A magyar film: végtelen történet

77 magyar film

77 magyar film

Cha-cha-cha és Megáll az idő (Kovácsi János és Gothár Péter két filmje)

Két áttörés a 80-as évekből

2014. december 05. - Marx József

Nehéz Dévénynél betörni az új idők új dalaival

 

Az előző bejegyzésemet kissé úgy kezdtem, mintha – minden ellenkező szándékom ellenére – búcsúztató tartanék a magyar film sírja fölött. „A magyar film története sajnos hemzseg a beváltatlan nagy ígéretektől. Rengeteg rendező ragadt be a rajtvonalnál, vagy egy-két film után szinte el sem kezdődött pályájuk már véget is ért.” És így tovább. De nem akartam jajongani, mert a helyzet komoly, nagyon komoly. Szirtes András, a magyar film egyik leginkább kísérletező kedvű alkotója (például az ő filmje az 1984 és 1986 között készített Lenz) a körülményeket a facebookon egyetlen fotóval foglalta össze.

szoborzuzas.jpg

Természetesen, a kép önmagában nem még nem szimbólum (ugyan kit jelképez a sok mázsás zúzó kalapács?), és azt is jó tudni, hogy ez a szobortörés nem Magyarországon folyik, hanem Pierre Jahan (1909–2003) kamerája előtt 1941-ben. Tudniillik a németek a szobor anyagát rekvirálták hadi célokra. Az áldozat Jacques Perrinnek (1847-1915) a matematikus és a girondista politikus Condorcet-ről mintázott szobra. De hát francia munkás végzi a barbár munkát, ahogy ez a megszállt országokban szokásos (http://www.parisenimages.fr/)

Ha optimizmust szeretnék sugározni, mondhatnám, hogy teher alatt nő a pálma, és hozzá egyéb bornírtságokat, persze az út azonban mindig meredek, amit Szirtes András pályája, a villanyszerelőből és a Mafilm nyüzsgő-mozgó mindenes fiatalemberéből lett rendező és költő gyötrelmei is bizonyítanak. Úgymond tehet róla, hiszen nincs benne hajlam a megalkuvásra, ami a filmszakmában sokszor nem vezet jóra. Neki a film, akárcsak mesterének, Tóth János operatőrnek, a kép a mindene, s nem az a szokásos széljárásfigyelés, amely felröptetheti a tehetségeket (igaz, földhöz is csaphatja őket).

 

Két tehetséges rendező a 80-as évek elején

 

Mindezt azért volt szükséges elmondani, hogy bevezessem azt a kissé furmányos pályakép megközelítést, amelyet a Cha-cha-cha és a Megáll az idő esetében fogok alkalmazni. A téma továbbra is az áttörés évtizede, de most két olyan példát mutatok be, amely azt bizonyítja, hogy betörni Dévénynél a filmszakmába sohasem volt könnyű.

Az 1949-ben született Kovácsi János, miután az ELTÉ-n olasz-spanyol szakon tanári diplomát szerzett, a filmes főiskolát 1973-ban fejezte be. Fábri Zoltán osztályában jó társaság gyűlt össze. Többek közt Almási Tamás, Koltay Gábor, (Monory) Mész András, Sólyom András. Sopsits Árpád és a két éve elhunyt Xantus János, akinek az Eszkimó asszony fázik (1983) című filmje korosztálya egyik legerősebb, bár kissé alulértékelt első filmje volt. Az osztály színképét növelte, hogy az akkori képzési ötletnek megfelelően – a főiskolán mindig ötleteltek – operatőrök is jártak az osztályba, Jancsó Miklós (Nyika) és Ledniczky Márton, valamint Matkócsik András, aki Xantus János filmjeit fotografálta. Röviden, a csapat erős nemzedéknek látszott. Kovácsi János vizsgafilmjei is tehetséges munkák voltak. Nekem leginkább a Das Lied (1978–79) tetszett. Jani csodálatos szervezőmunkával megszerezte Rostockból (akkor DDR) Christine Harbortot főszereplőnek, akinek a pályája csak azután emelkedett magasba, amikor a Kovácsi-film alapján Szabó István a Mephisto egyik főszereplőjévé tette. Sajnos, már róla is csak múlt időben lehet szólni, mivel 2003-ban, ötvennégy éves korában meghalt.

Az egyes szám első személyt azért használom, mert 1976-tól az Objektív Filmstúdió vezetőjeként szinte munkaköri kötelességem lett az ifjú titánok felkutatása. Ezért bejártam a főiskolai vizsgavetítésekre is. Kovácsi Jánossal, persze, szubjektív okok miatt is rokonszenveztem. Egyrészt mert olasz szakot végzett, akárcsak én, másrészt nyitott volt, mindenre fogékony. Amit részvétele a Rock Színház alapításában és az ottani sikeres rendezése is bizonyított. Csak emlékeztetőül, A sztárcsinálókban a fiatal színészek hihetetlen krémjét dirigálta, hiszen a színpadon énekelt, táncolt, szöveget mondott Kováts Kriszta, Eszményi Viktória, Füsti Molnár Éva, Kárpáti Denise, Szolnoki Tibor, Szakácsi Sándor, Harmath Albert, Usztics Mátyás, Benkóczy Zoltán, Csuha Lajos, Makrai Pál, Sörös Sándor, Széki József és Balogh Bodor Attila.. Mondhatni, sztárcsapat. Az egyes szám első személy azért is indokolt, mert a Cha-cha-cha volt az egyik leggyorsabb produceri döntésem. Véletlenül találkoztam Kovácsi Jánossal és szintén fiatal gyártásvezetőjével, Gerő Péterrel valahol a Lánchíd környékén, és megkérdeztem, mit csináltok. Azt mondták, filmet. A Fiatal Művészek Stúdiója fogadta el a forgatókönyvet (a tévé Balázs Béla Stúdiója). Jó, de mit? Ekkor Kovácsi Jani elmesélte Gruber Ernő történetét. Kitűnően tudott mesélni. Kijelentettem, ezt nem szabad 16 mm-es anyagra venni, ezt mozifilmként 35-os negatívra kell forgatni. Ők a javaslatnak örültek, és bíztattak, ha tudom, intézzem el. Egyszerű, meg kell győznöm a stúdió művészeti tanácsát, hogy kell nekünk ez a film, továbbá elhitetni a Magyar Televízió Drámai Főosztályával, hogy jobb, ha felesbe vállaljuk egy bizonytalan kimenetelű film elkészítését. A mi kockázatunk nagyobb, hiszen az Objektív évi öt játékfilmet gyárt (ez lenne a hatodik), ők meg ötven televíziós filmet készítenek. S ha ezen a két fronton győzök, még ott van a filmfőigazgatóság, amely nem szereti az ilyen rapid megoldásokat, de érvelni lehet azzal, hogy a tévé-filmgyár stratégiai együttműködését erősíthetjük ezzel az olcsó filmmel. Hogy aztán a filmfőigazgatóságnak hova kellett „felterjesztenie” az ötletet, nem tudom, mert volt egyetemi kollégámra, Szabó B. Istvánra bízhattam ezt a feladatot. Röviden a folytatást: a stúdiótanács – nehéz fiúk: Szabó István, Kósa Ferenc, Huszárik Zoltán, Rózsa János és Sára Sándor – fantáziát látott a filmben, a televíziót pedig alapos megfontolásra lehetett késztetni azzal, hogy rémítgettem őket kicsinység, valamint felvettük félállásba dramaturgnak Szántó Erikát, aki megszállottan szeretett volna velünk dolgozni. Az ijedelmet az segítette, hogy a Cha-cha-cha olyan filmnek készült, amely már a hatvanas évek fiatalságáról szólt. Olyan kamaszokról, akiket nem egy pártsejtben élnek, és akiket az elvtársak irányítanak orruknál fogva a boldog jövő felé. A főszereplő egy olyan gimnáziumi diákközösséghez tartozik, amelyet leginkább az érdekel, hogy milyen a szex gyakorlatban. Micsoda malőr, Gruber Ernőt nem a helyzet fokozódása rendíti meg, hanem hogy szerelmét a szeme láttára hágják meg. Ejnye-ejnye, mondtam, ez a film aligha fog átütő sikert aratni a tévé prűd elnökségben. Végül az alig cenzor Szabó B. István is megadta az engedélyt a forgatásra.

A film készítése jó hangulatban zajlott le. Természetes, voltak zökkenők, Jancsó Nyikának is ez volt az első filmje, de a stáb kedélye kibírta a buktatókat. Minthogy egyébként is sokat jártam forgatásokra, mivel a film elmélete csak az akadémiák számára íróasztalt igénylő foglalkozás, ott voltam a Cha-cha-cha helyszínein is. Megismerkedtem két olyan színésszel, akik itt debütáltak, de pályájuk magasra emelkedett. Hollósi Frigyesről, a tánctanár szerepben, valamint a főszereplő, Gruber Ernőt alakító Rudolf Péterről van szó, de említhetném még Eszenyi Enikőt és Kaszás Attilát, valamint a ma már elsősorban csurkista nézeteiről ismert tehetséges ifjú színészt, Usztics Mátyást is. Az 1962-ben játszódó film mozaikdramaturgiával építkezett. De nehogy darabokra törjön, a történet, közkedvelt cselekvést bonyolító fogással, szinte egy nap alatt pereg le. A jelenetek logikai láncolata nem volt erős (nem is akart az lenni), és olyan szituációk váltakoztak egymással, amelyekben a karinthys diákhumor és a konszolidáció korának búval bélelt felnőttjei adtak egymásnak kezet. A film mélyén azonban volt több valódi vita. Az egyik az akkori filmgyártás úgymond realista (kisrealista) vonulatával szemben bontakozott ki, a másiknak meg ideológiai természete is volt. A kádárizmus negyven évében sokan agyaltak azon, hogy vajon Kádár az ötvenes évek folytatója, esetleg új Rákosi, vagy idegen tőle a személyi kultusz. Akkori kifejezéssel élve, vajon az úgynevezett szocializmus folyamatos jelenség-e vagy egymástól élesen elhatárolódó szakaszokra bontható. Mindkét nézetnek voltak ideológusai, akárcsak most, amikor a NER kijelenti önmagáéról, hogy merőben új szakasz, míg mások azt állítják, neokádárizmus van kialakulóban, amelyben a folytonosságra esik a hangsúly. Kovácsi János a Cha-cha-chában másképp tette fel a kérdést. Vajon a fiatalok számára mi fontosabb, a politikusok korszakolása, amelyet Hruscsov budapesti látogatása jelzett, vagy a hatvanas évek emlékezetes összejövetelei, a bulik, amelyekben ők szocializálódtak. A hangsúlyt Kovácsi János kamaszai az utóbbira tették, és ezzel a film egyik elindítója lett annak a szériának, amely az ötvenes évek helyett az egy-két évtizeddel későbbi időszakot, „ó, azokat a hatvanas éveket” (Vekerdy Tamás) tartotta felkutatandónak.

Megáll az idő

 

Itt jön a képbe Gothár Péter, akinek a Megáll az idő című filmje a dolgoknak ugyanebből a nézetéből született. A Kovácsi Jánosnál két évvel idősebb Gothár Péter útja szintén nem volt könnyű eddig a filmig. A főiskolára úgy juthatott be, hogy előtte a Magyar Televízióban asszisztensként tanulta a szakmát, már amennyire lehetett. Ez az előélet sajátos diplomát szült. Gothár Péter – újabb főiskolai tancsavar révén – a TV asszisztensek, adásrendezők osztályába járt. A tanítványok útja a főiskoláról a televízióba vezetett, amely a hetvenes évek közepén még száműzetésnek számított az önmagát elitként definiáló Mafilmmal szemben. Ez azonban Gothár Péternek nem szegte kedvét, mert tehetsége és munkabírása révén a legkülönfélébb műfajokkal próbálkozva a televízió évi ötven filmjéből ő is kikapott kettőt-hármat. Vagyis addigra, míg Kovácsi János megcsinálhatta volna első tévé filmjét, amelyből, ugye, mozifilm lett, ő már túl volt első játékfilmjén, az Ajándék ez a napon (1979), amely – Nemeskürty István jó érzékének, na, meg Szinetár Miklós hatásos ajánlásának köszönhetően – a Budapest Játékfilmstúdióban készült el. A filmhez áttételesen annyi közöm volt, hogy korábban, amikor a Budapest Játékfilmstúdió Vállalatnál dramaturg voltam, az Ajándék ez a nap forgatókönyvének társszerzőjével, Zimre Péterrel sokat dőzsöltünk szerényen Rényi Tamás budai lakásán, mert a terv éppen egy „lakásfilm” összehozása lett volna. A lakásfilm hungarikum. A lakáshiány sok film tematikai keretét adta, köztük Simó Sándor legjobb filmjének, az 1971-es mozinak, A legszebb férfikornak is, Latinovits Zoltánnal a főszerepben. Az ötlet – a lakhatás hogyan rendezi át az életet – alapjában jó lett volna, de Rényi Tamás az elkészült novellából már nem kért forgatókönyvet. Beteg is lett, meg egy gyorsabban legyártható tévéfilm kedvéért is lemondott róla. Az anyag, mint tudjuk, nem vész el, csak átalakul. Zimre novelláját a stúdióvezető átadta Gothárnak, aki nagyszerű színészekkel a harmincasok nemzedékéről professzionális filmet forgatott. Az Ajándék ez a nap 1980-ban szinte meglepetésszerűen nagy sikert aratott a Velencei Filmfesztiválon: a legjobb első filmes rendező díját kapta meg. Ezek után Gothár Péter előtt nyitva állt a kapu. Nemeskürty István pedig nem sokat töprengett azon, hogy ha Gothár korosztályos filmet akar csinálni, miért ne csináljon. Gothár Péter – az ELTÉ-n olasz szakot (!) végzett Bereményi Géza írói közreműködésével (az operatőrről, Koltai Lajosról se feledkezzünk meg) – 1982-ben megalkotta a nyolcvanas évek első felének egyik legjobb filmjét.

A Megáll az idő – szemben a tehetséges Cha-cha-chával – azért lett majdhogynem zseniális alkotás, mert a felnőttek világáról, a múltról úgy választotta le kamasz hőseit, hogy a kényszerű törést sikerült történelmi keretek közé helyezve hitelesíteni. Igaz, a film a nyolcvanas évek elején készült, amikor már lehetett szólni az „októberi sajnálatos eseményekről’, az azonban nem volt ennyire világosan kifejtve, hogy a hatvanas évek úgymond konszolidációja temérdek tragédiával, megalkuvással és gerinctörő behódolással járt együtt. A film dramaturgiai vonalvezetésében igen fontos motívum, a disszidálás kérdésköre ugyan megjelent már többször is a magyar filmben. Például drámain Bacsó Péter talán legjobb filmjében, az 1968-ban bemutatott Fejlövésben, amelynek a forgatókönyvírója szintén Zimre Péter volt. A Megáll az időben azonban még ez sem hangsúlyozódik túl (emiatt a cenzorok nem is bántották a filmet), mivel a baj másutt van. A kilátástalan jövő kérdésében, amelyre a felnőttek nem tudnak jó választ adni. Inkább hallgatnak, abból kevesebb baj származik. A hangsúlyos hallgatás pedig filmen jól ábrázolható.

megall-az-ido.jpg

Ez a kép, nem v életlenül lett a Megáll az idő egyik ikonja, sok mindent elárul a filmről, a helyszín és a szereplők összhangját, valamint mindenekelőtt a kirobbanó dinamikát

Mint minden jó kamasz film, ez is voltaképp nevelődési regény. Egy olyan Légy jó mindhalálig, amelyből azonban hiányzik Nyilas Misi bátyja, aki magával akarja vinni öccsét oda, ahol ő tanít: „Én úgy gondolom, legjobb lesz, ha eljössz abba az iskolába, ahol én tanítok, és ott majd tanulsz, odáig amíg mind megismered a declinátiókat és conjugátiókat és mindent, amit mások tudnak, hogy te is tovább taníthass másokat.” Csakhogy a hatvanas évek deklinációi és konjugációi nem az „egész népet fogom nem középiskolás fokon tani-tani” irányába mutatnak, hanem a munkás-paraszt szövetséget hirdető, teljes foglalkoztatottságot, akár kapun belüli munkanélküliséggel is, megvalósítandó munkaalapú társadalom felé. Mindenki legyen a nagy mű kis csavarja, mint a film befejezésében Köves Dini egyenruhában, ahol az egyenruhának ugyanaz a szerepe, mint Jancsó Miklós filmjeiben. Az egyenruha legjobb eszköz arra, hogy az emberből tömeget gyártson.

 Varga Balázs, az új magyar filmtörténészi gárda egyik legtehetségesebb tudora, amikor a film DVD változata megjelent, tömören így értékelte a filmet: „A Megáll az idő egyszerre filmtörténeti klasszikus, közönség kedvenc és kultuszfilm – márpedig e három, amúgy egymással nem, vagy nehezen összemérhető szempont alapján felállított halmaz közös metszetében kevés magyar film található. Köves Diniék históriájának azonban ott a helye ebben az exkluzív csoportban.” Vajon miért? Íme, a tudományos magyarázat: „A filmtörténeti-kulturális értelmezések a hatvanas évek kádári Magyarországának illúziómentes (és nem utolsósorban a magyar filmek többségére jellemző értelmiségi perspektíváról leszakadó) bemutatását szokták kiemelni. Népszerűsége és kultikus mivolta pedig a film által közvetített életérzésen alapul.” (Ld. filmkultura.hu 2011. január.) Természetesen ennek az okosságnak, amikor a filmgyári nagyvetítőből, ahol a film elfogadás előtti szakmai vetítése volt, kijöttünk, nem voltunk ennyire a tudatában. Az azonban mindenkinek feltűnt, hogy Jancsó Miklós fölös gratulációk, odavetett értelmezések nélkül egyszerűen átölelte a vetítő ajtaja előtt izgatottan várakozó rendezőt. Mégis ez volt a legmegalapozottabb vélemény, ugyanis Jancsó Miklós ezzel a gesztussal Gothár Pétert szimbolikusan maga mellé emelte.

Fel is út, le is út

 

Kovácsi Janinak ezzel a filmmel kellett versenyeznie. A Cha-cha-cha viszonylag jó műsorbeosztást kapott, hiszen még tavasszal, 1982. május 6-án mutatták be. A kritika elismerte erényeit, sőt a rendező okos interjút is adhatott a mérvadó Filmvilágnak. (Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók. 1982. április.) A dicsőség nem tartott sokáig, mert a Megáll az idő szeptember 16-án került a mozikba, és azonnal támadt tábora itthon és külföldön egyaránt. Persze, nem volt nehéz, hiszen még a magyar bemutató előtt Cannes-ban a film megkapta a legjobb elsőfilmesnek járó elismerést, nem mellesleg fölzárkózva Makk Károly mellé, akinek az Egymásra nézve című filmje volt versenyben (és Jadwiga Jankowska-Cieślaknak ítélték oda a legjobb női főszereplő díját). Gothár Péter előtt kinyílt a világ, és noha pályáját nehezítette még számos huppanó, de sohasem kellett kétségbe esnie. A színház, mint tehetségének gyorsan meghódított újabb terepe, mindig a rendelkezésére állt, és attól sem esett kétségbe, hogy politikai pályája hamar véget ért. Cserében az egyetemmé emelkedett főiskolán ő lehetett az új filmes nemzedék egyik főtanszakvezetője. Ezzel szemben Kovácsi János második filmje, az 1985-ös Megfelelő ember kényes feladatra a finn Juha Vakkuri olyasfajta társadalomkritikájával, mint amilyen Déry Tiboré volt G. A. úr X-ben (sokan akarták megcsinálni, de senkinek sem sikerült), inkább visszafelé mutatott. „Áthallásosokkal” élt, amikor már túl vagyunk a Beszélő első számain, majd a monori találkozón. Érlelődött a felszólítás: „Kádárnak menni kell” (Társadalmi szerződés, 1987). A késettség ellenére – az idő mára már betemette a hónapról hónapra változó frontvonalak napi érdekességeit – a film ma is vetíthető, és lehet találgatni, hogy kire illik az igazi (és nem fülke-) forradalom után a mítosszá vált Parancsnok alakja. 1985-ben a forradalom még nem volt üres szó, hiszen Antall József is azzal vágott vissza kritikusainak, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni.

P.S. Kovácsi János menekülő útvonalként eredeti szakmáját választotta, tanított. A rendszerváltás után a magyar film és benne önmaga reménytelen helyzetét látva kiköltözött az Egyesült Államokba. Változtak az idők, már nem kellett disszidálni vagy emigrálni. Magyarországgal nem szakadt meg a kapcsolata. 2007-ben, Makk Károly témavezetősége mellett, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megvédte pályamunkáját, amely A játékfilm-forgatókönyvírás művészete és szakmai fogásai címen lelhető föl az egyetem könyvtárában. 

A bejegyzés trackback címe:

https://77magyarfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr856959659

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása