Életrajzi film
Az életrajzi film nehéz műfaj. Kilencven percbe belesűríteni egy egész életutat, lehetetlen. Tehát válogatni kell. De hogyan? Bereményi Géza Széchenyi-filmje bizonyította, hogy hiába a sok pénz, a kiváló szereplőgárda, a Zrínyi-effektus (vadkan vagy puska) nem működik, mert az ércszobor (a legnagyobb magyar) filmen csak akkor mutatna jól, ha ember módra megmozdulna. De mi volt az „ember” Széchenyi egyik legfőbb foglalkozása? Írt, írt (korábban is, röpiratot, naplót). Röviden: a cselekmény főleg szellemi tett volt, és ehhez a nehezen feltárható területhez leginkább talán Kosáry Domokos jutott el Széchenyi Döblingben című könyvében. Azt pedig Bereményi Géza – lehetetlent nem vállalva – meg sem kísérelte „megfilmesíteni”
Dárday István a Jutalomutazással rakott le magának kikövezett utat a magyar film centrumába. Négy évtizede. Azóta jelen volt, forgatott, szervezett, úgyhogy mindig figyelni kellett rá. Így történt ez a 2007-es filmszemlén is, ahol állandó alkotótársával, Szalai Györgyivel készített filmje tőle szokatlan módon életrajzi filmnek indult. Aztán lett belőle furcsaság, és mivel furcsaság-díj nem volt, Az emigráns nyeretlen maradt. Tulajdonképpen érthető. Filmet már csináltak naplóból (naplóregényből), de naplóról aligha. Márpedig az a vállalkozás gerince, hogy Márai Sándor írja, tényleg, írógépen, és elmondja, belső monológ formájában a naplóját, különös tekintettel az utolsó évekre, amikor felesége, Lola meghal, a távolban pedig – Budapesten – meghalnak a testvérei is (ezt a film meg sem említi), valamint fogadott fia, János. A 89 éves írónak az lesz a feladata, hogy amíg önmagáról rendelkezni tud, rendelkezzen. A vegetálás helyett, mint közismert, Márai Sándor az öngyilkosságot választotta.
Márai (Bács Ferenc) ír. A színész nagy átélést mímelve mozgatja az írógép billentyűit. mégis valami hamis
Öregség, halál
A napló naplójának azonban van egy olyan vonulata is, amely függetleníthető Márai Sándortól. Sokat használt filmes (és nem filmes) panel. Két idős ember utolsó éveinek döntésre képes, majd elhomályosuló tudata, ha mélyen ábrázolják, hatásos filmtéma. Ehhez ebben a filmben megvan a két jó színész is, Márai szerepében Bács Ferenc, míg Lola agóniáját Gyöngyössy Katalin teszi átélhetővé. A film legerősebb jelenete, amikor Márai az ájult Lolát becipeli a hálószobába, és ott az ágyra fekteti. Itt működtetni kellett a rendezőknek a kreatív fantáziát, hiszen a naplóban erről csak ez áll: „Gyógyszer nincs, segítség nincs, valahogy négykézláb bevonszolom az ágyba.” (1985. március 9.) A jelenet érzelmileg dúsítva láttatja, amit a mondat precízen, majdhogynem hidegen fogalmaz meg. A fantázia és a dokumentum olykor birokra kell egymással. Lássuk a példát!
Márai Sándor 1986. február 4-én írta a naplójába: „Ma négy hete halt meg, szombaton délben 1 óra 40 perckor. De a halál pillanatát nem lehet pontosan tudni. Az utolsó két órában egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Egyik kezét én fogtam, másikat az ápolónő, aki mérte a vérnyomását. Aztán intett, hogy a vérnyomásmérő már nem mutat semmit. De még lélegzett. Szó szerint »kilehelte a lelkét«. Még félórát ültem az ágy mellett, néztem az arcát. Nem volt »komoly«, sem »megszépült«, más volt. Mintha minden, amit az élet kozmetikája reátesz egy emberi arcra – indulat, fájdalom, derű, szomorúság – eltűnt volna az arcából. Az a komolyság, nemesség, amit mindig elfed valami az élők arcában.”
A filmen ennek a bejegyzésnek dőlt betűs részét (amelyet én a Vörösváry Publishing Co. Ltd. 1997-es kiadásából idézek) Márai Sándor (Bács Ferenc) a halál pillanatában mondja el belső monológként. Ami túl merész dramaturgia. Az író a dátummal pontosan jelzi, hogy a naplóbejegyzéshez, tehát az irodalomhoz legalább egy hónapnyi megfontolás kellett. Bár gyorsan írt, de azért ebben az esetben aligha lehetett azonnal fogalmazó író. Lola halála pillanatában még ő sem lehetett. Senki sem lehet.
De hát tudjuk, a filmesek „sűrítenek”, „kurtítanak” és dramaturgiájuk lényeges eleme a csonkítás, mert érdekesnek kell lenni mindhalálig. Az érdekesség pedig az lenne, ha az alkotók képesek lennének a naplóbejegyzések révén az írói tudatot ábrázolni. Annak ellenére, hogy Márai Sándor figyelmezteti olvasóit, a naplók csak egy bizonyos határig jelentik őt, mert tudatának rejtett zugaiba senkit sem enged be. Például szerelmi élete sohasem tárgya a naplóknak. (Pedig lehetett volna.) Így azok a törekvések, amelyek a magyar és nem magyar dokumentumképek bevillantásával, valamint az ifjú Márai és Lola itáliai fikciós képeivel (például Lola egy teraszon meztelenül zuhanyozik) az író emlékeit akarják jelezni, gyermekded kísérletek csupán.
Az elemzés hiánya
Egy író gondolatvilágának feltárása még a lelkiismeretes és terjedelemre tekintettel nem lévő irodalomtörténészeknek sem szokott sikerülni. Például a filmben arról a fontos dologról sem kapunk információt, hogy Márai Sándor, amíg csak lehetett, éjjel sokáig égette a lámpáját. Olvasott, és olvasmányai sajátos irodalomtörténetet adnak ki. Az utolsó úgymond élő író nála Babits Mihály, mivel senkit sem vállalt azok közül, akik az 1945 utáni Magyarországon alkottak. Németh Lászlóról különösen rossz véleménye volt. Nemeskürty irodalomtörténtét – „Diák, írj magyar éneket!” A magyar irodalom története 1945-ig. Gondolat Kiadó, 1983. –, amely pedig meg merte őt említeni, fölöttébb gyanakodva méregette. Ez az irodalomtörténet is árnyalja azonban azt, hogy Magyarország részéről nem volt egyértelmű Márai Sándor kirekesztése a magyar irodalom történetéből. A film alkotói Márait csak a rossz viszony oldaláról ábrázolják, de nem magyarázzák, hogy mi volt Márai engesztelhetetlenségének oka. Kár. Esetleg általánosabb szintre emelték volna a Márai-jelenséget. Eljutottak volna ahhoz a nyugat-európai értelmiségi körhöz, amely a kommunistáknál is jobban gyűlölte az úgynevezett „társutasokat”, vagy Márai Sándor gyakori kifejezésével, a „hasznos hülyéket”, akik a jaltai egyezményt realitásnak tekintették, és ezzel elismerték, hogy létezik szovjet befolyási övezet. Márai Sándor egyetértett például Arthur Koestlerrel, aki a fasiszta és a kommunista rémtetteket közös nevező alatt tárgyalta (akárcsak sok követője ma is), és óvta a nyugati közvéleményt: ne dőljön be semmiféle „békés egymás mellett élésnek”, hiszen a Szovjetunió ugyanolyan fenyegetést jelent Európára, 1945-től, mint 1945-ig Hitler.
Márai Sándor naplójában azonban tovább megy, saját osztályának az ideológiáját is ugyanarra a máglyára küldené, mint a kommunistákét: „Ha ezt hallom vagy olvasom: »marxista–leninista világnézet«, »keresztény nemzeti kurzus« – körülnézek, hol a kijárat? Ezt már ismerjük.” (Napló 1976–1983. Griff kiadás, München, é, n. 179. o.) Ebből a nézőpontból tehát minden magyarországi alkotó kollaboráns, még a szamizdatos ellenzék is: „Ezek a szamizdatisták lehetnek jóhiszeműek, de az, hogy ellenzékiségük hatóságilag eltűrt és bizonyos határig kívánatos a kommunista rendszer számára, kívülről élesen látszik.” (Napló 1984–1989, id. kiadás, 8. o.) Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy van egy probléma, amellyel a filmben a tisztesség okán szembe kellett volna nézni. Esetleg mellőzve az artisztikus hatásokra való törekvést, ami miatt tartalmatlan képek is ismétlődnek a filmben (a kísérőzene művésziességéről nem is szólva). El kellett volna dönteni, hogy igaza van-e Márai Sándornak, és az alkotópáros hamut szór a fejére, hogy a kommunizmusban filmeket készítettek, tulajdonképpen olyanokat („Budapesti Iskola”), amelyek erősítették a rendszer legitimációját Nyugaton. Ha nem, akkor megértetik, a publicista Márai Sándor olyan elitista (sértődött?) álláspontot képviselt, amelynek az volt az alapja, hogy míg a világ körülötte mocskos, ő tiszta maradhat. Nem véletlenül volt jelszava: maradj közönyös, hogy ítélni tudj. Bármilyen kiegyezést a kommunista Magyarországgal árulásnak tekintette. Például rosszallta öccse, Radványi Géza hazatérését is, és nemcsak káros érzelgésnek tartotta, hanem az elvek feladásának is.
Márai az emigráns vagy egy emigráns?
Ehelyütt található talán a film legnagyobb hiányossága. Az emigráns ugyanis az emigráció tagja. Az emigráció azonban nem homogén. Márai Sándor is világosan látta, hogy honfitársai marakodnak (hogyne marakodnának, hiszen emigrált a „nemzeti kurzus” sok élharcosa is, majd 1956–57-ben a szabadságharcos és megélhetési emigránsok több százezres tömege). És az emigránsok között csekély számban volt jelen az ő közönsége, a polgárság. A film egy gyenge riport erejéig mutatja meg, hogy Márai Sándor nem volt magányos. Tudjuk, sokan és sokszor akarták őt zászlóként lobogtatni Amerikában, a rendszerváltás után Magyarországon is. (Erre nézvést elegendő adatot találunk Furkó Zoltán Márai Sándor üzenete című könyvében, Püski, Budapest, é. n.) Az emigráns, a film azonban mesterségesen elvágja a fonalakat, pedig Márai Sándor még Magyarországgal is tett kivételeket: például tartotta a kapcsolatot budapesti ügyvéd öccsével, Gáborral vagy az író Illés Endrével, akit a Szépirodalmi Kiadó igazgatójaként szintén a rendszer támaszának nevezhetünk.
A film nem elemez, és ezért mondhatjuk rá, hogy az elmulasztott lehetőségek filmje lett. Az ilyen megállapítások az alkotókban sértődést szoktak indukálni. Hiba. Nem szabad megsértődni. Ha ezt a kívánalmat tekintéllyel kell megerősítenem, kéznél van Márai Sándor. „Életemnek egy kínos végső konklúziója, ha szabad ezt mondanom egy hosszú élet után, csak egyet vontam le a magatartást illetőleg, megsértődni nem szabad. Káromkodni szabad, mérgesnek lenni szabad, ha megütnek és muszáj visszaütni, szabad. De megsértődni nem szabad! Ez nagyon fontos, ezt mindenkinek ajánlom. Ha valaki megsértődik, akkor megbukik.” (Furkó, i. m. 28. o.) Vajon Márai Sándor mindig tartotta magát ehhez a fontos elvhez? És a magyar rendezők? A magyar kritikusok? A magyar közönség?
P.S. Dárday István, ahogy már ez a film is jelezte, visszakanyarodott pályája kezdeteihez. Az emigráns után dokumentumfilmeket, ha jól tudom, hármat készített. A Budapesti Iskola ezzel a hattyúdallal befejezte küldetését. Tarr Béla már a Kárhozattal (1988) új utakra tért, akárcsak Fehér György (1939–2002), akinek kortársai között iskolateremtő tekintélye volt. Legtovább az iskola elvei mellett Erdőss Pál (1947–2007) tartott ki. Szorgalmasan dolgozott, és hiába volt sikertelen az Üvegfal (2005), a nagy ötvenhatos pályázat révén újra lehetőséget kapott (Budakeszi srácok). A bemutatót csak néhány hónappal élte túl. Érdekes párhuzam, hogy az ő Utas és holdvilág (2005) című televíziós munkája, amely a regény helyett a regényről beszélt és beszéltetett, hasonlít leginkább Az emigránsra, amely visszhangtalan maradt. Az új évezred ifjú filmrendezői már más utat követtek, mint az egykori újító.
