Tartalmas pálya
Az ünnepi film csalóka zsáner. Talán nem is csak Szomjas Györgyöt kellene emiatt példaként elemezni, de hát ő is beleesett ebbe a csapdába. Mások meg talán szót sem érdemelnek. Szomjas György játékfilmes pályája lassan indult, hiszen előbb a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnöknek képezte ki magát, majd utána következett a filmes főiskola, amelyet 1968-ban fejezett be. Ekkor csak kivételes esetekben volt gyors pályakezdés. A művészjelölteknek a filmgyárban sok mindent el kellett látniuk. Kezdődött azzal, hogy a Nagy Rendező megszólította: „Szaladj egy kávéért, fiam”. Aztán lettek ügyelők, másodasszisztensek, első asszisztensek. Sok mindennel kellett foglalkozni (a bölcsőt, a Balázs Béla Stúdiót ki ne hagyjam), mielőtt első játékfilmjüket tető alá hozhatták volna. Jó volt ez a rendszer? Esetleg csak a korábbi nemzedékek helyét tette megingathatatlanná? Hosszú a történet, röviden el sem intézhető.
Nem véletlen tehát, hogy Szomjas György első filmje, a Talpuk alatt fütyül a szél csak 1976-ban került mozikba. Igaz, jelentős figyelmet keltve, hiszen egyfajta eastern volt, amelynek előzményeként mindössze Kardos Ferenc Hajdúkját (1975) lehetett számításba venni.
A sikertől kissé megrészegülve a stúdió – mintha a magyar film is az új gazdasági mechanizmus időleges hatása alá került volna – folytatást rendelt a rendezőtől, aki le is gyártotta a Rosszembereket (1978). Az eastern ezzel a filmmel ugyan jobb létre szenderült, de nem lazult Szomjas György és a közönség kapcsolata. Erősítette a rock világában tett kirándulása, a Kopaszkutya (1981). Ebben a filmben lett örökérvényű kiszólás – Kardos István forgatókönyvíró találmánya – a „le kell menni kutyába”, vagyis észre kell venni, hogy hosszú időre befellegzett a magas kultúrának.
A két főszereplő, Juli (Gáspár Kata) és Gábor (Bárnai Péter), valamint egy szovjet T-34, amely az ünnepi zsáner kihagyhatatlan kelléke (persze, hőseink kilövik)
Ó, azok a nyolcvanas évek!
Egyébként a nyolcvanas évek volt Szomjas György legjobb korszaka. Ekkor látta be, hogy a legtöbbet korai groteszk dokumentumfilmjeiből (Nászutak, 1970 vagy Füredi Anna bál, 1972) tanulhat, és elkészítette a Könnyű testi sértés (1983) és a Falfúró (1985) című filmjeit. Mindkét filmet a jelentős művek között kell számon tartanunk. Ezekben az években formálódott szinte elszakíthatatlan alkotói párossá a Szomjas György–Grunwalsky Ferenc rendező-operatőr tandem.
A kilencvenes években a mennyiségi termelés került előtérbe. Az 1992-ben bemutatott Roncsfilm annyiban nevezetes, hogy vászonra teregette a magyar lúzereket félig komolyan, félig ironikusan, úgyhogy az Üvegtigris és társai méltán szülőapjuknak tekinthetnék ezt a filmet. A mindig kellő diplomáciai érzékkel rendelkező Szomjas György az évtized közepén magas társadalmi tisztségre emelkedett. 1995-től a Magyar Film- és TV-művészek Szövetségének főtitkára lett. Ez ugyanaz a funkció volt, amelyet egykor Kovács András rettentő komolyan fogott fel, de a szövetség már nem volt ugyanaz. A rendszerváltáskor felmerült, hogy meg kellene szüntetni a szovjet mintára létrejött művészeti szövetségeket, de erre nem került sor. A szövetségek általában jelentéktelen testületekké degradálódtak. Meg aztán szaporodással osztódtak. Ma már ott tart a szövetség, hogy még a filmszemlék megrendezésének a jogát is elvették tőle. Ami jelzi, hogy az a partneri viszony, amelyet az egykori Magyar Film- és TV-művészek Szövetsége és az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Agitációs és Propaganda Osztályának illetékes alosztálya között fennállt, megszűnt, és a hatalom oldaláról az elmúlt húsz évben senki sem jelentkezett a partneri viszony felmelegítésére. Annál inkább a karmesteri szerepre.
Csak az a rendező, aki filmet forgat
Ez egy filmgyári aranyköpés volt, de Szomjas György is elfogadta. Őt kezdetben nem is nyelte el a főtitkári funkció. Készített filmeket, köztük egy „táncházi-krimit” is, a Vagabondot (2003), amelyben – aki akarja, láthatja –, hogy a hatvanadik életévét betöltött rendező rendelkezik olyan pályával, amelyre joggal vissza is nézhet. Feltételezhető azonban, hogy Szomjas György nem erre a filmre kapta meg 2005-ben a Kossuth-díjat, amely, egy évtizedes főtitkárság után, esetleg a pálya záróköve is lehetett volna. De nem, Szomjas György is beszállt a fél évszázados ötvenhat ünnepi film bizniszébe, és elkészítette A Nap utcai fiúkat.
Az ünnepi film nem új találmány. Az úgynevezett szocializmus kulturális politikája számon tartotta az ünnepeket, és évente legalább egy felszabadulási filmet rendelt, de a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kerek évfordulóját is filmmel kívánta megülni, egyéb ünnepekről (például a Tanácsköztársaság kikiáltásának kerek évfordulójáról) nem is szólva. Voltak úgymond nagy megrendelések is: amikor a rendező pénzt és paripát egyaránt megkapott ahhoz, hogy a rendszer legitimációját elősegítő film készülhessen. Ezt a fajta megrendelést az elmúlt húsz évben sem kellett hiányolnunk. Így született meg Bereményi Géza A Hídemeber cimű filmje vagy Káel Csaba Bánk Bánja. Az ötvenhatos filmdömping azonban mindent felülmúlt, mivel az volt az alapelv, hogy évtizedek hallgatása után végre meg kell mutatni a fiatalságnak, hogy mi történt.
Szurkoltam Szomjas Györgynek, hátha más lesz ez a fim, mint az ünnepi műsor más darabjai. Lelkesedésem, hogy úgy mondjam, merőben privát volt. A film címében szereplő fiúk a forgatókönyv szerint pesterzsébetiek voltak, akiket, mivel életem nagy részét abban a kerületben éltem le, ismernem kellett volna. Igaz, némi gyanúra adott okot, hogy a XX. kerületet ismerő Kertész Ákos mellett a forgatókönyvet a rendező és a Csak szex, és más semmi társszerzője, az Amerikában megfordult Heller Gábor is nyüstölte. Több szem többet lát. Nem láttak. A profik inkább az átlaghoz húzták le az írót, Kertész Ákost is.
A várakozást azt keltette bennem, hogy emlékeim szerint rendkívül izgalmas volt, ahogy a forradalom a Belvárosból kijött Erzsébetre. Nagy dolgok történtek a külvárosban is a rendőrség elfoglalásától a kitelepítésből visszaérkező plébános első prédikációjáig, a belövések miatt a pincében töltött napoktól az erzsébeti pályaudvaron vesztegelő tehervonat kifosztásáig. (Erzsébeten abból a készletből vételezve évekig mindenki barna kordbársony kocsis nadrágot hordott.) De az sem volt utolsó, hogy a gimnázium udvarán légvédelmi ágyút lehetett kipróbálni. (1956-ban elsős gimnazista voltam.) Valóban, mi is, srácok rakodtunk a Fegyvergyárban lőszeres ládákat, és kivittük a gubacsi dombok lőállásaihoz.
Nem sorolom. Pesterzsébet, a Soroksári út és a Nagykőrösi út között, mint proletár és kispolgár mikroklíma, azokban a napokban tényleg eleven volt. Sajnálattal kellett azonban tudomásul vennem, hogy a filmbeli fiúk úgy erzsébetiek, mint a mentén a vitézkötés. Magyarul: díszítmények. Ugyanis nekik kell bemenni forradalmat látni, és nem a forradalom jön el hozzájuk. Persze, a pályázatnak az a ki nem mondott, de elvárt megkötése, hogy a filmeknek leckét kell felmondani, Szomjas Györgyöt és alkotótársait is arra ösztökélte, hogy a nézőket kisiskolásoknak tekintsék, akiket föl kell tölteni a forradalom ismeretanyagával. Ezt a feladatot elsősorban a híradófelvételek látják el, valamint a narrátor (akiben, persze, felismerhetjük a film egyik főhősét). A történet ott bukik el, hogy az erzsébeti fiúk fegyveres hadállásukat egy Napnak nevezett sohasem volt moziban építik ki. Ott, ahol az üzemvezető Dezső úr, akit a Talpuk alatt fütyül a szél vad martalócából csokornyakkendős bölcs öregemberré szelídült Djoko Rosić alakít. Ő bizony alakít, nem úgy, mint a fiatalok (Gáspár Kata, Bárnai Péter, Czecző Sándor), akiknek a legfőbb érdemük, hogy rokonszenvesek, szeretetre méltók. Így szokták jellemezni a fiatalokat a kritikák, hogy sértődés ne essék, ha játéklehetőségeik – például megírt személyiség hiányában – igen szerények. Mert azt mégsem nevezhetem kiugró lehetőségnek, hogy hármójuknak a forradalom napjaiban egy olyan háromszögtörténetet kellene átélhetővé tenni, amelyben a nő melodrámaian ingatag, és a történet végére ki mások, mint az oroszok tesznek pontot.
Operatőri mesteriskola
Valami baj volt a történettel. Ezt Grunwalsky Ferenc is észlelhette, mert fotografálás címén operatőri mesteriskolát nyitott, amelyben a színektől (vagy a színek hiányától) a felvételi képsebesség változtatásán át az archív felvételek és a film számára forgatott beállítások tökéletes egybemosásáig sok mindent láthatunk, amit az operatőri és a laboratóriumi manipuláció filmmel elérhet. Egy ideig még csodáljuk is a nagy mesterségbeli jártasságot, aztán élvezet helyett rigorózusan megkérdezzük: a külső forma milyen belső formát rejt magába. De ne hagyjuk magunkat az esztétika bugyraiba vettetni! Mindössze az alkotói autonómiát kérjük számon. Azt az egészséges önbizalmat, amely Szomjas Györgyöt és alkotótársait arra indította volna, hogy kihasználva az ünnepi film bizniszét elmondják, hogy mi a véleményük… Miről? Bármiről. Mert azt mégsem gondolhatták, hogy képesek totális történelmi tablót adni a múltidézés meiningeni módszerével. Ahhoz ugyanis minimálisan a Háború és béke terjedelme és alkotói eltökéltsége (és megvalósítási költsége) kell. Maradna tehát az autonóm vélemény, amely több mint az a falvédőbölcsesség, hogy a forradalom szép, az ifjú életek halála tragikus, magyarnak lenni jó, hiszen a magyar nemes lelkű nép, bár egy kicsit széthúz stb. Persze, az autonóm vélemény mindig veszélyes, mert nem feltétlenül, sőt egyáltalán nem esik egybe az előítéletekkel vezérelt közvéleménnyel, tehát tényleg kell eltökéltség a kimondásához. Szomjas Györgytől azonban most távol állt a közvélekedés borzolgatása.
A film mindössze azt a kétségtelen stilisztikai eredményt tudja elkönyvelni, hogy mellőzi az évfordulók idején mindig megszólaló zsurnaliszta pátoszt. Ez az eredmény azonban csak részsiker, mert A Nap utcai fiúk képtelen lemondani a melodrámai klisékről. Mintha a profi forgatókönyvírók, miután összeültek, megállapították volna, hogy a forradalom önmagában nem jó történet. Föl kell dúsítani legalább egy érdekes helyszínnel és egy olyan szerelmi szállal, amely a politikai elfogultságainak (forradalom-ellenforradalom, népfölkelés-szabadságharc, győzelem-vereség stb.) sáncaiból ki nem ragadható nézőt a mozi sötétjében ébren tudja tartani. Megjegyzem, Eisenstein is úgy vélte, hogy a forradalom önmagában nem jó történet. Ezért az Október című filmjében ki kellett találni például a Téli Palota ostromát, mert rájött arra, hogy a történelmet szimbólumokban lehet leginkább elbeszélni. Mint tudjuk, a Téli Palota ostroma olyan jól sikerült, hogy évtizedeken át november 7-én szinte dokumentumfilmként lehetett a nézőknek levetíteni.
Vajon hazudott-e Eisenstein az Október képsoraiban? Aligha. A költő ugyanis nem hazudik. Az a világ, amelyet a valóság elemeiből ő rak össze, ugyanúgy valóság, mint a pék éjszaka sütött kenyere. De sokszor nehezen fogyasztható. A szimbólum sokszor kifog az elemzőkön. Szerencsére, mert tartósabb, mint bármi, amelyet életfunkcióink fenntartása miatt fogyasztunk. A Nap utcai fiúknak azonban épp az a baja, hogy a rendezője nem költő. A film kevés képsora írja fölül azt a történelmet, amelyet pedáns oktatók szoktak diákjaiknak pontokba szedve előadni.
P.S. A film bemutatóján beszélgettem utoljára Kertész Ákossal. Régóta ismertük egymást, dramaturgok voltunk, ha nem is ugyanabban a stúdióban. Pesterzsébeten kívül összekötött bennünket az is, hogy mindketten például Rényi Tamással dolgoztunk együtt. Kertész Ákos regénye alapján készült talán a legjobb Rényi-film, a Makra, amely a cenzúrán csak nagy nehézségek árán ment át. Mindenesetre ezen a beszélgetésen, amely elsősorban a film elpuskázott lehetőségeiről szólt, Ákos a szokásos kritikus hangnemben nyilatkozott meg a magyar viszonyokról. Mégis, ha akkor azt mondom neki, hogy négy év múlva Kanadába fogsz emigrálni, megkérdezte volna: „Mi az, mozi helyett füvet szívtál?”. Azóta az idők változtak, de nem az ünnepi film igénye. Jövőre újabb kerek évforduló lesz. Vajon – Mark Twainnel szólva – ki fűzi már a cipőjét?
