Mi az amatőr?
A „Buharov testvérek”, valójában Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor amatőrök, ami a mi perfekcionista világunkban már önmagában nagy élmény. Hogy ezt megértsük, az amatőrt eredeti értelmében kell használni. Nem a pancser vagy olcsó János szinonimájaként, hanem a szeretni szóból eredetezve. Az amatőr a művészetben jelentős tényező, hiszen – hogy három szicíliai írót említsek, Giovanni Verga és Luigi Pirandello profi volt, de a 20. század egyik legjelentősebb regényét, A párducot, azt egy polgári körülmények között élő herceg, Giuseppe Tommasi di Lampedusa alkotta meg. Nem volt főhivatású író, de nélküle sokkal szegényebb lenne az olasz irodalom.
Persze, a film az más. Az úr ír, és legfeljebb a papír fogy, és a toll kopik (vagy a kettő mechanikus kombinációja). A film azonban nem magányos mulatság. Hiába lenne valaki egy személyben forgatókönyvíró, operatőr és rendező, stáb nélkül nincs eredmény. De ha a stáb kalákában vállalná is a munkát, a technika drága. Jó hír azonban az, hogy ma már – a digitális technika korában – akár „okos” mobillal is lehet mozgóképet készíteni, nem csak drága kamerával. És akinek van egy jó készüléke, csinál is filmet. Hiszen frappáns szoftverekkel lehet editálni, hangosítani stb., akárcsak a „nagyok”. Aztán jön a keserű ébredés. Megtanulhatom, hogy mozgóképet csak fekvő hasábbal lehet előállítani, de az már igen fárasztó, hogy a kéz nem mozoghat, hiszen a legkisebb reszketésre is bántóan fog ugrálni a kép, a képhatár és az élesség gondjairól nem is szólva. Ugyanakkor van a kísérletezgetésnek egy nagy tanulsága is: a filmkészítés tehetsége alapfokon mesterség is.
Fekve meditáló emberek, akik Tomitól (Pető Tamás), a Halottlátótól, a Jóstól várják a megváltást, mert megváltás kell. A kép bal felső sarkában ott áll Egon (Horváth László) kerekes széke is
Jó szabadnak lenni
A Buharov testvéreknek nincs dokumentumokkal igazolható előképzettségük, de nem is azon a pályán játsszanak, amelyen ügyesen megfogalmazott CV-k és A4-es papírra lézerrel nyomtatott ígéretes treatmentek nélkül meg sem lehet mozdulni. Az amatőr, persze, újabb szinonimát elutasítva, össze nem tévesztendő a dilettánssal. Az amatőr: a szabadság, amely jelen esetben nem jelent mást, mint célnélküliséget. Nem céltalanságot, csak az amatőrből hiányzik az a protestáns etika (Max Weber), amely szerint A-ból kiindulva minden esetben el kell jutni B-ig. Az amatőr szabadságának másik aspektusa az időnkivüliség. Nem lapoz határidő naplókat, mert nem sürgeti a tatár, időmilliomos. Persze, ez csak a tiszta helyzet. Ami nem mindig valósul meg. Az egyik legnagyszerűbb amatőr, aki a Közgáz Vizuális Brigádból nőtt ki, Szőke András, a Vattatyúk (1990) rendezője már rég profi, és a zászlót talán csak Szirtes András tartja magasba azóta, hogy 1983-ban elkészítette A Pronuma bolyok története című filmet (igaz, őt szokták „kísérleti filmesként” is tárgyalni).
Az amatőr státusz ugyanakkor karantén is, amit az amatőr szervezetek nem oldanak, inkább erősítenek, bár kétségtelen érdemük, hogy félig-meddig underground megnyilvánulási lehetőségeket biztosítanak tagjaik számára. Megjelenni hivatalos filmfesztiválon csak keveseknek adatik meg. A kevesek közé tartoznak a „Buharov testvérek”, akik elegendő aggyal és izommal bírva lassan-lassan „beérkeznek”. A Lassú tükör ezt bizonyítja. A film látványként, persze, amatőr. A márkavédjegyként használatos szuper 8-as felnagyítása 35 mm-es filmre sohasem kecsegtetett képi finomságokkal. De ez érdektelen, mert a roncsolt kép akár koncepció is lehet (három operatőr dolgozott rajta). A dramaturgia sem a legeredetibb, inkább divatos, hiszen három történet fut egymás mellett. (Egy történet=akadémizmus.) Egoné (Horváth László), aki az egyik pillanatról a másikra megbénult, és nemcsak meggyógyulni szeretne, hanem megérteni, hogy mi okozta a tragédiát. A másik történet Marikáé és Istváné (Bagdiné Kovács Mária és Bagdi István), akik egy nyugdíjas kiránduláson ismerkednek össze. A harmadik egy kisfiúé, Tomié (gyerek és felnőtt alakban), aki jós, halottlátó, és aki sok más szintén nem közemberi képességekkel van megáldva vagy megverve. A dramaturgia ráadásul alkalmazza a film a filmben rozsdás kulcsát is, tehát a Lassú tükör nem feltétlenül ebből a nézőpontból különleges.
Abszurd több hangszeren
Az eredetiség a részletekben rejtőzik. A történetek például kellően abszurdak, mivel Egon esetében az alakítás és az élet egybeesik. Horváth László trombitálás közben húsz perc alatt megbénult, és az orvosok valóban tehetetlenül állnak esete előtt. Az alkotók Egon történetében az európai racionalizmus határait feszegetik, de nem a priori megátalkodottsággal. Mert – hogy mást is lássunk – a budapesti iskola késői visszfényeként Marika és István történetében diadalt ül a valódi dokumentarizmus. Istvánnak meg kell hódítania a Willendorfi Vénuszra emlékeztető Marikát, miközben a nyugdíjas kirándulás emberhalállal végződik. Egy férfi az uszoda medencéjében szívszélhűdésben meghal. Kitalálhatatlan a hódítás egyik eszköze. István kijárja Marika legnagyobb örömére, hogy a nő választhassa ki az elhunyt koporsóját. A koporsót ugyanis összhangba kell hozni a meghalt ember személyiségével.
A harmadik történet eleve misztikus, hiszen Tomi (Pető Tamás) apja jól látja, fia más, mint a gyerekek többsége, de ez nem nyugtatja meg, sőt – ahogy ez lenni szokott – kétségbe ejti. Mindenesetre ez a szál képviseli leginkább azt a teóriát, hogy az én valóságom leginkább az, ahogy elképzelem, megálmodom magamat.
A virtuális testvérpár filmről vallott koncepciója posztmodern. Amit jeleznek a vendégszövegek a szúfista Al-Arabí Ad-Darqáwi művétől, Az emlékezés rózsakertjétől Tolnai Ottó Ma sem értem az egészet című terjedelmes szövegéig, valamint bizonyítja a radikális eklektika, hiszen például amikor Egon torkából egy orvos kivesz egy szálkát (főcím előtt), az tömény dokumentarizmus, de van televíziós beszélő fej is, továbbá több metaforikus szekvencia, például a töredező jégen járó hintó. A skála tehát széles. Az eklektikába még az irónia is belefér, ami különösen szerencsésen a Bagdi házaspár jeleneteit szövi át. Az összefoglalás azonban az egész filmet a misztika felé mozdítja el. Egy keleti (indiai?) jellegű szertartáson a film szereplői behunyt szemmel egymás mellé fekszenek, és várják a megváltást, amit Tominak kellene elhozni számukra. Ezután van még két jelenet: a gitáros fiú (Bujdosó János a Specko Jedno együttesből) előadja Egonnak legfrissebb, Jelen című művét, amelynek legfőbb mondandója: „Egy a valóság, ezer a ruhája”. Az utolsó kép egy 360 fokos svenk, amely kezdődik Egonon, aki tolókocsiban ülve egy kézi szirénát teker és üvölt, majd a teljes kör megtétele után Egon már nincs a tolókocsiban. Akik reménykedni szeretnek (én is), gondolhatják, hogy meggyógyult.
A racionalizmus halott?
A Lassú tükör kritikai siker. Persze, annak, aki a Mad Maxeket szereti, olyan a hatása, mintha az álomkórt hordozó cecelégy csípné meg. Tulajdonképpen a siker és az elutasítás is érthető. A Lassú tükör a nyögve nyelő pszichologizálás helyett szabadon filozofál. Kimondja, talán túlságosan is könnyedén, hogy a racionalizmus megbukott. A világ jelenségei nem támasztják alá azt a már-már vallásos hitet, hogy minden megmagyarázható. Továbbá amit ma még nem tudunk, azt a jövőben – kellő számú vizsgálatból leszűrhető adatok alapján – tudni fogjuk. Persze, arra is van történelmi tapasztalat, hogy amikor a racionalizmusba vetett hit meginog, ott nagy a baj. A sámánok sohasem hagynak helyet az ellenvéleménynek. A Lassú tükör inkluzíve erre is figyelmeztet, hiszen gyógyszer akar lenni. Egyelőre – és még sokáig – csak kis közönség veszi be, mert a publikum legalább a moziban abban szeretne hinni, hogy minden titokra fény derül, és a rosszak elnyerik a büntetésüket, a jók meg a jutalmukat. (Ha meghalnak, hősök lesznek.) Hiszen a film, világos, az más, és semmiképpen sem a mi keserves életünk.
P.S. Szilágyi Kornél egy igen tartalmas interjúban kifejezi, hogy mi munkáikban az amatőr: „Végül is olyan történeteket fogalmaznak meg ezek a filmek, amiket elég ritkán használnak a filmesek. Szerencsétlen, kicsit furcsa hangulatokat, amiknek egyfajta kollázsai a mi filmjeink. Többnyire nem egy konkrét esemény vagy ötlet ihlette a filmeket, amire, mint általában a forgatókönyvekben, szépen felépítgetik a történetet, és akkor ebből lesz egy szép egész. Itt teljesen széteső történetek, illetve egymástól teljesen eltérő karakterek találkoznak. Tulajdonképpen több rövidfilm összekapcsolódása hoz létre egy egészet.” („Gyógyszertárakban szeretnénk forgalmazni” – Buharov és társai, filmesek. Köves Gábor, Magyar Narancs, 2008. 17. sz.) Szóval egészen röviden, számukra a film más, mint amit a mozikban többnyire vetítenek.
