Olyan filmről számolok be, ami nincs.

Harminc éve rágjuk a gittet: miért forgat senki Trianon-filmet, ha már lehetne? Igaz, van egy, Koltay Gábor dokumentumfilmje (Trianon, 2004), ami azonban aligha fogja a nézőtereket fölforrósítani. Persze, azon kívül, hogy egykori stúdióvezetőm, Nemeskürty István, aki dramaturgnak alkalmazott a Budapest Játékfilmstúdió Vállalatnál, itt is frappánsan fogalmazva leszűri a trianoni tanulságot. De az sem újdonság. Sőt! Milliószor hallottuk. Bántják a magyart, mindig bántják!

Ezt érzelmileg egy hasonlattal teszi nyomatékossá, amelyből kitetszik, hogy a filmgyár örökös tanár ura (elkerülve az elvtárs megszólítást) nem a verebek barátja. Ő mondja, hogy a verébhorda (sic!) azonnal agyonveri a szép sárga kanárit, ha annak gondatlanságból (!) nyitva marad a kalitkája, és megpróbálkozik a szabad világgal. A gyengébbek kedvéért meg is magyarázza: ártatlan kanárik vagyunk mi a gonosz verebek világában, összefogtak ellenünk kívül is, belül is. Ez bizony a jó öreg önsajnálat, amely egy igazi Trianon-film egyik legfőbb akadálya.

A Trianon-film iránti legújabb óhajt legutóbb a most folyó kultúrharc folyományaként a Bán Mór néven sok mindent publikáló Bán János fogalmazta meg a Magyar Időkben:

Nem elegendő ölbe tett kézzel hátradőlni és várni a csodálatos forgatókönyvekre, aztán csak sopánkodni, hogy valamiért nem akarnak megszületni ezek a filmek. Tudatos nemzetpolitikai építkezés kell. Mihamarabb döntést kell hozni, nemzeti tervet kell készíteni arról, hogy milyen nagyszabású filmeket és tévé-sorozatokat kell elkészítenünk ahhoz, hogy legalább esélyünk legyen a nemzettudat életben tartására. Soha nem készült még épkézláb történelmi film a pozsonyi csatáról, Trianon traumájáról, Szigetvárról, Nándorfehérvárról, a dicsőséges tavaszi hadjáratról, Bem apóról, Tisza Istvánról. Tévésorozat kell az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak koráról, a világháborúk megpróbáltatásairól, a magyar történelem nagy alakjairól. Itt az ideje!

Bizony, itt az ideje. Csak az a dolog bibéje, hogy rögtön vitába keveredünk, ha például a nemzettudat és a nemzetpolitikai építkezés fogalmát fejtegetjük, továbbá, ha nemzeti tervet kell készíteni a filmgyártásra vonatkozóan. Mert, hogy milyen nehéz egy nemzeti terv, azt elég megértenünk, ha a nemzeti alaptanterv körüli vitákat figyeljük. (Bevezetése halasztódik.) Mivel én már akkor dramaturg voltam Nemeskürty István harzi kanári (Serinus canaria domestica) ketrecében, amikor Bán János csak hároméves lehetett, úgyhogy nekem van némi fogalmam a tématervekről, például a munkás és paraszt tárgyú filmek elvárható arányáról, az évfordulós és a szocialista viszonylatú koprodukciókról, valamint arról a romantikus nemzeti mítoszról, amit éppen Nemeskürty István épített föl Várkonyi Zoltán segédletével.

A tématervnek voltak pozitív oldalai is. Például arra is jó volt, hogy a globális tervbe belerejtsünk olyan műveket is, amelyek nem feltétlenül estek egybe a kívánalmakkal. A tanár úr zseniálisan egyensúlyozott, de azért néha ő is belefutott egy-egy balos horogba. Például Kertész Ákos Makra című regényéből a korábban ideológiai elferdüléssel nem vádolható Rényi Tamás készített egy olyan kitűnő filmet, amelyet a munkásosztály megrágalmazása miatt be kellett tiltani. Nemeskürty ezt is túlélte, sőt a filmet, erős megrövidítésekkel, sikerült a bemutatóig is elkísérnie.

Hagyjuk a kommunista filmgyártást, mert az sokak szemében eltörölendő múlt, és az igaz mozi Andy Vajnával kezdődött. (Sok ilyen tenorban fogalmazott cikket tudnék idézni, most különösen, amikor amerikai emberünket is  „bánccsák”.) Akkor mi a baj? Miért lesznek egyre rosszabbak a rendszert jellemző nemzeti filmek? Az első ilyen film a Feltámadott a tenger volt 1952-ben. A huszonéves Petőfit egy negyvenéves robusztus paraszt, Görbe János alakította, és ez volt benne a legkisebb történelmi csúsztatás.

A Kádár-korszakot a hazai viszonylatban fényes kiállítású Nemeskürty–Várkonyi filmek jellemezték (sikerüket csak Keleti Márton Mágnás Miskája tudta felülmúlni). Aztán jött a Hídember, amelyben Eperjes Károly megtagadta, hogy öngyilkos legyen. Azóta csak a nemzeti ló, a Kincsem került föl a nemzeti gigaprodukciók élére, ami – magunk közt szólva – elég szerény dicsőség. A többi néma csönd.

A Nemzeti Filmalapnál meg is szólalt a vészcsengő. Történelmi filmpályázatot hirdettek, nehogy valaki azt mondhassa, hogy a spíler Andy Vajna rengeteg munkája közepette elfelejtette megoldani a Trianon-kérdés megfilmesítését. A célkitűzés világos volt:

A Filmalap olyan egész estés (min. 70 perces) játékfilmekre vonatkozó – legalább 3 (három), de legfeljebb 5 (öt) oldal terjedelmű – treatmenteket* vár, melyek a nagyközönség számára befogadhatóan idézik meg a magyar történelem eseményeit, sorsfordító pillanatait és alakjait.

Ugyan egy kicsit szájbarágós, de erre is van magyarázat:

A Programban nagykorú, cselekvőképes magyar vagy EGT állampolgársággal rendelkező természetes személyek vehetnek részt. A részvételnek nem feltétele a filmes képzettség vagy tapasztalat, mindazonáltal olyan személyek jelentkezését várjuk, akik tehetséget éreznek magukban arra, hogy egy magyar történelmi vonatkozású történetet hozzanak létre, mely a magyar mozinézőket és a nemzetközi filmes piac, illetve a fesztiválok közönségét is érdekelheti.

A pályázat eredményét már ki is hirdették, de bíz’ a várt Trianon-filmkoncepció nem született meg. Talán nem is véletlen. A nehézségekről a bírálóbizottság egyik tagja, a forgatókönyvíró Köbli Norbert, egy interjújában ezt mondta:

A közelgő századik évfordulóra szeretnénk Trianon-filmet forgatni Lajos Tamás producertársammal és Szász Attilával, az Örök tél rendezőjével. Ezt többféle módon is elképzeltem, mert Tria­non fogalma nagyon absztrakt. Melyik történetet lehetne róla elmondani? Felmerült egy változat, amelyben Apponyiék és a békedelegáció lenne a középpontban, de a frankhamisítás is sokáig foglalkoztatott, mert az egyfajta bosszú volt Trianonért, és izgalmas kalandfilm lehetne belőle. De végül szerintem az volna a legjobb, ha sportfilm formájában dolgoznánk fel. A Piros, fehér, zöld című film forgatókönyvével pályáztunk is a Filmalapnál.

Ez az, telitalálat. Például erdélyi sportoló könnyezik, amikor az olimpián nem a magyar, hanem a román himnuszt játssza a lemezjátszó a tiszteletükre. Ha mást nem is, de ez a felismerés követi Andy Vajna 56-os filmjének, a Szabadság és szerelem ötletét. Természetesen még nem létező filmről nem szokás véleményt formálni, bár ez a jegyzet éppen ezt teszi.

A Trianon-film ügyében megkerülhetetlen, még ha sportról is van szó, a nézőpont, amiből kiderülhet, hogy Trianon csak egy folyamat része volt, és a történet leginkább 1871-ben kezdődik. Tekintélyre hivatkozom, Bibó Istvánra, aki a kiegyezésben látta meg a nagy történelmi tévedést:

A Habsburgok kiegyeznek a magyar nemzettel, mert úgy tudják, hogy a magyarok a legenergikusabb és legfélelmesebb, önállóságra törő népe a monarchiának, s nem veszik észre, hogy e nemzet vállalkozó kedvét közben súlyos törés érte. A magyarok pedig megkötik a kiegyezést, mert úgy tudják, hogy a Habsburgok birodalma kikerülhetetlen szükségessége az európai államrendnek, s nem veszik észre, vagy nem merik észre venni, hogy éppen az a két vesztett háború [az 1859-es osztrák–olasz–francia és az 1866-os porosz–osztrák háború], mely a dinasztiát a kiegyezésre kényszerítette, egyúttal éppen a szabadságharcot és Kossuthot igazolja abban, hogy a monarchia egyáltalán nem sebezhetetlen. A dinasztia és a magyar politikai vezető réteg kölcsönösen túlbecsülte a másik fél erejét, s ebben tévedett; ez azonban azért történt így, mert mind a kettő érezte, hogy saját erejéből nem tudja megőrizni helyzetét, s ebben nem tévedtek. Kiegyeztek tehát, hogy ki-ki megmentse és megóvja azt, ami neki fontos: a Habsburgok birodalmukat, a magyarok államukat.” (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem)

Aztán hiába volt a nagy gazdasági fellendülés, mindkét fél egymást gyengítette. A magyarok a nemzetiségi kérdést azzal söpörték le, hogy csak a magyar az államalkotó elem, a nem magyaroknak önálló államalakításhoz nincs jogalapjuk. Aztán robbanás lett a vége, a monarchia egy olyan háborúba ugrott bele, amelyet – bár a hadvezetők nem így gondolták – megnyerni nem lehetett. 1914. július 28-a közelebb volt 1920. június 4-éhez, mint azt naptáraink alapján gondolhatnánk.

Végre elérkeztünk Trianonhoz, a Nagy Háború (utána így reklámozták) igazságtalan lezárásához.

Hogy egy békekötés lehet-e igazságos, azt kétlem. A történelem a tanúság rá, hogy a győztes diktálja a feltételeket, mégpedig a győztes mindent visz elve alapján. Ez így volt Trójában, így volt Versailles-ban is. Az igazságtalanságot ki lehet még egészíteni az elhibázott jelzővel is, hiszen a rövidtávú érdekek miatt a béke igencsak ingatagra sikeredett. Ezt azonban ábrázolni nem reveláció, hiszen a Napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszus úgy dobálódzott Lengyelországgal, mintha adható-vehető áru lett volna. Lengyelek? Ugyan, meg sem kérdezték őket. A nemzetközi filmes piac föl sem fogná, hogy 100 év elteltével Magyarországon miért Trianon a legfőbb baj.

Fogalmuk sincs arról (mondjuk, a történészeket leszámítva, akik tömegesen aligha moziznak), hogy a magyar kanári másképp gondolkodik, mint az idegen szürke verebek. Ismét Bibót idézem:

Magyarország 1920 után felvette a legterméketlenebb lélektani pozíciók egyikét: az igazságtalanság áldozatának a szerepét. Semmi kétség, hogy Magyarországot igazságtalanság érte, s ez az igazságtalanság olyan természetű volt, amelybe jó lélekkel nehéz volt belenyugodni: a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontották széjjel, ugyanakkor azonban ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértették. Ennek a helyzetnek azonban a magyar politikai lelkiség alakulására volt a legkatasztrofálisabb következménye. A történeti Magyarországnak kíméletes, emberséges és az etnikai szempontokat szigorúan számba vevő felosztása kétségtelenül alkalmas lett volna arra, hogy a magyarokat a történeti Magyarország fenntarthatatlan voltára ráébressze, annál is inkább, mert hamar napvilágra került volna, hogy az elszakított szlovákok, románok, szerbek és horvátok részéről nem mutatkozik semmiféle komoly visszakívánkozás a történeti Magyarországba. Minthogy azonban ezeken kívül három-egynéhány millió magyart is elszakítottak, egy lehetséges és reális Magyarországnak a képe továbbra sem rajzolódott ki, hanem az aktuális és végsőleg el nem fogadható Magyarország maradt szembe állítva az egykori, a nagy, a dicsőséges, a történelmi Magyarországgal. A magyarok húsz éven keresztül etnikai sérelmeket és etnikai aspirációkat hangoztattak, de húsz éven keresztül az egykori, a Nagy-Magyarország vágyképét melengették, és adott történeti pillanatban a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhette azt mondani, hogy a magyarok kevesebbet akarnak és kevesebbel megelégszenek, mint a történeti Magyarország.

Itt van az eb elhantolva. Az, aki a kiegyezés politikai hasznát vagy a történeti Magyarország eszméjének érvényességét megkérdőjelezi, az ne csodálkozzék, ha a „hazaárulás ordító vádjával” illetik. Mivel a film nem képes bonyolult képletekkel dolgozni, pláne, ha feladat a külföldi fesztiválok érdeklődését is felkelteni, akkor a szereplőknek a fenti kérdésekre egyértelmű választ kell adni. Ami nehéz lesz, hiszen Románia (és nem a román nép) megszületésének centenáriumi évfordulója is honi köreinkben mennyi kalamajkát okozott.

Természetesen lehet Bibó Istvánt mellőzni, gondolatait hagymáznak tekinteni. Ez sem újdonság. És akkor lehet válogatni olyan művek közül, amelyek az önsajnálatot erősítik. Itt van például Wass Albert regénye, az Adjátok vissza a hegyeimet! A kis juhászbojtár sorsa megrendítő, és ami főleg tetszetős, az önkritika meg sem csillan benne, mert mindenért csak „ők” tehetnek. Nehéz lenne rá honi rendezőt találni (Koltay Gáboron kívül), mivel manapság a fesztiválok nem becsülik a sematikus egyoldalúságot, a magyar nézők meg csak visszafogottan fogadják a nem röhögtetős magyar filmeket. Egyébként Zeidler Miklós A magyar irredenta kultusz a két világháború között című könyve, amely 2002-ben jelent meg, sokféle irodalmi alkotást nevez meg, amelyek alkalmasak lennének egy irredenta szellemű alkotásra, amely azonban aligha hagyhatná el az országhatárokat.

Egyébként, ne feledjük, törvény is rendelkezik arról, hogy miként kell tekinteni Trianonra. Nagyon érdekes törvény, mert itt került sor arra a kísérletre, vajon be lehet-e vonni Istent a magyar törvénykezésbe.

Mi, az Országgyűlés tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura… – kezdődik a 2010. évi XLV. törvény, amely leszögezi –, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.

Ami természetesen nem tudományos tény, hanem jámbor óhaj, és valós elemzése a szociálpszichológia terrénumára tartozna. Feltűnő, hogy a hazaszeretet fogalma a törvényben föl sem merül. Okkal, mert akkor azt is meg kellene határozni, hogy az elszakított országrészekben lakó magyarok hazaszeretete megengedi-e az új haza szeretetét is vagy azt káros jelenségnek tartja. Nem mellesleg, ez a dilemma kerülhetne egy film centrumába is.

A törvény 4. §-a azonban az emlékezést helyezi előtérbe

Az Országgyűlés kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak. Ennek érdekében az Országgyűlés június 4-ét, az 1920. évi trianoni békediktátum napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja.

Röviden, itt nincs nóta és kacagás, nem lehetséges még a szelíd önirónia sem, hiszen „nemzeti tragédia” esetén mindez illetlen. Mondhatni, szűk a játéktér. Nem véletlenül került Köbli látókörtébe a sport, aminek az az egyetlen hibája, hogy a két világháború közti irredentizmus csinált belőle nemzeti kérdést, mert, lám, a kis nemzet is tud nagyot alkotni, például Berlinben az olimpiai páston. Hogy aztán az egyik győztest a munkaszolgálatos keretlegények agyonverték, az „más kérdés”.

De ne aggályoskodjunk! Nincs szűk játéktér! Nagy a lehetőség a filmünkhöz térben és időben, hiszen Trianon átrajzolt országhatárokat, megmozgatott néptömegeket, és bárhol húzunk ki egy szálat, megmozdul az egész gombolyag. A filmgyárban annak idején nem múlhatott el egy nap, hogy ne ötlöttek volna ki a rendezők beszélgetés közben ragyogó filmötleteket. Illett gratulálni értük: „Barátom, te zseni vagy!″). Most is ezernyi ötlet születhetne. Csak hirtelenjében, Trianon kiváló lenne egy a magyar Rosencrantz és Guildenstern halott című filmhez, amelyben a két lúzer szerepét a negyven éves orvos (aki éppen a népjóléti és munkaügyi miniszter) Benárd Ágost és a negyvenöt éves Drasche-Lázár Alfréd játszaná. Mindkettő hihette, hogy az Isten Simonyi-Semadam Sándor négy hónapig tartó kormányában magasra emelte őket, és a kormányzó egyenes kérésére aláírtak egy olyan szerződést, amelyet kettőjükön kívül Magyarországon senki sem fogadott el (a kormánytag Teleki Pál főleg nem, hiszen Trianont még a kommunisták sem akarták aláírni). Aztán halálukig, mert sokáig éltek (1968 és 1949) mosakodniuk kellett, hogy ők is jó magyarok, akik szintén nem fogadták el, mert például Benárd Ákos le sem ült, amikor a nevét a szerződés alá odafirkantotta. Ennyit a filmről dióhéjban.

 Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd aláírásra készen

Természeten ebből az ötletből, mint olyan sokból, nem lehetne filmet forgatni, mivel a lúzer magyart és Trianont sokak szerint egy napon sem szabad említeni. A nemzeti filmmel kapcsolatban mások a nézői elvárások, mint egyéb műfajokkal, amelyekben a csalás megengedett, sőt kikövetelt. A néző a Star wars mitológiáját elfogadja, bár egy percig sem hiszi, hogy a valóságot látja, ugyanakkor a nemzeti filmnél minden nézőnek van valóságképzete, amit feltétlenül számon kér a megvalósított filmen. Ez különösen igaz, ha a valóságképet száz éve a politikai érdekek mentén görbítik, görbítik. Ha például Apponyi Albert híres beszédét nem lehet bírálni, amelyben – a magyar szupremácia elméletét nem a legalkalmasabb helyen fölmondva – azzal próbált hatni a győztesekre, hogy ne adják oda Erdélyt a románoknak, mert az egy alacsonyabb rendű nép, és emiatt Európa veszít majd szellemi nagyságából.

Egyébként van olyan műfaj, hogy nemzeti film? Van nemzeti filmalap (ld. Andy Vajna), de van a magyar filmnél nagyobb aduász is, amit nemzeti filmnek nevezünk? Juhász Gyula verse alapján – Magyar táj, magyar ecsettel – mondhatjuk-e, hogy van magyar film kizárólag magyar kamerával? Sajnos azt kell kijelenteni, hogy nincs. A film internacionális művészet, amely előállítása és terjesztése révén tele van rengeteg sémával és közhellyel. Ketrec a vetítési idő is, ami kilencven perc, ennyi idő alatt kellene például Trianonról elmélkedni. Azaz nem, az elmélkedés kizárva (unalmas), mert a filmmel kapcsolatos legfőbb követelmény a láthatóság és érthetőség, amely nem csupán audiovizuális szakmai protokoll, hanem az egyszerű nézőt alapnak véve érthetőségi küszöb is. Ezt az áttekinthető cselekmény és a felismerhető karakterek biztosítják, valamint az, hogy a kontextus nem okoz a nézőtéren botrányt.

Kevés nemzetközileg elfogadott kontextus van. Az utóbbi fél évszázadban mondjuk ilyen volt az antifasizmus, Szovjetunió Nagy Honvédő háborúja, Amerika részvétele a 2. világháborúban vagy az olasz és a francia partizánmozgalom. Ezek a tematikák vitathatatlan voltak. Hasonlóan nem fogadott el a világ egyetlen holokausztot tagadó filmet sem. A kontextus lényeges eleme, hogy az erőszakot dicsőítő, a szabadságot csorbító. az alávetettséget elfogadó és népszerűsítő filmmel sem lehet sikert aratni. Nagyon tanulságos, hogy a háborús hősöknek a kritikátlan elfogadása is leáldozott például Amerikai Vietnámban viselt háborúja idején. Ráadásul a Rambo-típusú filmek alól is kikopott a szilárd talapzat, a hidegháború. Nem véletlen, hogy a filmek nagyon jelentős része vagy a megunhatatlan férfi-női kapcsolatot elemzi (szerény újításokat alkalmazva a nemek elosztásában, számában, a partnerváltás dinamikájában) vagy olyan műfajokat preferál, amelyeknek a valósághoz tényleg semmi közük, bár az emberi fantázia határtalanságát esetleg tényleg jól jelzik.

A legkínosabb, már-már hazaárulás megemlíteni is, hogy a nemzetközi közönséget a magyar veszteségek nagyságrendjével sem lehetne elkápráztatni. Sem a területvesztés nagysága, sem a genocídium mértéke nem volt olyan nagy, ami mondjuk az örmény népirtást meghaladta volna. Az meg különösen kínos, hogy nem ragadtak fegyvert a székelyek (nem folyt partizánháború), az értelmiség nagy része pedig 1920-ban magára hagyta őket, végül, amikor Hitler arra ösztökélte Horthyt, hogy támadja meg Magyarország Csehszlovákiát a Felvidék visszaszerzése érdekében, a magyar vezérkar a katonai potenciál gyengeségre hivatkozva elvetette az ötletet.

 A Trianon-trauma ma is népszerű szimbóluma

Természetesen egy megalázó pofont nem a pofon erősségén mérjük, hanem azon, hogy egy film képes-e a pofont mindenkit megrendítő szimbólummá emelni. Van-e olyan rendező, akinek víziója van arról, hogy nem az Isten tehet az eltorzult magyar alkatról és a zsákutcás magyar történelemről, hanem éppen azok, akik a kiegyezés haszonélvezői lettek. Vajon van-e rendező, aki türelmesen elolvasná Bánffy Miklós három kötetes Erdélyi történetét, amely már a kisebbségi létből tekint vissza az első világháborút megelőző évtizedre. Szellemi világítótorony, amely sok mindent megértet.

Nem, nincs ilyen rendező. Senki sem akar olyan filmet csinálni, amelynek a vetítésén botrány törne ki a nézőtéren. Pontosan azok balhéznának, aki arról képzelegnek, hogy el kell felejteni a mai rendezőket.

(…) készüljenek inkább kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de magyar szemmel maximálisan azonosulható filmek és sorozatok, amik aztán majd idővel törvényszerűen egyre jobbak lesznek, mert kinevelődik egy új szakembergárda, a nézők pedig már csak elvből is velük tartanak inkább. (Petruska Péter, Pesti srácok).

Ja, hogy jobb szélről beszólni is csak Bacsó Péter Tanujával lehet? Ennél jobban semmi sem jellemzi azt a zavart, ami egy Trianon-film követelése jelent. Nincs, de lehet, hogy fűzi a cipőjét egy olyan új szakembergárda, amely a rendszer iránti lojalitásból mindenre képes lenne. Megmondom, hogy hiába fűzi. 1945-ben is azt követelték az ifjú titánok, hogy velük kezdődjék a magyar filmművészet, de csalódniuk kellett. Az új világ vezetői jobban bíztak a „régi” szakemberekben (Keleti Márton, Szőts István, Radványi Géza stb.), mint a saját gárdájukban, akik csak Makk Károly Liliomfijával léphettek fel a pástra. A film ugyanis sok pénzbe kerül.

Továbbá a közönség sohasem elvi egység. Különösen akkor nem, amikor nem lehet az országot szellemi határok között tartani. Lehet bármire rámondani, hogy kulturális szemét, de ha a nézők azt preferálják, akkor legalább figyelembe kell venni. Kurzusfilmre lehet nézőket kirendelni, de attól nem lesz belőle kultúra. 

Az igazi Trianon-filmnek még nem jött el az ideje. Egy Trianon-giccsnek esetleg. Mert mi a giccs? Olyan alkotás, amely minden erővel minél több embernek tetszeni akar. Ehhez az a kulcs – a film nagyon sokszor él vele –, hogy azt mondod, mutatod, amit mindenki hallani és látni akar. Röviden: csak a közhely a nyerő, ám a közhelyek szolgálata még nem művészet, és politikai haszna is kevés.