Vranik Roland egyenesen az égből érkezett, jó időben, hogy besöpörhesse a 2005-ös filmszemle legjobb filmjének járó díjat. Ami, természetesen, vaskos meglepetés, hiszen a szakma alig ismerte ezt a harmincas évei közepén járó fiatalembert (1968-ban született), aki nem a magyar filmművészeti egyetemen szerzett képesítést (nincs is képesítése), hanem a reklámfilmezésben és – többek között – Hollandiában készült fel a szakmára. Egy rövidfilmen kívül (Dominátor 2000), amelyet a Balázs Béla Stúdióban készített, az eddigi legnagyobb filmes tette az volt, hogy Tarr Béla mellett pár hónapig asszisztált a Werckmeister harmóniákban. A Fekete kefe tehát, ismétlem, olyan váratlan ajándék, mint Mózes népének a mennyekből hulló manna, amely, mint tudjuk, ehető.

 Tetőn a négy karakter: Zoli (Bánki Gergely), Döfi (Hajduk Károly), Anti (Hernádi Csaba), Papi (Réthelyi András),

Karakterfilm

De ezt a szöveget itt hagyjuk abba. Vigyázni kell, nehogy a jegyzetek írója beleessen abba a csapdába, amelyet a film ásott neki, azaz humorizáljon, amikor arra nem illetékes (még a jópofa filmpublicisták sem illetékesek, de az más kérdés). Maradjunk a kaptafánál, és próbáljuk meg elemezni ezt a kétségtelenül figyelemre méltó művet. Kiváltképp azért, mert nem olyan, mint egy első filmes haloványabb munkája, amelyeknek a legfőbb mentsége az, hogy a „rendező kétségkívül tehetséges”. Vranik Roland ebben az értelemben nem tehetséges, mert kész rendező, aki nemcsak tudta, hanem meg is valósította, amit akart. A film kerek egész, amelyet nehéz az elemzés bonckése alá venni. (A bonckés fogalma is a film hatására került elő, a filmben boncolnak.) Hol kezdjük? A cselekménynél? Nem érdemes, mert a rendező egy pillanatig sem akarja a nézőt abban az illúzióban hagyni, hogy szabályosan legördülő, azaz bebonyolódó és kibonyolódó dramaturgia szerint szerkesztett cselekményt fog látni. A mozaikdramaturgia már az első tíz percben nyilvánvalóvá válik, amitől a rendező nem is tér el, ámbár – és ez nagyon fontos – a mozaikdarabokat, mint mágnes a vasreszeléket, ősi dramaturgia rendezi össze: pénzt kell szerezni, mert különben … (a pontok helyére a megfelelő szöveg írandó be). Ezt a fogást olyan „antik” filmekben is láthattuk, mint a The Small Wordl of Sammy Lee (1963, rendező Ken Hughes), amelyet a magyar forgalmazás, a nézők átverése céljából Sztriptízbár a Sohóban címmel küldött a mozikba. (Ne feledjük, ez a film szolgált mintaként Simó Sándornak is, amikor 1970-ben leforgatta a Legszebb férfikort Latinovits Zoltánnal a főszerepben.) Ennek a dramaturgiának veleje a kötött idő. Vranik Roland ennek eleget is tesz, a történet huszonnégy óra alatt pereg le. Hogy lehet a Fekete kefébenpénzt szerezni? Átveréssel, szerencsejátékkal (a békés lottóval és magyar filmben talán most először mutatott, persze nem magyarok, hanem mongolok által szervezett kakasviadallal), a Nagy Ötlettel (ha hasisolajas táppal eteted a kecskédet, drazséja finom drog), végül autólopással. Azaz hihető és abszurd „módszerek” keverésével; egy dolog igazából föl sem merül, pénzt lehetne találni – eleget – becsületesnek mondott munkával.

 Vranik Roland filmje tehát nem a cselekményen áll vagy bukik (bár a mozaikok minősége azért nem utolsó szempont), hanem a karaktereken. Nem tudható, hogy mennyire tanulmányozta például a siker érdekében a Szezontvagy az Üvegtigrist, a néző azonban „kapcsol”. Ezekben a filmekben is, meg a Fekete kefében is fontos, hogy csapat veszi föl a küzdelmet azzal a sötét világgal, amelyet magyar kapitalizmusnak hívunk. Ráadásul lúzerek csapata. Olyan karakterek, akikből hiányzik a „protestáns etika” (ld. Max Weber: Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme), vagyis a felhalmozás kényszere. Akik ugyan ügyesek, de többre nem képesek, csak a jelen pillanat túlélésében. Vranik Roland a manézsban négy fiatalembert mozgat: Zolit (Bánki Gergely), Döfit (Hajduk Károly), Antit (Hernádi Csaba) és Papit (Réthelyi András), akik szeretni való lúzerek (mint oly sokan a nézőtéren), kicsiny ügyeskedők, mindaddig, amíg egyikük szerencsejáték függősége bajba nem sodorja mindnyájukat. A rendező azonban a karakterek meghatározásánál nem állt meg itt, a nevetést nem a farba rúgós csetlés-botlás fakasztja, hanem a karakterek kettőssége. Ahogy én látom őket, és ahogy ők látják magukat.

Én kéménybélelő szakiparosoknak látom őket (sokan kéményseprőknek látták a fiúkat, de az téves), akik egy vállalkozó megbízásából hol vidéken, hol a Belvárosban „tetőznek”. Ők azonban értelmiségieknek tartják magukat, akik az önfenntartás (és a könnyű drog beszerzése) miatt elszegődnek egy vállalkozóhoz (a szakma érdektelen). Az egyikük teológiai főiskolás, a másik festő, harmadik a szekták szakértője, és így tovább. Ez a kettősség rögtön megteremti a filmben azt a groteszk önreflektálást, amely egy értelmiségit képes megkülönböztetni a saját előítéleteikbe csavarodott kocsmacimboráktól. Egyszerűbben szólva, van a filmnek nem csak cselekvő, hanem értekező szintje is, és nem lehet tudni, hogy mikor melyik szint a fontosabb, nevetségesebb. Egy emelet, és ez egyre gyakoribb a mai filmekben, a szociológiai szint hiányzik. Nem tudjuk, hogy honnan jöttek ezek a fiúk, és hova tartanak. A Fekete kefe azt a tételt állítja fel, hogy nem szükséges részletes, egyénekre szabott rajzolatot adni, elég, ha a filmnem csak képeiben mutatja meg a budapesti miliőt, hanem finom kiszólásokkal érzékelteti azt az átpolitizált légkört, amelyben mi élünk, és amelyből a film szereplői nem kérnek. A rendező sem, aki vallomása szerint se jobbra, se balra nem szeretne elhajolni (Egyed Judit, riporter: Nem a díj a fontos! Filmkultúra, 2005. online). De vajon nem tiszta elhajlás-e már az is, hogy egyetlen életviteli stratégiára sem mondhatjuk, megvan a megoldás, így kell élni. Sem a katolikus, sem a szektás irracionalizmus, sem a kecskés drogtermelő (őt Nagy Zsolt alakítja), sem a madárpókos öregúr, sem a tévéző apa, akit fia alaposan térden rúg, sem az orvos, aki a magyar zászló történetét adja elő hőseinknek (stb.) nem minta, ugyanakkor mégsem vagyunk eltávolítva tőlük. Sőt érteni véljük, hogy mitől „kattantak be”. És a film, remélhetőleg, óv bennünket a hasonló bekattanásoktól. 

A nők és a fiúk

Külön bekezdést érdemelnek a női figurák. A film elején Zolinak van olyan „kisugárzása”, amely a nőket rabul ejti (a film derekától azonban ez a motívum már nem játszik szerepet). Igaz, nem történik semmi, Zoli minden ügye félbe marad. Ugyanígy a festőnő (Horváth Erika) és Döfi jelenete (Döfiről is kiderül, hogy képzőművész), amelyben a legtöbb tér jut női szereplőnek, nem halad a kapcsolat végkifejletéig, mégis fontos, hiszen Döfiről kiderül, szíve a zöldekhez húzza. A nők, ebben a filmben, nem érzik jól magukat. Mintha minden, ami körülveszi világukat, ellenükre lenne. Nagyon még kinevetni sem lehet őket. Végül Vranik Roland a lopott autó fölvásárlását egy építőanyag telepen Saraghina külsejű nőre bízza, aki sajnos nem táncolja a rumbát, hanem istennőként trónol a fiúk fölött, akik mégsem törnek össze, hanem olyan kérdéssel szórakoztatják magukat, vajon ártalmas-e a napsugár vagy sem. A film ezzel a levegőben hagyott kérdéssel film kurtán-furcsán véget is ér. Nem létező helyzetnek nincs megoldása.

Fekete-fehér

Meg kell jegyezni, hogy Vranik Roland és az operatőr Pohárnok Gergő (szintén díjazott) egyfelől bedőlt annak a babonának, hogy filmművészet csak fekete-fehérben létezik, másfelől igazolta a babonát: nem a kémények korma, hanem a jól kiválasztott miliők igazolták döntésük helyességét. (Ámbár a HD kamerával forgatni nem feltétlenül leányálom.) Egyáltalán, az elemzés egyre inkább arra a feltevésre hajlik, hogy a Fekete kefe alkotói a magyar filmben fehér holló groteszket szerencsés kézzel – vagy vak tyúk is talál szemet alapon, ezt a jövő dönti el – valósították meg. Azt a groteszket, amely nem sótlanságával, hanem professzionalizmusával tüntet. Nem erős kifejezés egy első filmre, hogy professzionális? Az, de a Fekete kefe e tekintetben feltűnő kivétel. Még az sem lehetetlen, hogy a zsűri, amely a szemlék történetében először adta ki a fődíjat első filmesnek, a sok irtó tehetséges, ám kócos film után ezt a mesterségbeli tudást akarta kiemelni. Vajon a határokon túl is plusz pontot kap-e a film, mert jól van megcsinálva vagy belesüpped a magyar dagonyába?

P. S. Mit mondjunk, nem lett a filmből külföldön díjözön. Vranik Roland a 2005-ös Thesszaloniki Fesztiválon még átvehette a legjobb rendező díját, Antwerpenben a legjobb első filmét, de ezzel a film képzeletbeli diadalmenete a világban lezárult. És Vranik Roland? Próbálkozott. Második filmjét, az Adást, amikor időben oda érünk, megpróbálom a második filmnek járó külön tisztelettel elemezni.