Janisch Attila az Árnyék a havon (1991) és a megosztott fődíjas Hosszú alkony (1997) után honunkban végleg „befutott”. A 2004-es szemlén a Másnap című filmje tarolt, hiszen a mű a fődíj mellé megkapta a legjobb operatőrnek (Medvigy Gábor), a legjobb férfi főszereplőnek (Gáspár Tibor) és a legjobb női mellékszereplőnek (Lázár Kati) járó elismerést is. Ami, persze, mindössze csak annyit jelent, hogy nagyobb figyelemmel kell követni Janisch Attila munkásságát, mint tennénk, ha kultúránknak csak szorgos munkása vagy önjelölt zsenije lenne. 

A figyelem szóra a Másnap esetében is különös hangsúly esik. A dramaturgia ugyanis azt a csavart tartalmazza, hogy a valóság és az álom, a megtörtént és az elképzelt azonos értékű képekben bomlik ki, és hiába Másnap a cím, a történések és a „nem történések” időrendje nem lineáris, mivel a film inkább ahhoz a négy nagy egységhez idomul, amelyet külön alcímekkel – az ég, a por, a szél, az út – tagolt a rendező.

 A talányos Idegen (Gáspár Tibor első telitalálatos filmfőszerepe)

A Másnap tehát metszeteket mutat fel a tudat és a tudatalatti világából. Hogy azért legyen tétje is ennek a műveletnek, a központi kérdés nem csekély. Úgy is fel lehet tenni, vajon megragadnám-e az alkalmat, hogy kiéljem azt a sötét vágyamat, amit Luis Buñuel is ábrázolt az Egy szobalány naplójában (1964), ahol az áldozat egy 12 éves kislány. Természetesen nem új felismerésről van szó, az „állat az emberben” elképzelése igen régi, megírta a „tudományos realista” Émile Zola is. Nála az állat így mocorog az emberben: „Jacques sajgó lábbal lerogyott a vasúti pálya szélén, görcsös zokogásban tört ki, hason fekve fetrengett a földön, arcát a fűbe temetve. Istenem! Megint rájött ez a rettenetes kórság, amiből – úgy hitte – kigyógyult! Igen, meg akarta ölni, megölni a lányt! Megölni egy nőt! Megölni egy nőt! Ez zakatolt a fülében ifjúsága távoli mélyéből a vágyakozás egyre növekvő, őrjítő lázával. Ahogy a többiek a kamaszkor ébredezésekor arról ábrándoznak, hogy nővel háljanak, őt veszett vágy fogta el, hogy megöljön egyet.” (Állat az emberben, Antal László fordítása.) A Másnap, persze,ennél a megoldásnál sokkal finomabb, mondhatni modernebb. Amit Janisch Attila ábrázol, az lehetne akár a jungi Schatten is. Továbbá a „veszett vágy” robbanásához ma már megfelelő, lehetőleg buñueli környezet kell. Persze, a szocializáció, amelynek része az embereket többé-kevésbé terrorizáló etika (például valláserkölcs) elfogadása, az efféle vágynak még a legcsekélyebb megnyilvánulását is tiltja. Hogy a pedofília ennek ellenére létező jelenség, annak okait nem itt kell fejtegetni

Kor és környezet

Janisch Attila és forgatókönyvírója, Forgách András a környezetet és a kort úgy választotta ki, hogy az már önmagában is magyarázat legyen. A filmen ehelyütt és ekkor minden megtörténhet. Egyfelől olyan természeti miliőt választottak, amelyben emberkéz csak romos épületeket, lepusztult majort hagyott maga után (kivéve egy aratás előtt álló nagy búzamezőt). Másfelől a film „valós idejét” úgy határozták meg, hogy az inkább múlt idő legyen, mintsem jelen idő. Ezt a film elején a szétesőben lévő Csepel teherautóról és az 1955–57 között gyártott Dongó segédmotorról könnyen leolvashatjuk, már azok, akik láttak ilyen autót és segédmotort. Aki pedig nem látott, az a jelen időből nézve akár még régebbi ócskavasnak gondolhatja őket. Egyébként az idő meghatározása mindössze tényleg csak annyiban érdekes, hogy a történet nem ma játszódik, de ez az időmeghatározás a főhős tudatmetszeteire semmi hatással nincs. Röviden: a Másnapból hiányzik a sokszor számon kért és még gyakrabban tollban maradt szociológiai meghatározottság. Annál inkább játszik a természet, amely hol dús, hol kiégett, hol vízparti televénnyel gazdag. „Közös nevezőt” mindössze az utak jelentenek, a poros, talán még bekötő útnak se nevezhető földszínű szalagok. Nem túlzás azt állítani, hogy Janisch Attilának és stábjának sikerült sok helyszínből olyan Magyarországot összeállítani, amelynek szokatlanul nagy a mélysége, és inkább hasonlít az amerikai filmek végtelen tájaira, mint a magyar filmekben megszokott miliőkre, amelyekben – hacsak nem skanzenben játszódik – rendre távolban egy templomtorony (vagy egy hidroglóbusz) látszik. De szükség is van ilyen környezetre, mert ebbe a világba érkezik – távoli rokona után maradt örökséget, egy házat átvenni – az Idegen (Gáspár Tibor), aki biciklivel, majd gyalog járja be az igazából egymáshoz topográfiailag nem kötődő épületeket, és találkozik az ott lévő emberekkel. Az Idegent a titokzatosság légköre veszi körül, amelyet Janisch Attila viszonylag egyszerű eszközökkel teremt meg: ismerik, vagy nem ismerik, járt-e már erre, vagy most van itt először, várták már, vagy ellenkezőleg, váratlanul jelent meg stb. Az Idegennek a legfőbb tulajdonsága a szemlélődés. Rögtön az elején egy vitát les meg: az Apa (Ujlaki Dénes) kiráncigálja a lányát a táj legmagasabb épületéből, egy elhagyott toronyból, ahol a Lány (Derzsi Borbála) elbújt barátjával, Simonnal (Czeczó Sándor). A lány olyan, mintha a magyar Lolita lenne. „Végzetesen vonzó” – mondaná írónk, Émile Zola, de az Idegen úgy tapasztalja, hogy a „bennszülöttek” viszonya a nőkhöz meglehetősen egyoldalú. Minden, csak nem harmonikus. Egyfelől nőkben pusztító képességeket tételeznek fel, másfelől ordenáré hangon próbálják megalázni meg őket. Az Apa sincs másképp a lányával, gyűlöli, hiszen születéskor anyját úgymond megölte. Mivel a filmen ábrázolt többi nő képes megvédeni magát, ezért egyértelmű, hogy az emberben élő Árnyék (a „másik”) áldozata csak ez a lány lehet. 

A thriller 

De ki a gyilkos? Azok a helybéli férfiak, akiknek a szeme sem áll jól, beleérve az Apát is, aki a lányt állandóan megöléssel fenyegeti? Vagy talán az Idegen, aki épp az előző nap végrehajtott gyilkossága miatt olyan zavart „másnap”? Vagy a kocsmáros (Szarvas József), esetleg a szidalmai közepette elalvó Bérlő (Derzsi János), de még az sem lehetetlen, hogy Simon a tettes, hiszen az Idegen az ő lakhelyén például nyúzott birkafejet talál, márpedig a gyilkosságnál birkafej és csigaházakból készített lánc is szerepet játszik. Kétségtelen, a film műfajilag a thrillerből is merít, persze, olyan nagy mintát követve, mint Alfred Hitchcock. Az atmoszférában példaszerű az egzisztencialista Angst (a nem Lét) érzetének megteremtése, nem utolsó sorban a zene révén, amelynek effekt zajait maga a rendező állította elő, és azokat merészen Ligeti György zenéje mellé tördelte. A filmet mégsem lehet teljesnek mondani. A posztkafkai alkotások egyik gyerekbetegsége, a gondolati töredékesség fenyegeti. 

A perről pontosan tudjuk, hogy Franz Kafka mit modellezett. A legegyszerűbb olvasatban is az egyén és az úgymond láthatatlan hatalom viszonyát. Janisch Attila modellje, noha atmoszférája szinte hibátlan, nem ilyen magától értetődő. Ezt feltehetőleg ő maga is érezte, és ezért desifrírozta a filmet. Szembeötlő metaforával ugyanis jelezni kívánta, hogy a vásznon mi folyik. A Lány a birkák őrzése közben labirintusjátékkal szórakoztatja magát, majd a gyilkos rálépve a játékra, betöri a fedőüveget. Persze, nem a Thészeusz-monda valamiféle újraírásáról van szó, hiszen annak szereplőit (vajon ki lenne például Ariadné) nem lehet a filmben beazonosítani. Janisch Attila azonban, helyesen, úgy gondolhatta, hogy ezzel a metaforával még az együgyűeknek is leesik a tantusz: megértik, a dramaturgia nem lineáris, az okok és a következmények nem egymást követik, hanem egy szabályos ív mentén akár föl is cserélődhetnek, azaz az előadás modora körkörös. A történet tehát egyfajta Maelström (ld. Edgar Allan Poe: A Maelström poklában), amely lassan indul, de a végére felgyorsul, hogy legyőzve a nézők ellenállását, fekete mélységébe szippantsa be őket. Janisch Attila tehát olyan elvet valósít meg, amelynek elvszerűsége fölöttébb nyilvánvalóvá válik. Így már-már parodisztikusan hat, amikor az Idegen a szél című fejezet elején bemondja: „Olyan, mintha el sem indultam volna.”

Főhajtás Fehér György előtt

Ilyen mondatok bizony nem hangoztak el Fehér György iskolateremtő filmjében, a Szürkületben (1990), amely a thriller műfaját a legfilmszerűbb módon, képekkel és ritmussal bombázta halálra. Janisch Attila nem tagadja, hogy tanult Fehér Györgytől, hiszen másik példaképe, Tarr Béla is tanult tőle, de a Másnap esetében olyan sterilitást érzünk, amely sem Fehér Györgyre, sem Tarr Bélára nem jellemző. Ennek talán az lehet az oka, hogy Janisch Attila hősei a bűn létállapotát élik meg, és nem a bűnben való akaratlagos létezést. Ami gyakorlatilag felmentést ad a bűntudat alól. A Másnapban a bűn „keresi meg” tettesét, és így a tettes a film belső etikája szerint nem elítélhető. Hogy esetleg meg sem történt a gyilkosság? Ebből a szempontból érdektelen. A vallások híveiket a bűnre vezető alkalom elkerülésére szólítják fel. (Lásd a gyónás utáni bánatimát.)

 P. S. Janisch Attila úgymond életművét a Másnap bemutatója idején a Filmvilág terjedelmes és felkészült tollból származó tanulmányban tisztelte meg. Az elemzés egyik sarkalatos pontja így hangzik: „Janisch elbeszélésmódja arra kényszeríti a nézőt, hogy letérjen a történet racionális értelmezésének, pontosabban értelmezhetőségének útjáról, s ezzel ne az események bármily különös fordulatára figyeljen, hanem a történések, ha tetszik, a puszta tények között megnyíló résekre. A vagy-vagy, az is-is közötti kötőjelre.” (Gelencsér Gábor: Janisch Attila filmjei. Határ-esetek. Filmvilág, 2004. 11. sz.) Mármost, lehet-e a nézőt kényszeríteni? Vagy csak szépen meg lehet kérni, hogy adja át magát ne csak a megszokottnak, hanem a különösnek is. Jelen esetben vegye észre, hogy az élet, még a leghétköznapibb is, tele van irracionális fordulatokkal. Nem tudsz felkészülni rájuk, mert váratlanul törnek rád. Világos, ezért is irracionálisak. Manapság különösen, hiszen a politika tényleg arra kényszeríti az embereket, hogy ne a szemüknek higgyenek, hanem a felülről kapott sugallatoknak. Aztán az is eléggé irracionális, hogy ilyen erős pályakezdés után eltelt tíz év, és újabb mű nincs. Pedig Janisch Attila nem tűnt el. Létezik, szervez, a moziról, színházról elmélkedik, és tiltakozik az ellen a filmes rendszer ellen, amelynek valóságos szimbóluma az ex hollywoodi producer celeb. De a film helyzete Janisch Attila számára nem a legnagyobb tétel. Egy nem is olyan régi interjúban mondta: „Rajta vagyunk a ceaușescui úton – minden vonatkozásban. Már csak az a kérdés, milyen hosszú ez az út, amely végül elvezeti az alávetetteket a felismerésig.” (Janisch Attila: Az alávetettek lázadása. Magyar Narancs, 2014. május 4.) Meg is kövezték érte. A a kompromisszumokra kész barátok ilyenkor a fejükhöz kapnak: "Jaj, Attila, miért töröd magad? Így nem fognak szeretni ott fenn. Nem akarsz filmet forgatni?"