A moziból kijövet a zsöllyetársam, aki a fiatal filmesek iránt igen elfogult, megkérdezte: „Mondd, ezek a tehetséges gyerekek az első filmjük után miért nem a harmadikat vagy a negyediket csinálják meg? Kötelező gyakorlat számukra a második elkészítése?” Most mit mondjak, a Szezont láttuk, Török Ferenc filmjét, akinek első munkáját, a vizsgafilmként elfogadott Moszkva tér című moziját többször levetítettem médiaszakos hallgatók számára, mivel demonstrálhattam rajta, hogy mi a különbség narratívában és feldolgozásmódban egy 1967-ben forgatott ugyancsak tehetséges első film, a Bohóc a falon (ugye, mindenki tudja, hogy ez volt Sándor Pál első játékfilmje?) és a több mint három évtizeddel későbbi, jelesül a 2001-es Török Ferenc alkotásközött. Be lehetett mutatni, hogy mindkét filmben az új nemzedék ki akar hajózni az „öregek” elalgásodott öbléből, de míg Sándor Pálnál a szereplők törekvése a felnőtté válás, addig Török Ferenc fiataljai úgy szakadnak el az öregek világától, hogy az valójában nem is tudatosul bennük. Hja, a múlt. Nem azzal vannak elfoglalva, hogy mit hoz számukra a rendszerváltott jövő, hanem miként feledhetnék el a múltat. Nagy Imre számukra ugyan „ki a fasz”, mozgásterüket azonban mégis meghatározza, hogy például 1956-ot jobbról vagy balról jelöli ki számukra a hatalom, amely olyan, mint a mustárgáz, minden lövészárkot kitölt. Ugyanakkor fölmutathattam a filmben az ész cselét is: Török Ferenc azzal, hogy bemutatta, nincs kontinuitásérzet a nemzedékek között, valójában a kontinuitásról tesz tanúbizonyságot, hiszen problémaként érzékelteti azt, amiről a szereplői nem is tudnak. Vagyis a fiatal rendező, aki egyáltalán nem volt süvölvény (1971-ben született) mégiscsak fontosnak tartja a kontinuitást, hiszen Nagy Imre újratemetésének napjával a problémát szembetűnően tematizálta. Ennyi, gondolom, elegendő a bölcsészdumából (Bacsó Péter szokta volt mondani nekem, amikor dramaturgként vitába szálltam vele), és térjünk a tárgyra.
Legyünk profik!
A tárgy, mint fent, a Szezon. Török Ferencen érződik, hogy a főiskolán Simó Sándor (1934–2001) osztályába járt. A Mester, aki producerként föltétlenül több energiát ölt bele a magyar filmbe, mint saját életműve fölvirágoztatásába, érzékeltette tanítványaival, hogy a filmnek – amin ő elsősorban realista filmet értett – csak akkor van értelme, ha a háttér hiteles, azaz szociológiailag bemérhető. A fikciós tömörítés, ami ugyan külső kényszer, hiszen a mozielőadások szabott műsorideje miatt nincs mód regényt írni, csak akkor lesz hatásos, ha a néző ráismer a miliőre, a jellemekre, sőt azokat magáénak tudja. Kétségtelen, van ilyen film. A Szezon is annak indul, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországról, annak is vidéki arculatáról adjon nyilvános jelentést. És a dossziénak az legyen a címe: Kallódó fiatalok.
A három főszereplő, Nyéki (Kokics Péter), Virág (Nagy Ervin) és Guli (Nagy Zsolt). Ikonikus a kép, akárcsak a Megáll az időben a velünk szembe futó fiataloké. A mai Rastignacok célpontja azonban nem Párizs, hanem szezonbeli pincérként a Balaton
Sajnos ebből a dossziéból hiányzanak lapok. Ami hiba. Ilyen hiba, hogy a tényfeltárást, ami természetesen nem dokumentálást jelent, keresztezi egyes mozi tudorok minden filmes bajra egyaránt használatos gyógylabdacsa, a műfajiság követelménye. A teória támadásba lendült, és a már gyakorló filmesek egy része is mintha hinne benne. Kurz und gut: valaki a sarkára állt, és azt mondhatta: „Feri döntsd el, mit akarsz csinálni: filmet a nézőknek vagy szellemi onanizálást végezni keveseknek.” Hogy van tertium datur is, azt a manicheus tudósok (producerek?) föl sem merik tételezni. Pedig a műfajnélküliség még nem egyenlő nem nélküliséggel. De hagyjuk a rébuszokat! A rendezőnek az kattanhatott be, hogy a jó filmek legfőbb erénye az érdekesség. Értsd ezen, ami nem unalmas (márpedig az unalom nem esztétikai kategória). Mármost mi lehet érdekes a vidéki Magyarországon? Egy szerelem szentimentális kimúlása (az ex sweetheart legyen a feljövőben lévő Hámori Gabriella)? Egy garázs jellegű karcagi kültelki diszkó, ahol a bunkó tulaj szerint nappal is futófénynek kell világítania? Egy aligai elit üdülő őrmester típusú főpincérrel, tarhás parlamenti képviselővel és szexre éhes nejével? Egy menyasszony, aki az esküvőjén egy pincérrel, aki nem mellesleg Guli, a klotyón szeretkezik? Egy bölcs csapos, Feri bá, aki inkább hasonlít Hemingwayre, mint az őt alakító Sinkó Lászlóra? Esetleg érdekes a siófoki éjszakai élet? Vagy a fürdőruhás Balaton-szépe választás? Vagy a budapesti pornó casting (a tökéletesen alakító Mundruczó Kornéllal a rendező-operatőr szerepében)? A főszereplők pedig legyenek karakterek. A karcagi fiúk között van izmár (adja Nagy Ervin) és küllemében vicces is, akinek vágya a kispolgári lét (Kokics Péter). Legyen jó zene a Žagartól. Minden legyen, és mindennek bizony lennie is kellett.
A rendező az érdekességeket bepötyögtette amolyan lassú járatú road movie-ként a magyar tenger mellé. A hullámzó Balaton azonban nem is hullámzik, hanem végtelenül kisszerűnek látszik. Ami, azt hiszem, kulcsmozzanat. Ha csupán a történet felől nézem a filmet, akkor igazat lehet adni a film egyik lelkesült kritikusának: „A történet szerencsére nem magyarázza túl magát, a jelenetek pont olyan súlytalanul követik egymást, ahogy a pincérfiúk megélik azokat. Márpedig ők élvezni akarják az életet, minden áron. Török filmjének még sincsenek csúcspontjai, vagy központi konfliktusa: ebben a világban az események nem függnek össze, nem rendeződnek értelmes mintázatba, egyszerűen csak követik egymás.” (Földes András: A macsók kizsákmányolása. Index, online, 2004. augusztus 27.) Az ilyen megjegyzések azonban figyelmen kívül hagyják, hogy a film a képekkel mást is mond, mint az érdekesnek vélt adalékanyagokkal. Mondom én is, szerencsére. A Balaton, még a luxus sétahajóról nézve is, ismétlem, jelentéktelen. Nem anziksz. A szépségkirálynő választás már egyenesen siralmas. Budapest csak a lakótelepek egyforma házainak és lepusztult játszótereinek lehangoló képével ad tudtul valami fontosat. A cukorgyár fogorvosi rendelője, ahol Guli anyja a fogorvos, maga a közegészségügyi rettenet. A vidéki autósmozi szétverve. A kultúrát mindenütt már csak a világító szemétláda képviseli: ha azonban abban a hírek jönnek, a fiúk borzongva zenére váltanak. Az érdekes képileg akaratlagosan lesz fájdalmasan érdektelen.
A távcső
Végül értelmezni kell a befejező képet: Guli szembe jön velünk nyakába akasztott nagy katonai távcsővel, majd közeliben szeme elé veszi, és hosszan elnéz a nézőtér feje felett. Vajon mit lát? Jó lenne megkérdezni tőle, mert a filmben legalább van egy szereplő, aki az orrán túl is látni szeretne. Ez bizony nem humoros. De Guli ex szerelmének, akit a bunkó diszkó tulajdonos nyúlt le, meg is magyarázza: ez a szezon elegendő volt ahhoz, hogy elveszítse a humorát.
A film látványvilága, amelyhez a fiatal operatőr, Garas Dániel is feltétlenül hozzáadta a maga tehetségét, tehát egyáltalán nem súlytalan, csak a félreértelmezett műfajiság terhe alatt roskadozik. Ahogy a figurák is olyanok, mintha egy műfaji pout-pourriból érkeztek volna. Leginkább kitűnik Hegedüs D. Géza, aki maszkjával és viselkedésével az örök „Illetékes elvtársat” adja, aki azonban, ki tudja honnan, de emlékszik rá, hogy az esküvői emeletes tortából bármikor géppisztolyos brávó is előugorhat, amint azt az Egyesek forrón szeretik ismert jelenetében megtörténik a fülhallgatós bandavezér Kis Napóleon nagy bánatára, tudniillik belehal.
P. S.: Eltelt öt év, és a rendező a Koccanás bemutatója után elemezte a Moszkva tér és a Szezon viszonyát. Idézem, mert bizonyítja, hogy a rendező a Szezonnal valóban „filmebb” (profibb?) filmet akart készíteni, mint amilyen az első volt.A riporter kérdése így hangzott: „A Szezon audiokommentárjában azt mondtad, hogy a Moszkva teret nem tudod szeretni, szemben a Szezonnal, amit a kezdetektől szeretsz. Miért?” Az önkritikusként is felfogható válasz: „Ezt 2004-ben mondtam, azóta megszerettem újra, annyi mindent kaptam attól a filmtől. Régen utáltam, mert mindenki ahhoz hasonlította a Szezont, amit én a mai napig erősebb filmnek gondolok [kiemelés tőlem. M. J.]. Sokkal jobb a színészvezetése, a vizuális világa. A Moszkva tér egy nagyon szerethető és ide szóló film, de mégiscsak egy diplomafilm.” (Lavicska Zsuzsanna, riporter: Török Ferenc: Az a minimum, hogy kiábrándultak vagyunk. Origo, online, 2009. 10. 09.) Kétségtelen, a Szezon tudatosabb mű, mint a Moszkva tér. De a tudatosságnak vannak veszélyei is, például az okoskodás, amit akkor érzékelünk leginkább, ha a filmben a képek kárára elszaporodnak a narrációt csak a dialógusok révén tovább taszigáló spekulatív elemek. Jók vagy rosszak? Török Ferenc későbbi filmjeiben erre a kérdésre még visszatérek.
