Amerikából jöttem, mesterségem címere…

Fonyó Gergely (1966) kikerülte a magyar filmművészeti egyetemet, hiszen a rendszerváltás után áttette székhelyét a filmesek Mekkájába, azaz Los Angelesbe. Ott, főleg gyakorlat révén, szerzett magának annyi önbizalmat, hogy fellépjen rendezőként. Az ő első filmje, a Kelj fel Jancsi (1999) még Amerikában készült, minimális költségvetésből, egyszerű külsőségek mellett tizenkét forgatási nap alatt. A siker Magyarországon minden nehézségért kárpótlást nyújtott. Az ezredfordulós filmszemlén a Glamourral megosztott fődíjat kapott. A film koncepcióját a rendező, némileg Marshall McLuhan-i zsargonban (vö. The Medium is the Message), egy interjúban így fejezte ki: „A Kelj fel Jancsi történetének nincs üzenete, maga a történet az üzenet.” Ugyanitt még hozzátette általánosítva: „Engem továbbra is a történet érdekel, az elmesélhető történet, amit úgy kell előadni, hogy arra a másfél órára, amíg a film tart, valóban lekösse az embereket. Szerintem ez egyáltalán nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. Kell hozzá először is egy profi módon, tehetséggel, szaktudással és hozzáértéssel megírt történet, aminek közepe, lelke van, olyasvalami, ami mindenki számára érthető. (Margitházi Beja, riporter: A történet az üzenet. Beszélgetés Fonyó Gergellyel. Filmtett, 2000. november 15.) Szép elhatározás, ilyen kézenfekvő módon esztétizál az ember, ha már egy évvel túl van a krisztusi koron

. 

A profi rendező 

Reviczky Gábor az ütődött Sima Lajos szerepében, mintha egyenesen a Zimmer Feriből érkezett volna. Hatása alá kerül felesége, Jolán (Szulák Andrea), aki épp a Vogue-ot lapozza a képzeletbeli faluban, Modolányban

 Ez az esztétika gyakorlatban azonban azt jelenti, hogy Fonyó Gergely abba a résbe tette be a lábát, amelyet a filmes szakma a megrendeléseket színvonalasan teljesítő profi rendezőknek tart fenn.

 Ehhez, persze, kell egy producer. Kálomista Gábor rendezőnket 2000-ben egy olyan Cseh Tamás-filmre beszélte rá (Cseh Tamás film 85 percben), amely annyiban hiteles, hogy Cseh Tamás a főszereplő, aki azonban sok mindent elhallgat. Például kapcsolatát Jancsó Miklóssal, aki sok filmjében léptette fel a Gitáros fiút. Nincs szó Jancsó Miklós egyetlen klipjéről, a Káli- medence emblematikus tájain leforgatott – saját szemléletmódjához igazított Lee van Cleef balladájáról sem. Ezt a „figyelmetlenséget”, amelyet Fonyó Gergely nem igazított ki, a Magyar Narancs kritikusa is szóvá tette: „Miért érdekes az a történelmi közeg, ami őt olyan jellemzően veszi körül, mint a félmúlt hősei közül csak nagyon-nagyon keveseket? (Hirtelen csak Jancsó Miklós jut eszembe. Az ő nevéhez tapadó primer történelem tapintható olyan természetességgel, mint Cs. T.-nál. Ez tényleg csak véletlen példa, nem azért hoztuk, hogy kiderüljön, hogy a dolgozat Jancsó kétségtelen szerepéről a csehtamásság létrejöttében sem tud semmit se.)” (turcsányi: Császkáló legendák. Magyar Narancs. 2001. március 1.) 

A kérdéses „második”

Fonyó Gergely következő játékfilmje, noha a Kelj fel Jancsi a rendezőt a nagy nemzedékváltás egyik szereplőjévé tette, inkább csak az úgymond profi rendező önképét fényezte.A Na végre, itt a nyár! (2002) esetében arra lehet gondolni, hogy igény mutatkozott egy gyerekfilmre, és Fonyó Gergely vállalkozott az elkészítésére. Némi érdekességgel fűszerezve: a forgatókönyvet ugyanis Tímár Péter írta, aki vágta is a filmet (némileg „modernista” átkötéseket alkalmazva a jelenetek végén, új jelenetek elején). De Tímár Péter kéznyoma fedezhető fel abban is, hogy kedvenc színésze, Reviczky Gábor itt is főszerepet játszik. Mit ad isten, egy bunkó vállalkozót alakít most is. Továbbá – csak a Csinibabára kell emlékezni – Tímár Péter-i „hatás”, hogy a ronda, ráadásul korrupt, de női bájakra érzékeny polgármester (Hunyadkürthy István) és az epizódszerepet alakító Kamilla (Bánsági Ildikó) felismerik egymásban az úttörővasúton egykor szolgálatot teljesítő forgalmistát és jegykezelő pajtást.

Jelenkorinak mondható azonban a történetben a veszélyes hulladékok temetője elleni zöld színű tiltakozás. A különlegesség pedig az, hogy a három Virág-gyerek nagyszülei a világjáró Bombardini cirkusz nyugdíjas bohócai, ami – ismerjük el – Földessy Margitnak és Végvári Tamásnak egyedi (többször is kifestett) arculatot kölcsönöz. A többi? Össze kell békíteni a válás előtt álló szülőket (Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter). Ki kell járni a partit az új doktornő (Tóth Ildikó) és az özvegy erdő- és emberkerülő (Rátóti Zoltán) között. De van még két bájos serdülő bimbózó szerelme. Még bájosabb kisgyerekek ismerkedése a felnőttek világának bonyodalmaival. Panel panel hátán, amely azonban igencsak édeskés modorban van előadva.

 Lehet, hogy Fonyó Gergely megcélozta, de nem érte el azt a színvonalat, amelyet Bácskai Lauró István valósított meg a Keménykalap és Krumpliorrban(1973). Persze, mondhatni neki könnyű volt, Alfonzóval, a fagylaltos Bagaméri szerepében és olyan gyerekekkel, mint Kovács Krisztián és Berkes Gábor. (Az írókat se feledjük: Csukás István és Kardos G. György nem csak az írók által sokszor lenézett filmes szakmában voltak valakik.)

 Nem kétséges, a Na végre, itt a nyár! a szórakoztató mozi jobb darabjai közé tartozik, és még a forgatás sanyarú körülményei sem látszanak. Bár épp a „nagy szám”, a Bombardini világcirkusz búcsúelőadása (amelyre az igazgató Amerikából érkezik fekete sofőrös fekete limuzinnal) meglehetősen tollban maradt. A producer megelőlegezte a sikert (pénzt fialtatott), és a mozi verzió mellett még tizenkét részes televíziós sorozatot is legyártatott. Ami több mint ötven forgatási napban realizálódott. Ennyi ideáig állni a kamera mögött! Még a sokszor lassan forgató Makk Károly is megirigyelhetné. Ez a hosszú átfutás némileg megbosszulta magát. A történet forgatása az egyébként sem forró 2001-es nyárból a hideg őszbe nyúlt. Fonyó Gergely azonban feltalálta magát. A film befejezésében a gyerekek merő tiltakozásból a felnőttek széles sávú bornírtsága miatt a tó hideg vízében mezítelenül megfürödnek, persze, még ekkor sem veszélyeztetve a moziban a korhatár nélküliség esetleges előnyeit. Azaz hőseinket csak totálban látjuk önfeledten pancsikolni. 

Kamasz film

 Fancsikai Péter. a főszereplő (Tibor) és Gregor Bernadett (Rényi Lexi), aki történetesen álmai asszonya

A Tibor vagyok, de hódítani akarok! többé-kevésbé megfelelt a Na végre, itt a nyár! nyomán keletkező várakozásnak, hiszen a vérprofinak mondott Divinyi Réka lett a  rendező társírója, és tényleg, a filmnek van jól elmondható cselekménye. Az érettségin történelemből megbuktatott diáknak, ő Tibor (Fancsikai Péter), egy balatoni hotelben, amelyen még érződik némi elvtársi jelleg, kellene készülni a pótvizsgára. Ám ennél fontosabb feladat: elveszteni szüzességét, ha lehet álmai asszonyával (Gregor Bernadett), aki nem mellesleg a neten a diákok számára Lady Sandra, a vetkőző nő izgalmas szerepét alakítja.

 A „lélek” a filmben már nehezebben fedezhető fel, hacsak nem abban a közhelyben, hogy jobb a kézzel fogható valóságot, amit a filmben Kata (Gáspár Kata) képvisel, meghódítani, mint egy olyan szép és szeszélyes konzumnő után koslatni, aki a férfiakat mindössze ujja köré csavarható báboknak tekinti. De a filmet nem is ez a gondolat fémjelzi, hanem az, hogy szinte filmtörténeti jelentőségű munka. A Tibor vagyok, de hódítani akarok! ugyanis tökéletes reinkarnációja a harmincas évek magyar filmvígjátékainak. Szó sincs tehát az Amerikai Pite vagy a Hangyák a gatyában megmagyarításáról, még ha az is volt esetleg a rendező szándéka. Az ne tévesszen meg senkit, hogy a filmben elhangzik egy-két veretesebb káromkodás, valamint fullba nyomják az altesti humort (kinek milyen hosszú a pénisze, hogyan lehet nyújtani, valamint hogyan kell az óvszert felhúzni stb.). Ezen kiszólások képviseleti aránya egészen magas, mindez azonban csak a kor ízlésváltozását jelzi, de nem halványítja el a honunkban is fényes ülepűre koptatott hagyományos dramaturgiai felépítést. Ez a dramaturgia áttetsző: zárt jelenetekből áll, például olyan faviccekkel, hogy Józsi (Egri Bálint) „afrikai sakkot” játszik a rettegett, de maximálisan bunkó bankvezérrel (Gesztesi Károly). Ekkor a nézők kegyeiért a bohózatok helyzetkomikuma veszi fel a harcot a dialógusok kabaréhumorával. Közben, ha lehet (és miért ne lehetne), legyen szórakoztató zene is, nóta és tánc – Fancsikai Péternek a tánc jól megy, hol Kata lábára lép, hol nagy szólót ad elő –, amely nemcsak levezeti az előző jelenet nem létező feszültségét, hanem várakozást sem kelt a következő iránt.

 A cél: az üdítő semmit mondás, nehogy a nézőnek bármin is töprengeni kelljen. A gondolkodás árt a nézőnek, aki a moziba nem behozni akarja hideg téli gondjait, hanem a ruhatárban a felső kabátjával együtt kint szeretné hagyni. Ez a nézőhöz közelinek mondott filmes befektetők számára a hangosfilm klasszikus korszakától kezdve alaptétel volt. Úgy látszik, hogy ez a mentalitás újra virágkorát éli. Ugyanis lapos konyhafilozófia hatja át a film minden kockáját, és még kísérletképpen sem hangzik el olyasvalami, ami miatt a néző homlokán a ránc mélyebb lehetne. Lehet, hogy ismétlés, amit mondok. Ami hiányzik ebből a virtuális remake-ből, az, persze, Kabos Gyula. A film komikusai együttvéve sem tudják hozni azt a humort, amely sok esetben az irónia nemesebb anyagából szövődött. Ehhez a filmhez képest Almási Tamás Ballagása (1980) és Dobray György Szerelem első vérigje (1985), e két gimnazista film is tartalmasabb mozinak bizonyult.

 Lehet, hogy nem vagyok igazságos. Van ugyanis a filmben egy olyan mozzanat, amelynél majd kiesetem a zsöllyéből. A magyar filmek szorgalmas és kedves epizodistája, Elek Ferenc alakítja Tibor évzáró ünnepélyén az igazgatót. Kicsiny, de jó alakítás. Majd ő a balatoni hotel recepciósa is. (Ott sincs nagyobb szerepe.) A néző meg hápog. Ugyan mit jelent ez a kettősség? Titkot? Volt itt valami, amit a film terjedelmi vagy egyéb okokból kihagyott? Például az erős szociális kritikát? A gimnáziumi igazgatónak kuncog a krajcár a zsebében, Trabantja van, míg a Tibort megbuktató bankvezér unokaöcs történelem tanárnak elegáns kabriója, és ezért az igazgató kénytelen nyaranta a Balatonon hozzá méltatlan munkát vállalni? Ezt a kritikát ki semmisítette meg? Az állítólag nem létező cenzúra, a producer vagy a vágó? Tényleg, jelent-e valamit Elek Ferenc megduplázása, vagy ez egy olyan gikszer, amit nem is lett volna szabad észrevenni? Mondom, titok.

P.S. Én is megspórolom a töprengést a két film utóéletéről. Inkább idézek egy úgynevezett nagyinterjúból: „Én hetven százalékra saccolnám azoknak a filmjeimnek az arányát, amiket magamtól nem jutott volna eszembe megcsinálni. De hálás vagyok mindazoknak, akik ezekre felkértek, mert így ki tudtam próbálni különböző műfajokat. A filmezés mindig nagy kaland, és bármennyit is csinálja az ember, mindig új kihívásokkal és csapdákkal találkozik, soha nem lehetünk elég felkészültek.” („Először mindig elmegy az életkedvem” – interjú Fonyó Gergely rendezővel. Riporter: Gyárfás Dóra. Origo. 2011. október 9.) Van-e még itt valami néznivaló?

Persze, van, a Made in Hungaria, amelyről egy lelkes néző, aki egyébként a Prizmában szokott publikálni, kritika gyanánt azt írta:„Fonyóék szépen, és (számítógépes effektek segítségével) színpompásan elevenítették fel a hatvanas évek Magyarországát, a Made in Hungaria ezért olyan, mint egy hawaii ing, amivel a diktatúra okozta véraláfutásokat takarjuk el a testünkön. Ártatlan krónika egy nem is oly ártatlan korszakról.” (Megyeri Dániel: Mi van a hawaii ing alatt? – Made in Hungaria kritika. Filmpont.hu 2009. február 4.) „Magyar musical” – üdvözölték sokan filmet. Tényleg magyar volt. Kezdetben magyar színpadon aratott magyar sikert. A József Attila Színházban ment 2001-től 321 estén át. Nem volt akkor sem más, mint ahogy a film sem lett más: az ellenállás hiányát szépítő romantika.