A magyar film: végtelen történet

77 magyar film

77 magyar film

Oda az igazság!– Jancsó Miklós filmje

Film és személyiség

2015. január 30. - Marx József

 

oda_az_igazsag_jancso_miklos.jpg

Jancsó Mikós az Oda az igazság! forgatásán (Gordon Eszter fotója)

 

Berger József (szakmabelieknek Józsi), a film producere optimista ember. Még az sem tudta elvenni a kedvét a filmgyártástól, hogy egyszer a családja a szó szoros értelmében éhezett, mert az egyik produkcióját a rendező jégre vitte. Tehát optimista ember. Például a 2008-ra meghirdetett kormányzati Reneszánsz Évet sem akarta kihagyni. Kombinált. Következésképpen megkérte a televíziós Flórián Endrét – Jancsó Miklós barátját –, hogy mutassa be őt a rendezőnek. Ez meg is történt 2007-ben. A lendületes producer helyből magasba ugorva egy „reneszánsz-film” elkészítésére akarta Jancsó Miklóst megnyerni. A téma bármi, a forgatás azonnal. A finanszírozás? Nos, a Mester nevére megnyílik talán az MMA (Magyar Mozgókép Alapítvány) bukszája, és ha megnyílt, akkor az elvileg megcsapolhatóvá tesz más pénztárcákat is. Ismétlem, Berger Józsi optimista ember. Amit az is táplált, hogy Jancsó Miklós készségesen vizionált egy Mátyás király-filmet. De rögtön leszögezte, keveset tud a királyról. Ami finom kitérés volt, hiszen a Mester olvasó ember, és többet tud a magyar századokról, mint bárki más egyszerű halandó. Berger Józsi azonban az ismeretek hiányát komolyan vette, és az ötlethez szerzett egy kitűnő történészt, Várkonyi Gábort. Jancsó Miklós jól járt vele. Elkezdődtek a csütörtöki „forgatókönyv-fejlesztési” összejövetelek, múzeumlátogatások, helyszínelések, castingok, ebédek, uzsonnák és vacsorák, amelyek szórakoztatóak voltak, és sok egyéb mellett még a 15. századról meg a 21. századról is szó esett. Várkonyi Gábor is megtanulta, hogy a filmgyártásban az ötletek úgy születnek, mint pezsgőben a buborékok. Nem kell mindegyikhez hozzászólni, hiszen a buborékok emberi közreműködés nélkül is kipukkadnak. Az eredeti ötlet azonban nem pukkadt ki. De amikor kész lett a forgatókönyvnek egy „eladható”, azaz kipofásított (képekkel díszített) verziója, Berger Józsinak szembe kellett nézni a legnagyobb problémával – természetesen, a finanszírozás mellett –, azzal ugyanis, hogy Jancsó Miklós, forgatókönyv ide, forgatókönyv oda, nem feltétlenül akarja leforgatni a filmet. Erre ráadásul jó indokai voltak. Például az egészsége, amely egy bizonyos korban már döntő hatással van az ember kedélyállapotára. De az sem volt világos, noha terepszemle címén a szűk stáb bejárta honunkat és a környező országokat, hogy a feltételezhetően kevés pénzből hol és hogyan lehet kiállítani a filmet, amely történelmi zsánerként lett propagálva. A harmadik, legsúlyosabb érvről Jancsó Miklós kevesebbet beszélt, és azt is csak áttételesen. Az számára kézenfekvő volt, hogy a Kapa-Pepe-filmek „hülyéskedését” – amin, persze, a korszerű iróniát kell érteni – nem lehet folytatni. (Bár a forgatókönyv egyik verziójában a Hosszú és a Rövid ember jelenetét – helyszín és idő: a bővizű Csele patak 1524-ben – azért megírta.) Ha azonban nincs annyi pénz, mint amennyi felett 1980-ban Akira Kuroszava rendelkezett a Kagemusha forgatásakor, akkor a magyar reneszánsz uralkodóról készült film szegényes lesz, márpedig szegényes filmet egy kezdőnek megbocsátanak, egy Jancsó Miklósnak aligha. Tehát a kedvvesztés fő oka formai kérdés volt, mert Jancsó Miklós évtizedek óta osztja Pier Paolo Pasolini álláspontját: egy film sohasem a témája miatt marad fenn. Csak a formája tudja megőrizhetővé tenni, ha van egyáltalán formája, és nem vizuális rágógumi.

 

Vajon lesz-e film?

 

 Ez volt az a pillanat, amikor az optimista Berger József vesztett valamennyit optimizmusából. Az ugyanis konkrétan nem segített rajta, hogy megtudta, Jancsó Miklós sohasem kapdosott a filmezés után. Legtöbbször Hernádi Gyula beszélte rá, hogy forgassa le azt a filmet, amelyet ő írt (részben) vagy le se írt. Egyébként ez nem azt jelentette, hogy Jancsó Miklós nem szeretett filmezni, csak sokáig kereste azt az utat, amely az első víziót az adott film naponta kitalálandó (kényszerűen kompromisszumokkal teli) formájával köti össze. Nem döntött, mégis el kellett viselni a „mozgásban tartott” Mátyás-szerű film miatt a kellemetlenkedők siserahadát. Például vajon Grunwalsky Feri részt vehet-e a produkcióban, vagy összeférhetetlen a pénzosztó alapítvány elnökének az operatőri közreműködése egy olyan filmben, amelyhez az alapítvány is ad pénzt. Továbbá sokan (balról) kételkedtek abban, hogy „Miki bácsi” (így, familiárisan) olyan filmet készít-e, amelyet a Reneszánsz Év gomblyukába ki lehet tűzni vörös szegfű gyanánt. Jobbról nem voltak ilyen finom feltételezések. Ott elsősorban szerény nyelvi leleményük, a „monnyonle!” variálódott.

Kétségtelen, a Reneszánsz Év lezajlott anélkül, hogy Jancsó Miklós filmet készített volna a reneszánsz uralkodóról, akiről, ahogy országlásának körülményeit egyre jobban megismertük, kezdett lekopni az az aranyozás, amelyet a graffitikat készítő utódok – az értelmiségiek – politikai okokból fújtak rá. Jancsó Miklós azonban nem volt tétlen. Gyártotta a forgatókönyveket, amelyek ritkán hasonlítottak egymásra, és továbbra is meghallgatott minden csacskaságot, például azt is, hogy Mátyás király helyett a Bibliából forgasson filmet. Egy idő után, noha az egyes számú indok súlya növekedett, már nem állt ellen a rábeszélésnek. A változás oka egyértelmű volt. Jancsó Miklós, aki egész életében szenvedélyesen politizált, épp 2007-től kezdett visszavonulni a nyílt tértől. Hosszan lehetne mesélni a visszavonulás fázisairól, de hát most nem erről van szó. Csak annyiban érdekes, hogy tudni kell, egy igazi homo politicus nem mászik vissza a fára azok közé, akik csak jelszavakat tudnak skandálni. Még akkor sem, ha esetleg ott lenne fenn az ebédje. Jancsó Miklósnak mindig is volt véleménye, és azt nem tartotta suba alatt. Most is ezt tette, de nem dobogóról szónokolva, hanem a mestersége legjobb lehetőségét fölhasználva, azaz analízist adva. Továbbá vagy mindenekfelett, formát sugallva.

 

Elkészült

 

 Az Oda az igazság! le lett forgatva, meg lett vágva, elkészült a szinkron, lekeverték stb. A társproducerek közül az egyik ugyan megbolondult, de ez nem nagy ügy. Még az sem az, amikor nagyra néző rendezői miatt öngyilkos lesz egy producer. Nem, ennél a filmnél nem volt ilyen bulvárszenzáció. Bár egy elkészült film önmagában mindig szenzáció.

A forgatásról csak annyit, hogy Jancsó Miklós rendszerint fekete molinóból készült sátorban ült, és a videotechnikának köszönhetően monitoron azt a képet látta, amelyet az operatőr a kamera keresőjében. A hangosítás jóvoltából fején mikrofonos fülhallgató volt, és az biztosította a kapcsolatot Márton Istvánnal, aki a filmben Jancsó Miklós mindig látható jobb kezeként működött közre, valamint a színészekkel és a kránra szerelt kamera mögött ülő, ugyanakkor emelkedő, süllyedő és sínen mozgó operatőrrel, Jancsó Nyikával. Voltak problémák is? Persze, a forgatás örök súrlódás. De jó akarattal elsimítódtak, harag nincs .A korábbi Jancsó-filmekben már jól begyakorolt sátoros megoldás kizárta, hogy a beállítást bárki más vezényelje, mint a Mester, de a hosszú próbák alatt, természetesen, Jancsó Miklós figyelembe vette a „kintiek” megjegyzéseit. Vita azonban nem volt, a döntéseket, legtöbbször kérés formájában, ő hozta meg. Mindezt azért tartom lényegesnek elmondani, mert amikor Luis Buñuel csinálta utolsó filmjeit, fölmerült, vajon a majdnem vak Mester helyett ki volt, aki a beállításokat rendezte. A forgatókönyvíró Jean-Claude Carrière? Bikácsy Gergely, a spanyol Mester magyar csodálója róla elegánsan csak azt jegyezte meg, hogy Luis Buñuel „kései korszakának meghatározó alkotótársa” volt (Buñuel-napló, Osiris, 1997. 341. o.) Igaz, ezt a „kései korszakot” Luis Buñuel hatvanhat éves korában kezdte és hetvenhét évesen fejezte be. Nos, a nyolcvannyolc éves Jancsó Miklósról nem kelhetett szárnyra a legenda, mint a magyar filmtörténetben például a „kései” Bán Frigyesről, hogy más hozta össze a filmjeit. Egyébként a film szerzőisége lényegtelen. Igaz, legalább fél évszázada fogadtuk el, hogy a film alkotója a rendező. Azóta hiszik a direktorok, hogy övék a film. Jancsó Miklós nem harcolt ilyesfajta tulajdonjogért. Megelégedett azzal, hogy az Oda az igazság! – mint fentebb mondtuk – van, pontosabban: megvan.

 

A filmhez nem jár egy példány Ki kicsoda

 

Nincs sok szereplője a filmnek, de elegendően vannak ahhoz, hogy  erdőbe csalogassák a nézőt. Van fiatal királyjelölt (Ladányi Jákob), van öreg király (Gálffi László), de fölvetődik többször is, hogy vajon az „igazi” király áll-e előttünk, vagy annak hasonmása. (Mint ismeretes, Kim Ir Szenből is több volt, mert igény volt rá.) A fiatal király egyben saját maga fia, lévén ő János is. Vannak nagyszerű be- és kitűnő szereplők. Mindjárt az elején a jobbágylányok életével „kísérletező” Konradin, aki magyar királyságról álmodozik, de nem lesz az, mert nem magyar. Ez a körülmény a nézőt meg kell, hogy nyugtassa. Betűnő szereplő a film végén Mucsi Zoltán társa, Scherer Péter, aki a „hülyéskedő” Jancsó-filmekben Kapa mellett Pepét adta. Közben föllép a „nép” (Székely B. Miklós) is. Vlad Ţepesből is van több (Mundruczó Kornél és Nagypál Gábor), de a „romános fejű” rendező kolléga, Szabó Simon is az lehetne, mert a filmben szinte mindenki rokon. De azért inkább az a valószínű, hogy ő a Tökkopasz (vannak forgatókönyvi verziók, amelyekben sokat forgolódik a böhöm Tökkopasz), aki szerepe szerint „szinkronizál” egy karóba húzott szerencsétlent. A nevek azonban nem fontosak. Ezt az a gazdag (ó, de milyen öreg!) lengyel nemes (Daniel Olbrychski) bizonyítja, aki pénzért meg akarja venni Kinizsi Pált. Akit – nyelvi és tudati problémák miatt – nem személynek, hanem magas rangnak vél. Persze, van Kinizsi Pál is (Cserhalmi György), aki szintén kettős szerepben lép fel, hiszen az ifjú király nagybátyja is, valamint szerepel több bíboros (köztük Balázsovits Lajos), egy snájdig Krónikás (Pindroch Csaba), egy „király körüli miniszter” (Seress Zoltán) és Lui, a mindenkori lakáj (Bánki Gergely). Az utóbbi hármas jól megfér a jancsói gárda tapasztalt színészeivel.

Tudnunk kell, hogy a jancsói színészvezetés nem hókuszpókusz. Egyébként a bonyodalom nem is olyan bonyolult. Ha valaki életében legalább egyszer kezébe vette Walter Scott valamelyik történelmi regényét, jobban eltévedhetett a nevek és funkciók tobzódásában. De a legjobb, ha az ember önmagába néz. Vajon hány embert ismerek a 15. századból. Szilágyi Erzsébetet Arany János népszerűsítette, Hunyadi Lászlót Erkel Ferenc. Igaz, Szilágyi Erzsébet, Hunyadi László és a cselszövő Czillei nem ebben a történetben szerepelnek, tehát tekintsünk el tőlük. Kinizsi Pál neve azonban kapóra jön, hiszen egykor az FTC-t nevezték át a „demokrata” Kinizsire, persze, anélkül, hogy tudatták volna, Kinizsi Pál kora egyik legkegyetlenebb délszláv származású hadvezére volt. Nem mellesleg döntő részt vállalt abban a politikai projektben, amely megakadályozta Corvin Jánost, hogy király legyen, holott Kinizsi Pált e célból éppen Hunyadi Mátyás halmozta el hűbéradományokkal. Esetleg még hallottunk harangozni Vitéz Jánosról, valamint az irodalmilag műveltekben fölmerül még Janus Pannonius neve, aztán a homály. (Volt szó róla, hogy a költő szerepelni fog, de áldozatul esett a rövidítéseknek vagy „beleolvadt” a Krónikásba.) Tehát nem nagy ügy, ha nem ugranak be a nevek.

 Lássuk a „korjelző” akciókat is! Azok a „történelmi” film szempontjából mindig fontosabbak. A mérgezősdi akkortájt igencsak divatban volt. Itt a legfőbb méreg a gomba. Csemege annak, aki szereti, aki meg nem szereti, azt nem lehet megmérgezni. Tehát nem tökéletes. Aztán a kínzások (a két karddal hadakozó Kinizsi Pál szerette a patakvért, de Vlad Ţepes sem szűkölködött kegyetlen ötletekben), például népszerű volt a karóba húzás. De a filmen nem folyik a vér. A karóba húzást is humánusan oldják meg (nem úgy, mint egykor Rózsa János filmjében, A trombitásban, amelyben olyan jól sikerült, hogy sok néző rosszul lett). Itt jut szerephez a Tökkopasz, aki a hatás kedvéért úgy ordít, mintha ő húznák karóba. De leintik. Aki figyelmes, és akinek a szemét nolens-volens az akciófilmek nevelték, a vér hiánya miatt rögtön gyanakszik. Amikor azonban Kinizsi Pál és a lengyel nemes az egymáson megesett sértésüket vérrel lemosandó helyettes hadakozókat jelölnek ki, akiknek lagymatag összecsapását a Krónikás, a főnökök kérésére, eget-földet megrengető viadallá fest át, a néző megnyugszik. A film tehát egy pillanatig sem akarja elhitetni a hihetetlent, vagyis hogy akkor játszódik. A múlt az Oda az igazság!-ban nem a „korai” Jancsó-filmek paraboláinak alapanyaga, hanem alkalom a legteljesebb posztmodern játékra, amely arra sem méltatja a múltat, hogy aktuális politikai érdekek mentén átírja. Szó sincs tehát a Mátyás-portré új hangsúlyairól (el sem hangzik, hogy a Király Mátyás lenne) vagy a korszak kritikájáról (ellentétben a magyar reneszánsz iránti hivatalos ájulattal). Ez azonban még csak szemlélet, és nem forma. Még azt is mondhatjuk, hogy a cselekmény is áttetsző. Van három „őrangyal” (Mucsi Zoltán, Mundruczó Kornél és Nagypál Gábor), akik a Királyt védik a cselszövőktől (igaz, lassan elfogynak). És vannak – így logikus – a cselszövők, akik közül kiemelkedik Cserhalmi György és Seress Zoltán figurája, továbbá van a centrum, a lakáj, és van a kedvét kereső értelmiségi, akinek, ennek ellenére, meg van a véleménye az egész vircsaftról (Pindroch Csaba).

 Az epizódok dramaturgiája

 

 A történet, amely három epizódot ölel fel szépen halad a történelem hitelesítette befejezés felé: a játéknak egyszer csak vége lesz, mert jönnek a törökök. Fekete zászló alatt a mindenkori törökök. Jancsó Miklós a történet egyszerű alaphelyzetét ideális filmi formájára váltotta. A cél érdekében összetörte a lassan járó időt, és kétségbe vonta a tér folytonosságát. Az elsőt a tudatosan alkalmazott anakronizmusokkal (mindjárt a film elején esőben lovasok esernyővel bandukolnak), a másodikat a három-négy perces beállításokban be- és kikerülő szereplők, tárgyak irányváltásaival (amelyet egykor Bacsó Péter „Bújj, bújj zöld ág” technikának nevezett, az ismert gyerekjátékra utalva). Ezek az irányváltások arra is jók, hogy megszüntetik a miliő iránti túlzott érdeklődést. Teljesen mindegy, hogy a forgatás Visegrádon, az ausztriai Rappottenstein várában folyik vagy Tahi szúnyogos Duna partján, mondhatni, a látvány önmagában nem áll meg (nem lehet megtapsolni, mint egykor Varga Mátyás díszleteit az Operában), csak a szereplőkkel együtt szervül. Bár van látvány, szinte mellékesen. Különös tekintettel arra, hogy a filmet uralják a premier plánok és a kettős közelképek, amelyekben a szereplők a szokásos snitt–ellensnitt nélkül, azaz csak kameramozgás közben, belső vágás segítségével kommunikálnak egymással. A kosztümök szintén az anakronizmus és a jelzés határán mozognak. Például a királyi dísz mindössze egy bársony köpönyeg, amellyel a szereplők nem bánnak szimbolikus értékének megfelelő tisztelettel. (Ez a köpönyeg borítja a gombával megetetett idegen királyt (a hülye, nem beszél magyarul!), de ez az új király malaclopója is. Úgy teszik-veszik, mint egy normális ember a fürdőköpenyt. Aztán ott van a Szent Korona, amelyről gyorsan megmondják, mielőtt a Szent Korona Tan vagy Szent Korona Értékrend hívőinek a feje vörösbe fordulna, hogy csak másolat (igaz, az eredeti Mátyás király idejében is zálogban volt). Tehát jel.

A forma egyik fő traverze azonban a zene. Például a doromb. Hogy kerül Mucsi Zoltán szájába a doromb? Csak úgy. Semmi magyarázat nincs rá. Persze van, de együtt a táncokkal és az énekekkel. Mindhárom elem „valódi”. A táncnál ez természetes, képen kívül táncolni értelmetlen. A zene azonban már bonyodalmasabb. De az Oda az igazság! döntő részben olyan zenét használ, amely szintén képen belüli, azaz a forrását is látni. Mi másért jön elő most is a Jancsó-filmek emblematikus hegedűse, Galkó Balázs, mint megkorosodva hangsúlyozni, hogy a zene a téren belül van, és nem kívülről aggatódik rá, mint a filmek többségében a pszichologizáló effekt zene. Természetesen azok, akik végigkísérték Jancsó Miklóst a Kapa–Pepe filmek kalandjain, azok tudják, hogy a posztmodern mozaikdramaturgia összekötő eleme a zene volt, amely akkor sem „aláfestett”, hanem a legváltozatosabb módon – Lovasi Andrástól  Fekete Pákón át az undergroundig – az „eszmei mondanivalót” szolgálta. Például hadd emlékeztessek a punk Burzsoá Nyugdíjasok „10 Ft a forró lángos, le van szarva Kádár János” kezdetű nótájára a Kelj fel komám, ne aludjál című filmben. Ebben az összefüggésben feltűnő, hogy az Oda az igazság! zenei anyaga majdnem hogy homogén; népdalokra épül, szomorúakra és mulatósakra egyaránt. A forma szempontjából ez a homogenitás döntő jelentőségű. Szavak nélkül sugallja, hogy egy olyan társulat ad elő valamilyen eklektikus játékot, amelynek az „anyanyelve” egykor a népi kultúra volt.

 „Nagy az emlékezet ereje, van benne valami megdöbbentő, Istenem – mély és végtelen sokféleség ez.” Azt hiszem, épp itt illik Szent Ágostont idézni (Szent Ágoston vallomásai, 10. könyv 17. fejezet.). Mert miről is van szó? Mi a döbbenetes? Jancsó Miklós az ingatag posztmodern formát több mint hatvanéves emlékek alapján szilárdította meg. Ki emlékszik még a Muharay-csoportra? A Magyar Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttesre? Talán Vitányi Iván, aki önéletrajzi írásaiban szólt az együttesről. Mindegy. Jancsó Miklós a magyar kultúra mély sokféleségéből feltehetőleg ezt az emléket hozta felszínre, és ezzel megteremtette azt a különös légkört, amelyben természetes, hogy egy mai öntevékeny csoport énekkel, tánccal és zenével kísért mesét ad elő hazánk „zivataros századaiból”. Természetesen az öntevékeny csoport virtuális (még annyira sem valóságos, mint az „eredeti” Bárka, amelynek félig-meddig rokona), ugyanakkor, mint a korábbi felsorolás mutatta, jó erőkből áll, akik szívesen játsszák el még a történelem kifordított kesztyűjét is. Egyébként ez az úgymond társulati jelleg leginkább azzal a filmmel való összevetésben válik világossá, amelyet Jancsó Miklós szintén a királycsinálás témájának áldozott. Azt is reneszánsz tenorban! (Gálffi László ekkor királynak még könnyűnek találtatik, a társulathoz való hűségéért most azonban közel két évtized után jutalmul végre trónon halhat meg.) A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon (1981) nem tagadta, hogy modern film, amely mint hangszeren, a lehetséges és a valóságos közti különbségen játszik, megtetőzve azzal a bravúrral, hogy a síkságokhoz szokott Jancsó Miklós műteremben forgatta le a magyar viszonyok között gazdag kiállításúnak mondható filmet. A zsarnok szíve a maga időtlen idejében homogén parabola.

 

Időjáték

 

Az Oda az igazság! másként kezeli az időt, mint a filmek átlaga. Jancsó Miklós felfogása szerint minél távolabbi az esemény, annál közelebb van hozzánk. Őrült ötlet, de van benne rendszer. A tavaly, az már messze mögöttünk van, az előző kormány mintha nem is lett volna, ezzel szemben az ifjúságunk már közelebbi (mintha tegnap lett volna, hogy… stb.), a szüleink ifjúsága, mivel csak a sokszor ismételt anekdotákat hallottuk tőlük, még közelebbi. Jó kvíz kérdés: tegye sorrendbe születési éveik alapján Kármán Józsefet, Virág Benedeket és Berzsenyi Dánielt! Már az is jó feleletnek számít, ha valaki azt mondja, mindhárom magyar író valamikor a tébécés Csokonai után és a „Nemzeti dal”-os Tolcsvay–Petőfi előtt élt. Petőfi Sándor megtette azt a szívességet, hogy megjegyezhető időben halt meg, épp akkor, amikor a szabadságharcnak befellegzett. Végezetül a 15. század, nos, az pedig itt van a kertek alatt. Hiba lenne, ha valaki a mai politikusok képére akarná „lefordítani” a szereplőket. Azért, mert az Oda az igazság! olcsó film, nem kell rögtön kisszerűségekbe tévedni. Ugyanakkor rá kell döbbenni, csak az eszközök változtak, de nem a hatalom orgiasztikus vágya egy olyan kultúrában, amely már nem orgiasztikus, azaz amelyben hál’ Isten az egyéni megoldások jellemzik az embereket. Erről Erich Fromm sokat tudna beszélni, de nem őt kell hallgatni, hanem az Oda az igazság!-ot kell jó kedéllyel nézni. A kedélyre szükség van, mert a film leleplezi a magyarok híres túlélési képességét. Persze, mert kellő pillanatban átállnak. Hogy az „Allah akbar”-t kezdetben összekeverik a katolikus keresztvetéssel? Elnézendő, hiszen a rendszerváltások tömegében a legjobban iskolázott felnőtt is képes eltévedni.

 

                   Ne hangsúlyozzuk túl a zenés-táncos-énekes alapot

 

Jancsó Miklós – ellentétben a kevés beszédű korai Jancsóval – most is szabad folyást enged az emberi beszédnek. Nem feltétlenül a cselekménybonyolítás eszközeként. A film a főcímen fölsorolja, hogy kiknek a vendégszövegeit használta fel. Ez a lista kényszerűen rövid. Nem lehet a vetítés után a nézőket még sokáig a zsöllyékben tartva a stáblistával etetni. Az utalások tehát sokkal bonyolultabbak. Amikor Kinizsi Pál az öreg Király teteme felett azt mondja, hogy „meghalt a zsarnok”, akkor egyáltalán nem azért teszi, hogy vakulj paraszt, vedd észbe, hogy Jancsó Miklós Beriját idézi, aki Sztálin halálát konstatálva mondta ugyanezt a jelen lévő Politikai Bizottságnak. Ő, a zsarnok legkészségesebb eszköze. (Hruscsov alatt meg is járta.) Mondom, nem kell ezt feltétlenül tudni, hiszen a következő posztmodern anakronizmus a felkiáltást „helyre teszi”. 

Meghalt a cselszövő,

nem dúl a rút viszály,

országunk élni fog,

mert László nagy király!

Cserhalmi György szólóban énekli, ami, mint ismeretes, a Hunyadi László nevezetes kórusa (Egressy Béni szövegével). De nem szabad az utalások hálóját teljes egészében felfejteni, mert akkor – helytelenül – látóterünkbe kerülhetne az is, hogy az ideológiai ringlispíl minden repülő székét kipróbáló, de rossz véget érő Rózsa–Flores Eduardo ezt a kórust idézte a Jobbik weblapján 2008 márciusában, amikor az általa zsigerileg gyűlölt Gyurcsány Ferenc lemondott. Nem, az egybeesés merő véletlen. A sikertelenség azonban közös nevező. Kinizsi Pál I. Pál néven király szeretne lenni, de tudjuk, a következő – immár Mohács utáni – nemzeti király I. Jánosként egy Zápolya lesz. Eredménye: az ország három részre szakadása stb. De ez középiskolás történelem, ami nincs is benne a filmben. Jancsó Miklós ugyanis nem Walter Scott, hogy azt is ábrázolná, ami érdektelen. Azt persze megengedem – tudományos szakértőnk mondta, a további kérdéseket Várkonyi Gábornak tessék föltenni –, hogy a Király alakjában több másik is benne van, a valóságosak és a lehetségesek. Összesen hét, közülük három László (V. László, Hunyadi „Lackó” László, Ulászló), aztán két személyben maga a Király, majd I. Pál, az önjelölt Kinizsi, és végül a „nemzeti nagylétünk temetőjében” meghalt Lajos is előtűnik (miért ne tartalmazhatná a halott Király a „mohácsi” király tetemét is, a két király között a történelmi pálya nyílegyenes). A film végére marad hetediknek az örök vesztes Jánoska, aki tényleg szembeszökően lúzer, jobban, mint megkoronázott elődei, de legalább nem csinál nagy ügyet belőle.

 

Ironikus bölcselkedés az új „átkos” határán

 

 Hagyjuk a királydrámákat Shakespeare-re. Fordítsunk nagyobb figyelmet arra, hogy a szereplők üptre bölcsességekkel fizetik ki egymást és a nézőt. Mondhatni, önéletrajzi jellegűvel is. Az idős király megismerszik arról, hogy kezében könyvet tart. Bizony sokat olvas, ugyan miért. Mert beteg. Jancsó Miklós ironikus megjegyzése szerint az olvasás a beteg ember kiváltsága. Nem kell persze nagy elmeél hozzá, hogy megfejtsük, kinek szól ez az aperçu. Azoknak-e, akik még nem olvastak, vagy azoknak, akik már nem olvasnak? Messziről nézve a kettő között nincs különbség. Ezért aligha fogja a néző felfedezni, hogy az egyik legaktuálisabb tanács, amit ma a királynak mondani lehet – „aki gyakorta esküszik, olykor hamisan is esküszik” – szó szerinti idézet Andreas Pannonius művéből, amely latin nyelven 1467-ben íródott Könyvecske az erényről. Korvin Mátyásnak ajánlva címen. (Ld. A magyar középkor irodalma. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984. 393. o.) Ezt csak azoknak mondom, akik szakdolgozni szeretnének az Oda az igazságból.

 Nem lehet nem szólni a forma leginkább szembeötlő vonatkozásáról, a mozgásról. Ugyanis „tartalom” van benne. Az Oda az igazság! egy pillanatig sem statikus (egy Jancsó-filmtől mi sem áll távolabb, mint Ozu takarékos mozgásokkal kifejezett hétköznapi realizmusa), de nem kell felülni hullámvasútra sem. Minden mozog, a kamera minden irányban, a színészek dettó, de nincs száguldás. (Kivéve egy mezítelen lány futását, de annak van indoka, valamint a film végén a hiperaktív törököket, de azok, mondhatjuk, hogy nem mi vagyunk.) Még a mi lovaink is (nincsenek sokan) mintha csak jeleznék, hogy harci mének szerepét játsszák, de ők nem azok. Szívesebben húznának lőcsös szekeret. Húzzák is a taligát, de az Kinizsi Pál alatt összetörik. Pech, mert csapdába esik. Mi ez a sokirányú mozgás? Hangyaboly nyüzsgése? Nem, ahhoz a vásznon kevesen vannak. Bolygók mozgása a Nap körül? Nem, nincs Nap, és a mozgásokat egy raj csillagász sem tudná matematikai képletbe tömöríteni. Másra nem tudok gondolni, hogy Jancsó Miklós összeeresztett a zöld asztalon egy csapat tehetetlenségi erő miatt mozgásban lévő csontgolyót, és figyelte, mi történik. Ha egy depressziósan leállt, dákóval (bár az érintett a pálcát szabad akaratnak hitte) meglökte őt, és bemutatta, hogyan kócolódunk mi, pedig nem is akarjuk. Határoltságunkban azonban nem érezzük jól magunkat. Ha az iménti hasonlatot lefordítom magyarra, akkor egyszerűen azt mondhatjuk, az Oda az igazság! minden iróniája és furfangos csavarja ellenére szomorú film. De csak attól, hogy olyan tükröt tart elénk, amelyben fölismerhetjük magunkat. Ez azonban sokaknak nem tetszik. Természetes, hiszen a film hittétel helyett véleményt közöl, és ez egy olyan országban, amelyben csak annak van (fél)sikere, aki pártvéleményt hangoztat, kész abszurdum. De ez ne érdekeljen bennünket. Inkább mazsolázzuk ki a képek, jelenetek, szereplők közül azokat, amelyekhez és akikhez személyes közünk van. Sajnálhatjuk, hogy nincs a filmben cameo, az alkotó fizikai megjelenése képben. A Mester most nem tartotta fontosnak, bár a cameóknak nem volt ellensége. Az Ede megevé az ebédem című filmben (2006) például „fentről” érkezik vissza. Kár, hogy most nincs. De Jancsó Miklós nem fért bele a társulatba. Fiatalabb azoknál. Persze az ad hominem érvelés helyett azon is elgondolkozhatunk, hogy az öreg Király miként őrizhette meg azt a kamaszos viccelődést, amely saját halálából is tréfát űz. Egészen addig, amíg komolyra nem fordul a dolog. Persze, ilyen időket élünk. Erre figyelmeztet a film. Csak – ismétlem – nem a hordószónokok fellebbezhetetlen hangján. Jancsó Miklós azt sugallja, a szónokok jönnek és mennek (visszajönnek és négy, nyolc, száz év múlva újra elhúznak), de mi maradunk. Ha maradhatunk. De nem hagyjuk magunkat. Ezt fejezte ki az „átkosban” a „Menjenek ők!” Miért jutott eszembe? Nyilvánvaló, az Oda az igazság!-ban az „újátkos” közel van.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://77magyarfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr987125731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

posalaki3 2015.01.31. 13:56:35

Józsi! örülök, hogy összeszedted magad. Tudom, milyen az, ha szétesik az ember. Én is épp lábadozom. Simó mondta: "A filmes olyan, mint a keljfeljancsi."

Marx József 2015.01.31. 15:32:37

Sajnos már ő sincs köztünk. Én abban bízom, kedves Andris, hogy a magyar film iránt az érdeklődést, érdemesebb filmekkel, legalább egy vesszővel javítani tudom.
süti beállítások módosítása