Talányos cím

A film címe lehetne ironikus is, hiszen épp a fordítottjáról van szó: a rossz szagról, amelynek valós helye egy mélyvasúti aluljáróban kiképzett illemhely. Felszereltsége nem üti meg még a harmadosztályú szintet sem. Ha pedig ezt az illemhelyet metaforának veszem, akkor ebbe a hasonlatba esetleg belefér Magyarország. Na, de melyik Magyarország? Az „átkos” vagy a „fülkeforradalom” előtti? Ez ügyben kicsit billeg a film időszerkezete, mivel egy hosszabb ideig használt Lada rendszáma az avítt (H és nemzeti színek nélküli) DKD 370-es, míg egy római gépkocsié olyan rendszám-kombináció, amelyet már igen régen nem használnak az olaszok. Nem akadékoskodás, ha egy realistának szánt film esetében a részletek hitelességét kérem számon, ugyanis, mint tudjuk, az isten is a részletekben lakozik. De lehet, hogy ebben a foszladozott világban az idő másképp jár, mint a látszólag zakatolóban.

 Egy tökéletes beállítás – szavak nélkül is – tanúskodik az anya és a lánya (Nyakó Júlia és Hegyi Izabella) közötti kapcsolatról.

Tartalmas pálya

Az ünnepi film csalóka zsáner. Talán nem is csak Szomjas Györgyöt kellene emiatt példaként elemezni, de hát ő is beleesett ebbe a csapdába. Mások meg talán szót sem érdemelnek. Szomjas György játékfilmes pályája lassan indult, hiszen előbb a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnöknek képezte ki magát, majd utána következett a filmes főiskola, amelyet 1968-ban fejezett be. Ekkor csak kivételes esetekben volt gyors pályakezdés. A művészjelölteknek a filmgyárban sok mindent el kellett látniuk. Kezdődött azzal, hogy a Nagy Rendező megszólította: „Szaladj egy kávéért, fiam”. Aztán lettek ügyelők, másodasszisztensek, első asszisztensek. Sok mindennel kellett foglalkozni (a bölcsőt, a Balázs Béla Stúdiót ki ne hagyjam), mielőtt első játékfilmjüket tető alá hozhatták volna. Jó volt ez a rendszer? Esetleg csak a korábbi nemzedékek helyét tette megingathatatlanná? Hosszú a történet, röviden el sem intézhető.

 Nem véletlen tehát, hogy Szomjas György első filmje, a Talpuk alatt fütyül a szél csak 1976-ban került mozikba. Igaz, jelentős figyelmet keltve, hiszen egyfajta eastern volt, amelynek előzményeként mindössze Kardos Ferenc Hajdúkját (1975) lehetett számításba venni.

 A sikertől kissé megrészegülve a stúdió – mintha a magyar film is az új gazdasági mechanizmus időleges hatása alá került volna – folytatást rendelt a rendezőtől, aki le is gyártotta a Rosszembereket (1978). Az eastern ezzel a filmmel ugyan jobb létre szenderült, de nem lazult Szomjas György és a közönség kapcsolata. Erősítette a rock világában tett kirándulása, a Kopaszkutya (1981). Ebben a filmben lett örökérvényű kiszólás – Kardos István forgatókönyvíró találmánya – a „le kell menni kutyába”, vagyis észre kell venni, hogy hosszú időre befellegzett a magas kultúrának.

 A két főszereplő, Juli (Gáspár Kata) és Gábor (Bárnai Péter), valamint egy szovjet T-34, amely az ünnepi zsáner kihagyhatatlan kelléke (persze, hőseink kilövik)