Életrajzi film

 Az életrajzi film nehéz műfaj. Kilencven percbe belesűríteni egy egész életutat, lehetetlen. Tehát válogatni kell. De hogyan? Bereményi Géza Széchenyi-filmje bizonyította, hogy hiába a sok pénz, a kiváló szereplőgárda, a Zrínyi-effektus (vadkan vagy puska) nem működik, mert az ércszobor (a legnagyobb magyar) filmen csak akkor mutatna jól, ha ember módra megmozdulna. De mi volt az „ember” Széchenyi egyik legfőbb foglalkozása? Írt, írt (korábban is, röpiratot, naplót). Röviden: a cselekmény főleg szellemi tett volt, és ehhez a nehezen feltárható területhez leginkább talán Kosáry Domokos jutott el Széchenyi Döblingben című könyvében. Azt pedig Bereményi Géza – lehetetlent nem vállalva – meg sem kísérelte „megfilmesíteni”

Dárday István a Jutalomutazással rakott le magának kikövezett utat a magyar film centrumába. Négy évtizede. Azóta jelen volt, forgatott, szervezett, úgyhogy mindig figyelni kellett rá. Így történt ez a 2007-es filmszemlén is, ahol állandó alkotótársával, Szalai Györgyivel készített filmje tőle szokatlan módon életrajzi filmnek indult. Aztán lett belőle furcsaság, és mivel furcsaság-díj nem volt, Az emigráns nyeretlen maradt. Tulajdonképpen érthető. Filmet már csináltak naplóból (naplóregényből), de naplóról aligha. Márpedig az a vállalkozás gerince, hogy Márai Sándor írja, tényleg, írógépen, és elmondja, belső monológ formájában a naplóját, különös tekintettel az utolsó évekre, amikor felesége, Lola meghal, a távolban pedig – Budapesten – meghalnak a testvérei is (ezt a film meg sem említi), valamint fogadott fia, János. A 89 éves írónak az lesz a feladata, hogy amíg önmagáról rendelkezni tud, rendelkezzen. A vegetálás helyett, mint közismert, Márai Sándor az öngyilkosságot választotta.

Márai (Bács Ferenc) ír. A színész nagy átélést mímelve mozgatja az írógép billentyűit. mégis valami hamis

 Betöltetlen hely

Van a magyar filméletben, noha egyébként nagy a zsúfoltság, egy betöltetlen hely, nevezetesen Keleti Mártoné. Régóta betöltetlen, hiszen a Mester 1973-ban halt meg hatvannyolc éves korában. Mondhatni Molière módjára, hiszen dolgozott, forgatta a Csínom Palkó című kosztümös kalandfilmjét, amelyet azután asszisztense (hadd említsem meg a nevét, a nagyszerű kolléga, Mészáros Gyula) fejezett be. Noha Keleti Mártont többször is ki akarták akolbólítani az általa elfoglalt helyről (például legkorábban és jó hatásfokkal, a zsidótörvényekkel), de nem tudták. 1937 és 1973 között ő készítette a legtöbb magyar filmet; annyit, amennyit mai magyar rendező – megjósolható – sohasem fog. Természetesen életében és halála után is voltak, akik megpróbáltak az új Keleti Mártonná válni. De nem sikerült. Figyelmen kívül hagyták, amit a Mester tudott: filmet csinálni az ő közönségének. Nem bele a vakvilágba, hanem azoknak a nagyon érzelmes embereknek, akiket sohasem lehetett rávenni, hogy önként dalolják – noha dalolták – az egymást követő rendszerek munkára vagy harcra serkentő indulóját.

A három főszereplő: Emil (Keres Emil), Hédi (Földi Teri) és az a „átkosból” egy luxus Csajka

Rangon alul

Vannak témák, amelyek makacsul visszatérnek. Ilyen például az a párkapcsolat, amelyben a lány társadalmilag feljebb áll, mint a választottja. Ez volt az alaphelyzet Máriássy Félix Fapados szerelem (1960) című filmjében (tanárnő kontra vasmunkás). Ott legalább minden jól megoldódik. A társadalmi különbségeket a szerelem – volt a nagy felismerés – egyszerűen nem veszi figyelembe. Különös tekintettel arra, hogy a vasmunkás a „hatalmon lévő proletáriátus” díszpintye, alakítja Zenthe Ferenc.

Csilla (Kovács Kata) és partnere, a macsókarikatúra Bandi (Tóth András Ernő). Ez van, ezt kell szeretni.

„Megfilmesítés”?

Csak a tiszta filmszerűség apostolai – akik már a hangos film megjelenésekor is zsákutcáról értekeztek – tartják úgy, hogy a filmek irodalmi anyagának minden esetben eredetinek kell lennie. A „megfilmesítés” ugyanis nem más, mint üzleti fogás. A már egyszer sikert aratott, de legalábbis ismertségre szert tett irodalmi anyag filmes átirata ugyanis szükségképpen csupaszítás. Ami különösen akkor igaz, ha a film az irodalmi anyagból csak a sztorit emeli ki, lévén az fordulatos, bizarr vagy ellenkezőleg, szívtipró, vagyis könnyen felfogható. A keményen fogalmazó esztéták hivatkozni szoktak arra a filmtörténeti tényre is, hogy a filmkészítés hajnalán az irodalmat a mozi aranybányának tekintette, természetesen a sztorik aranybányájának. Ugyanakkor a nagy rendezők Chaplintől Griffith-en át Stroheimig éppen azzal emelkedtek ki az átlagból, hogy felfedezték, a film szelleme (ezt Balázs Béla állította) egészen más, mint az irodalomé. A film bemutatás, az irodalom leírás, persze, sajátosan „pontatlan” leírás, hiszen a legfőbb eszköze a nyelv, amely sohasem lehet teljes, ugyanakkor például az utalások révén, mindig van „sorok közötti” értelmezési tartománya is.

 Colentina (Molnár Piroska) és Natalia (Stefania Rivi) csodálatosan buja kettőse