Szirtes András barátomnak írtam a mellékelt levelet, ami esetleg másnak is tanulságos lehet. A levélben a hivatkozott Szirtes András-film a Youtube-on megtekinthető. https://www.youtube.com/watch?v=zG-tys5Z1wc&feature=em-upload_owner Látható sok rendező, élők és holtak, valamint Aczél elvtárs, aki a minap lett volna százéves, ha megéli.
Kedves Andris!
Jól látom, hogy a filmgyári ünnepség elmaradt meghívója miatt némileg megbántott vagy? Az általam, az érintettség okán, többször is látott szellemes 1980-as pécsi filmszemlei filmedet nyilván ezért tetted fel. Fölösleges azonban izgatni magadat, én ott voltam, és elmondom mit láttam. Olyan alternatív valóságot, amit ritkán él át az ember. Ezt a virtuális valóságot jól adják vissza a különböző papír és nem papíralapú hírforrások. Közülük kiemelném a Blikket, ami egészen öntudatlanul hangsúlyozza a lényeget: http://www.blikk.hu/.../kozos-munkaba-fognak.../z3qzj99
A lényeg ugyanis a rongyrázás volt, és a Magyar Nemzeti Filmalap fényezése. Hogy efelől ne legyen kétségünk, az ünnepséget Vajna és kedves barátnőnk, az alap vezérigazgatója, Havas Ági nyitotta meg. Olyanok, akiknek csak tulajdonosi közük van a jelenlegi Mafilmhez, míg ahhoz a Mafilmhez, amely neked is Mafilm volt, természetesen semmi közük nincs.
Ezt a talmi csillogást a Mafilm egykori emberei tudomásul vették, és örültek nagyon, hogy a feldíszített gyárudvaron és a műteremben újra láthatták egymást. Megfogyva és többé-kevésbé megtörve is. Ámbátor nem rájuk volt alapozva a meghívottak serege, hanem a celebekre. S ki a celeb ma a filmgyártás egén? Kétségtelenül a színész, pláne ha mutatós, akiknek a létszáma alaposan felülreprezentált volt a valamikori filmgyári alkalmazottakkal szemben. Mindegy, ők örültek, és örömük őszinteségét egy pillanatig sem vonom kétségbe.
Mielőtt megkezdődött volna a lakoma, a tisztelt egybegyűlteknek hosszú kultúrműsort kellett végigélvezniük. Úttörők helyett gyerekkórus lépet fel, a filmzenét egy Hot Jazz Band képviselte, amelynek annyi köze volt a Mafilm zeneteremben felvett zenékhez, mint nekem a bíborosi baréthez. Végül lelkes főiskolások Sándor Pali filmjére emlékezve, előadták az Egyedül nem megy című mozgásszínházi számukat. Lehet, hogy jó volt, de én kissé kínos erőlködésnek láttam.
A kultúrműsor persze csak keretet adott a Vajna–Havas-duett utáni fellépőknek. Sorjáztak a színészek. Mondjuk, Balázsovits Lajoson kívül nem voltak sokan, akiknek a filmművészeti súlya jelentős lett volna. Kivéve természetesen Törőcsik Marit, akinek üdvözletét Koltai Sutyi olvasta fel. A színészeket mindig jó látni, és ők legalább arról a Mafilmről emlékeztek meg, amely még a Mafilm volt.
Szabó István volt az, aki átérezte annak a súlyát, hogy a gyár nem a rendezőké volt (egyedül), hanem ezer meg ezer emberé, akik itt dolgoztak, és ha kellett két kezükkel rángatták ki az oly sokszor sárba ragadt szekereket. És megemlékezett a rendezők több nemzedékéről, és nemcsak a legnagyobbakról.
Szabó István előadói teljesítményét még az is emelte, hogy a filmgyár történetéről szóló vetített film a nem túl nagy várakozásokat is alulmúlta. A mostani szokásokhoz híven a készítők nevét mellőzve a legrosszabb ismeretterjesztő filmek modorában („objektív” narrátor hanggal) levetítettek egy olyan szecskát, amelyben pontatlanságok és csúsztatások tömkelege mellett az a szándék érződött, hogy bemutassák, a magyar film micsoda vidám dolog, lám a két Latyi is milyen zseniálisan táncol a Mágnás Miskában.
A legnagyobb bajt az összeállításban az jelentette, hogy egyáltalán nem hangsúlyozta, hogy a Mafilm a háború előtt és után csak azért tudott a magyar film bölcsője lenni, mert állami cégként állami dotációval működött. A gyártást támogatták nem a gyártót, a művészi beruházót. Ezért tudta filmes szakértők nemzedékeit kinevelni, „családos” iparággá tenni. És természetesen élvezte a monopolhelyzet adta előnyöket.
Ami téged is közelről érint: egy szó sem esett arról, hogy filmes kísérletek is folytak a profi filmgyártás égisze alatt. Balázs Béla stúdió, Budapesti Iskola, Szirtes András, ugyan… hiszen még a jelenleg a nemzetközileg legjobban elismert Tarr Béla is csak egy rövid említést kapott. (Gábor Pali, Grunwalsky Feri és még sokan mások még ennyit sem.) Az külön felháborító volt, hogy nem hangzott el Révész Miklós és Föld Ottó neve sem, holott ő alattuk még fejlődött a gyár. A Mafilm akkor még Mafilm volt.
A műsor nagy része emlékest jelleget öltött. Makk Károlyról a szomorú aktualitás miatt, Fábri Zoltánról meg azért, mert a műterem nevét ezentúl Fábri Zoltán műteremnek fogják hívni. Alig hiszem, hogy Makkról a legjobb megemlékezés az lett volna, hogy Hegedüs D. Géza egyetemi docens, a Színház- és Filmművészeti Egyetem általános rektorhelyettese Makk Károly könyvéből akadozva felolvassa azt a néhány oldalt, amely a Liliomfi első beállításának megszületéséről szól. De Fábriról szólva András Frici, az MMA akadémikusa sem alkotott emlékezeteset, mivel az ő méltatása nagyrészt arra volt alkalom, hogy elmondja – papírjai suta összekeverése közben –, hogy lett ő filmrendező. Fábri egyébként nekem is a nagyság egyik mércéje, de ezt a Fábri-könyvemben megírtam. Aki akarja, elolvashatja. Makk Karcsit jól ismertem, személyesen és tanítványai révén. Halála többek között azért is nagy veszteség, mivel vele lezárult a magyar film római korszaka.
Ugyan, mi az?
Gondolom, voltunk néhányan jelen, akik tudták, hogy az Urbs, amikor még nagy volt a birodalom (a Mafilm) római polgárjogot adott nekünk itt Pannoniában, de a szarmaták már feldúlták Aquincumot. Ezek az épületek, mint az aquincumi romok, már csak emlékeztetnek arra, hogy mi lehetett itt egykor. Pont az az úriember, akinek volt képe az emlékestet megnyitni, a legértékesebb részeket (TV 2) elfoglalta, és a gyártási lehetőségeket szinte nullára csökkentette azzal, hogy új gyárat épített, és nem a meglévőből csinált korszerű műtermeket. Azért az némi szomorúsággal töltött el, hogy egykori munkahelyemet, az Objektív Stúdió szobáit még látogatóként sem közelíthettem meg.
Csodáltam, hogy Zákonyi Tamás, aki – ha már pódiumot kapott – harmadszor is felmondta a filmgyár történetét, és egy szóval sem utalt arra, hogy az, amit ő igazgat, már csak a szarmaták kegyelméből áll fenn. Jó, szemtől szemben ezt nem mondhatta, de azért egykor, a sorok között, ilyeneket például 1980-ban mégis megmondtunk. A Filmművész Szövetség pedig az MSZMP Politikai Bizottságának a magyar film finanszírozásának sürgető ügyében még levelet is írt, mert úgy tartotta, hogy a film legalább egyenrangú partnere egy párt legfelsőbb testületének.
Andris, itt vagy tévedésben te is, de nem egyedül. Változtak az idők, és képzeld, nincs törleszkedés. Nincs kihez. A kaszinótulajdonos Vajna is húsz percet szánt életéből erre az eseményre, a kulturális tárca még ennyit sem. Azért nem kis dolog megélni, hogy a szarmaták pofánkba vágják, ennyik vagytok, és nem többek. Kézcsókra jöhettek, de nem követelni. Örüljetek, hogy ezt az ünnepséget, tortával és szilveszteri tűzijátékkal a végén, megrendeztük magunknak és részben nektek, de ne csodálkozzatok, ha a Könyves Kálmán körút és Pasarét után egy jó hoci-nesze ajánlat esetén ezt a maradék gyárat is ledózeroljuk. Ugye, nem lepődnétek meg? Hiszen az ő szempontjukból ma már több műterem van Budapesten is, mint elég.
Persze, hiszen a magyar film ma már nem egyenlő a Mafilmmel. Más utakon jár, és ez megnyugtató. Sőt, a művészettörténetből tudjuk, a romoknak is van jelentőségük. Néha még a láva alól is kiáshatók, és azt meg a történelemből tudjuk, hogy a szarmaták sem úszták meg szárazon. Jöttek a hunok, a nagyobb arcok, de akikről már azt sem tudjuk, hogy milyen nyelven beszéltek.
Ennyit a 100 éves filmgyárról röviden.
Baráti öleléssel:
Marx József
