Talányos cím
A film címe lehetne ironikus is, hiszen épp a fordítottjáról van szó: a rossz szagról, amelynek valós helye egy mélyvasúti aluljáróban kiképzett illemhely. Felszereltsége nem üti meg még a harmadosztályú szintet sem. Ha pedig ezt az illemhelyet metaforának veszem, akkor ebbe a hasonlatba esetleg belefér Magyarország. Na, de melyik Magyarország? Az „átkos” vagy a „fülkeforradalom” előtti? Ez ügyben kicsit billeg a film időszerkezete, mivel egy hosszabb ideig használt Lada rendszáma az avítt (H és nemzeti színek nélküli) DKD 370-es, míg egy római gépkocsié olyan rendszám-kombináció, amelyet már igen régen nem használnak az olaszok. Nem akadékoskodás, ha egy realistának szánt film esetében a részletek hitelességét kérem számon, ugyanis, mint tudjuk, az isten is a részletekben lakozik. De lehet, hogy ebben a foszladozott világban az idő másképp jár, mint a látszólag zakatolóban.
Egy tökéletes beállítás – szavak nélkül is – tanúskodik az anya és a lánya (Nyakó Júlia és Hegyi Izabella) közötti kapcsolatról.
Ezt a tényt az elsőfilmes Kocsis Ágnes különösen kiélesíti. A két fő helyszínt szokatlan részletességgel mutatja be. A vécét például nyolc jelenetben járja körül. Még a főcím előtt is, hogy a néző tudja, hol van. Ami már önmagában provokáció. Semmi cukiság nincs benne. Hasonló gonddal járt el egy lakótelepi két és fél szobás, gangos lakás bemutatásánál, amelynek az egyik fala nem ragasztott tapéta, hanem erdőt mutató óriás poszter. A berendezés pedig szocialista maradvány, mint még ma is oly sok helyen. Az esti egyetlen szórakozás a televízió, amelynek legkedveltebb műsorát, A polipot VHS-kazettáról is meg lehet nézni. Ez pedig időrendileg újabb csavar, hiszen az olasz tévében 1984 és 2001 között vetített sorozat a magyar képládákban a nyolcvanas évek végétől kapott főműsoridőt, ugyanakkor a videomagnók ára csak a kilencvenes években tette lehetővé a proletárok – mai szóhasználattal: keményen dolgozó kisemberek – számára, hogy éljenek a szórakoztató elektronika ma már elavultnak számító eszközével.
Lassú cselekmény
Ebben a környezetben csordogál csendesen (kurta vagy még annál is rövidebb párbeszédekben) a dráma egy anya, Bíró Viola (Nyakó Julia) és Angéla lánya (az amatőr Hegyi Izabella) között. A család csonka (a férjről, az apáról nem tudunk meg szinte semmit), de Viola bízik abban, hogy ismerkedési táncestélyen, apróhirdetések révén talál majd rendes férfit. De nem olyan konkrétat, mint a békéscsabai illetőségű Flórián bácsi, aki tízezer forintra levágja őt. Viola lelki békéjét pedig az államilag engedélyezett vallásokon kívül keresi, de az amerikai prédikátor (Ben O’Brian) sem tudja meggyőzni, tehát ez az út nem járható. A lány 11. osztályos egy ruhaipari szakközépiskolában, és divattervező reménységnek mondják (egy tizenhét éves kamaszlánytól nem várható el, hogy az ilyen irányú tehetségét bizonyítsa is, tehát a „mondják” a helyes kifejezés).
Szagos film
A két nő közötti dráma alapja a szag. Ez újabb provokáció, hiszen a film eleve szagtalan. A mozi lehet büdös, de a filmnek nincs illata. Viola a fent említett illemhely „vécés nénije”, aki az illemhelyi szagot a legkülönfélébb szagtalanítókkal próbálja elűzni, és az így keletkezett gyomorforgató bűzt pedig gondos haj-, hát- és fogmosással csökkenteni. A lány pedig, ahogy anyja hazaérkezik a munkából, kinyitja az ablakokat, noha a cselekmény amolyan hó nélküli télben játszódik. Angéla szert tesz egy barátra, aki meglehetősen finoman bánik vele (nincs közöttük fizikai atrocitás), de – a szagra való tekintettel – letagadja, hogy anyja hol dolgozik.
A dráma Angéla részéről egy-két kamaszos durcáskodást leszámítva, nem robban, sőt, érezhető lassúsággal vánszorog ismeretlen célja felé. Ami megzavarhatta a forgatókönyvet is jegyző fiatal rendezőnőt, és a dramaturgia pallosát azért megsuhogtatta hősei feje felett. Az egyik ilyen dramaturgiai kardcsapás, hogy a lány véletlenül megtudja, anyja férfiakkal levelez, ezen kiakad, és stoppal elindul Rómába. Megpendül itt tehát a tömeges elvágyódás motívuma is. Aki ebben a pillanatban el is hiszi, hogy Angéla oda is ér (lásd a Moszkva tér kamaszának beköszönését Párizsba), az elfelejti, a hetvenes–nyolcvanas évekbeli magyar szociografikus filmekben ilyen csodák nincsenek. A Jutalomutazás fiatal főhőse éppenséggel nem jut el Londonba. Márpedig Kocsis Ágnes munkája részben innen eredeztethető.
Hogy Angéla ne jusson el Rómába, azt újfent a csavaros dramaturgia oldja meg, kissé nagyobb csodával, mintha odaért volna. Az történik, hogy miután a korábbiakban jelzett rendszámú Lada Angélát egészen a határig szállítja. Egy római rendszámú autóba kéredzkedik be, és a fáradt lány elalszik. Mire felébred megtudja, hogy az autó Budapestre tartott, és visszaszállította oda, ahonnan elindult. Miért nem tanult meg olaszul? Akkor ilyen blama nem érte volna. A pallos azonban tovább suhog. A 7. vécéjelenetben az anyát két briganti megtámadja, és az aprópénzből álló napi bevételt eltulajdonítja. Viola – képen kívül – derekasan megküzd velük (szagtalanító sprayt fúj rájuk), de hát a brigantik erősebbek, és alaposan helybenhagyják. Ráadásul a lábát törik el, hogy ne tudjon legalább egy hónapig talpra állni. Ne keressük a sérülés orvosi indokát, ugyanis ezt a törést is a dramaturgiának köszönhetjük.
Angélának nagyon hamar rá kell jönnie, hogy kiürült a kassza, és nem lehet végtelenségig barátnője tízóraiján senyvedni. Megenné már azokat az ételeket is, amelyeket az anyja főzött, de ő korábban undorodva félrelökte őket. Megalapozódik az utolsó vécéjelenet. Angéla az orrfacsaró bűzt arcára szorított zsebkendővel fékezné, de amikor kinyit egy szekrényt, amelyben hatvan különféle szagtalanító spray található, csörren a tantusz: anyja sem volt boldog, hogy illemhelyen kellett dolgoznia, de a szagnál is van nagyobb úr, az pedig a szükség. Így tehát Angéla beáll anyja helyére. Meddig? Kimarad az iskolából? Elkallódik, vagy éppen ez a döntés teszi önző kamaszból fiatal felnőtté? Ne kutassuk, mert itt befejeződik a film, időben, hisz már eddig is 109 percig pergett. Így is van sovány tanulság, nemcsak a szülőknek van kötelességük a gyermekükkel szemben, hanem a gyermeknek is a szülővel szemben. (Azóta alkotmányba is foglalták.)
Mármost az a kérdés, lehet-e egy vizsgafilmtől eredeti világszemléletet követelni, vagy elegendő dicsérni a szereplőket, a miliőt (a piros és zöld színeket, mint jelentéshordozókat), az omlatag hangulatokat, amelyek például Fillenz Ádám kamerája előtt egy gyaloghídon adódnak. Lehet-e a kezdő rendező tanáraitól számon kérni, hogy miért nem próbálták meg az orrfacsaró történet mélyebb értelmét is kidolgoztatni tanítványukkal? Miért nem mutatták meg neki például a Mamma Romát, amely Kocsis Ágnest rádöbbenthette volna, hogy a gyerekéért mindent föláldozó anya nagyformátumú indulatok (és hasonlóan nagyformátumú színész) nélkül leginkább falvédői nyomat. De a színészválasztásban is a dramaturgiai szempontok döntöttek. Legyen egy olyan nő, aki tizenhét éves lánnyal együtt is kívánatos lehet egy érett férfinak, ugyanakkor méltatlannak ítélt kapcsolatokba ne menjen bele (az anya igényességet két jelenet ábrázolja). A vörösbe öltöztetett Nyakó Juli túlságosan visszafogott, szinte egyetlen olyan mozdulata sincs, amely zavaró lenne. Az amerikai prédikátor is mindössze a szeméből olvassa ki, hogy „nem elég” még a hite. Jó, Európában nincs háború (a film elkészítésének idejében), ezért az oktatók esetleg mellőzhették az Egy asszony meg a lánya megtekintetését. De vajon mit mondott a felszín alatt megbúvó, de váratlan pillanatokban kitörő brutalitás „függöny mögötti” ábrázolásáról a hasonló szituációk megjelenítésében szakértő tanár, Grunwalsky Ferenc (Kicsi, de erős). Vagy kérdezzük meg, miért nem elemeztették, hogy Mészáros Márta miért kapott berlini fődíjat az Örökbefogadásért (és miért nem sikerült Elek Juditnak vagy Böszörményi Líviának hasonló áttörést elérni filmjeikkel).
Természetesen mindezek szónoki kérdések. Válaszolni nem kell rá, mivel a filmszemle zsűrije rendben lévőnek találta a Friss levegőt. Az adott mezőnyben Kocsis Ágnes kapta a legjobb első filmet prezentáló rendezőnek járó díjat. Aztán olyan szamárságok is leíródtak, amilyeneket a szerző feltehetőleg csak a politika hamis optikája miatt vetett papírra, eltekintve a nyelvileg elrettentő megfogalmazástól: „a szinte fillérekből létrehozott alkotás túllép az elsorvadt, beteges agyak depresszív, látszat-művészfilm szörnyszüleményein, és megmutatja, hogy senkinek nem a pusztulás és hanyatlás kell, legyen a sorsa. Valami összetart minket, kívül és belül is.” (Herbák Dóra: Prolivegetáció. Magyar Demokrata, 2007. 2. sz.) De nem erősebb az a mondat sem, amelyet dicsérő kritikájába a Filmvilág recenzense szőtt bele: „… a nyilvános vécé, mint munkahely láttán is eszünkbe jutnak a magyar társadalom súlyos problémái, ám a filmben ez nem a nagyközösség, hanem a személy szempontjából lényeges”. (Vajda Judit: Légszomj. Filmvilág, 2007. 1. sz.) Meg kell mondanom, hogy a vécé láttán nem jutnak eszünkbe „a magyar társadalom súlyos problémái”, még az egyén szempontjából sem. Egyébként a filmen minden mindig az egyén szempontjából lényeges. Természetesen ez a szempont akkor robban, mint például Pasolininál, ha kirajzolódik a múltját és jelenét egyaránt súlyos teherként viselő személyiség teljes szellemi arcképe. Hogy ezt a divatos minimalista mesterek nem teszik, nem is lesznek népszerűek. A termés csak később érik be. Gondoljunk csak az olyan minimalista Mester leckéjére, mint Jaszudzsiro Ozu, akinek a Tokiói története (1953) vagy a Sodródó emberek (1959) című filmje több mint fél évszázada nyilvánvalóvá tette, hogy a minimalizmus csak eszköz, és nem elérendő cél.
P.S. Feltétlenül meg kell jegyeznem, a film általában jó kritikákat kapott. Ami elgondolkodtatott. Méltán dicsérték Pusztai Ferencet, a kezdő producert is. Miért is akartam filmtörténeti leckével letudni a Friss levegőt? Vajon nem értettem-e félre a filmet, és álláspontom mondhatni konzervatív. Miért a szociológiát kértem ott számon, ahol pedig az esztétikára kellett volna hallgatnom? Ami egyenesen torz értékeléshez vezethet. „Megvilágosított” egy tartalmas Kocsis Ágnes interjú is. Ebben a rendezőnő szinte nekem (is) mondta: „Furcsa egyébként, hogy néhányan milyen dolgokat kérnek számon a Friss levegőn. Az állítják bizonyos dolgokról, hogy olyan nincs, nem létezik. Régen azt gondoltam, hogy egyes emberek nem mennek ki a Belvárosból – most már úgy hiszem, a lakásból sem. A tévéreklám világát nézik, abból tájékozódnak, abban élnek. Amikor pedig kimennek a kuckójukból, azt hiszem, eltakarják a szemüket.” (Sulyok Máté riporter. Életszag. Beszélgetés Kocsis Ágnes filmrendezővel. Filmkultúra, 2007.) Ez ugyan nem empirikus tapasztalat, de azért igaz lehet. Ma már úgy látom, hogy a Friss levegő fontos üzenet. A lecsúszottak világát nem cuki lúzerekkel teszi az egyébként a mozin kívül a szemüket szemérmesen lesütő nézők számára elviselhetővé, hanem a rendszerváltás veszteseiről, és általában a vesztesekről ad drámai képet. Nem kikapcsol, hanem olyan világba von be, amit látni sem szeretünk. Ha még hatalmunk is van hozzá, polgármesterként még kriminalizáljuk is. Nagyon jó, hogy a Friss levegő elkészült.
