Az elfelejtett film

Bollók Csaba két jelentős filmmel nyitott. Igaz, a fogadtatás egyiknél sem volt egyértelmű. Első filmje, a 2006-os Miraq ugyanis Magyarországon meglehetősen ritkán sarjadó délszaki növény volt. A Tavaly Marienbadban juthatott az eszébe annak, aki Alain Resnais-nek ezt a régi – 1961-es – filmjét látta (Bollók Csaba egy évvel később született). Ez az utalás csak a Miraqnak egyik vonulatára érvényes. A másikra, a bűnügyi szálra, már közelebbi példákat mondhatunk, így Fehér György Szürkületét (1990). Ez a film azért is nevezetes alkotás, mert elszakadt a honi úgymond rögvalóságtól, és sorvezetőnek Dürrenmatt Baleset című regényét választotta.

 Jolanda (Csere Ágnes) és Márk (Kolovratnik Krisztián) talán nem is valóságos találkozása

 Bollók Csaba sem Magyarországon játszatja le filmjét, hanem egy Sherlock Holmes-i helyszínen, egy manorban, valamint egy kisvárosban (totál róla nincs), ahol a múzeum éke egy 6. századbeli szent aranyba öntött lábnyoma. A krimi, persze, csak felület, mivel a lényeg az autonóm filozófia, ami illik is egy volt bölcsészhez. A film azt sugallja, hogy az idő csak azok számára folyik kivájt mederben, akik félnek attól, hogy visszafelé is folyhat. A valóság pedig nem csak az, amit szenzualista neveltetésünk valóságnak hisz, hanem az is valóság, ami azon túl van: álmok, víziók, fantáziák. Végül a személyiség sem állandó: ki vagyok én, és ki vagy te, nos, ez egy olyan kérdés, amelyre jószerivel nem mindig érkezik helyes válasz. 

„Legjelentősebb film”

Régen volt, majdnem tíz éve, de most is ezzel a lelkesült kritikával kell kezdenem. Szemkápráztató mondatok. „Mikor e sorok íródnak, a 37. Magyar Filmszemle éppen a közepén tart, tehát van még hátra egy s más, ám nyugodt szívvel jelentem ki, Szaladják István Madárszabadító, felhő, szél című munkája nemcsak a szemle, hanem a teljes magyar filmtörténet egyik legjelentősebb munkája. Tökéletesen mindegy, kap-e díjat, vagy sem, az is mindegy, külföldön díjazzák-e, sőt, valószínűleg még tömegek sem fogják megnézni. Mégis a legfontosabb filmek közé tartozik, mert megvan benne az az elementáris erő, az a kristálytisztára összesűrített mondanivaló, az a katarzis, amely csak a legnagyobb művekben. És mint ilyen, nem trendi sem.” (Frecska Sándor, Port.hu. 2006. január 7.)

 Az ajándékvivő Vászka és a madárszabadító (Danyiil Oszipov, Robert Ovakimjan), és mint önálló szereplő: a felhős, szeles természet

Ülünk a moziban, és káprázik a szemünk. Mire a vetítés véget ér, sejteni kezdjük, hogy a látott film mi nem. Az Egyetleneim például nem adaptáció. Nem Beregi Péter hasonló című regényének megfilmesítése, noha a forgatókönyvírói trojkának ő is tagja. A másik kettő: Garaczi László és a rendező, Nemes Gyula. Ez a nem igazi kihívás elé állítja az elemzőt is: ha nem adaptáció, akkor mondd meg, hogy mi.

Mélyítés

Ráadásul a nem még el is mélyíthető. Ez a film nem abból a közismert fajtából való, amely történetet perget le a néző szeme előtt. A cselekmény nem bonyolódik be és a végén – a szálak elvarrásával – nem bonyolódik ki. Nem mintha nem lenne történet. De az annyira egyszerű, hogy szinte észre sem szabad venni. Illetve, vegyük észre, ez a film is azt az embertörténeti pillanatot vizsgálja, amikor egy kamasz meg szeretné találni az egyetlent. De azt mégsem lehet dramaturgiai mestermunkának nevezni, hogy van A fiúnk (Kovács Krisztián), aki minden erejével hódítani akar. Sőt szerelmes is szeretne lenni, de amikor egy „három alattinak” osztályozott lánnyal (Tóth Orsi) végre komolyabb kapcsolata alakul ki, azt elszúrja. Szóval lúzer, de szerethető. (Tóth Orsi, a színésznő, nem gyenge közepes: erre a filmre és a Johannára 2008-ban megkapta a szemle legjobb színésznője díját.)

 A szerelmi jelenet A fiú (Kovács Krisztián) és Judit (Tóth Orsi) között egy megállított képbe sűrítve gondosan kiszámított  impresszionista festmény hatását kelti, a filmen azonban mindez fölöttébb dinamikus

Amerikából jöttem, mesterségem címere…

Fonyó Gergely (1966) kikerülte a magyar filmművészeti egyetemet, hiszen a rendszerváltás után áttette székhelyét a filmesek Mekkájába, azaz Los Angelesbe. Ott, főleg gyakorlat révén, szerzett magának annyi önbizalmat, hogy fellépjen rendezőként. Az ő első filmje, a Kelj fel Jancsi (1999) még Amerikában készült, minimális költségvetésből, egyszerű külsőségek mellett tizenkét forgatási nap alatt. A siker Magyarországon minden nehézségért kárpótlást nyújtott. Az ezredfordulós filmszemlén a Glamourral megosztott fődíjat kapott. A film koncepcióját a rendező, némileg Marshall McLuhan-i zsargonban (vö. The Medium is the Message), egy interjúban így fejezte ki: „A Kelj fel Jancsi történetének nincs üzenete, maga a történet az üzenet.” Ugyanitt még hozzátette általánosítva: „Engem továbbra is a történet érdekel, az elmesélhető történet, amit úgy kell előadni, hogy arra a másfél órára, amíg a film tart, valóban lekösse az embereket. Szerintem ez egyáltalán nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. Kell hozzá először is egy profi módon, tehetséggel, szaktudással és hozzáértéssel megírt történet, aminek közepe, lelke van, olyasvalami, ami mindenki számára érthető. (Margitházi Beja, riporter: A történet az üzenet. Beszélgetés Fonyó Gergellyel. Filmtett, 2000. november 15.) Szép elhatározás, ilyen kézenfekvő módon esztétizál az ember, ha már egy évvel túl van a krisztusi koron

 Kezdetben volt

Kezdetben volt a Macerás ügyek (2000), amelyet úgy tarthatunk számon, mint Simó Sándor produceri érája egyik legnagyobb tettét. Film, amely nem arra a valóságra vonatkozott, amely bennünket körülvesz, hanem arra a finomabb szövetűre, amely legtöbbször csak vágyainkban pislákol. Akinek a filmhez például Shakespeare Szent Iván éji álom című darabja merült fel esetleges vonatkozási pontként, az például nálam jól vizsgázott. Ugyanakkor a filmben megjelent Jancsó Miklós, aki fizikai valójával hitelesítette azt az eklektikus zűrzavart, amelyet a film a nézőknek– minden nagyképűségtől mentesen – feltálalt. Persze, azt is észre lehetett venni, hogy a két nap történéseibe belezsúfolt káosz egyáltalán nem könnyű kézzel odavetett ujjgyakorlat. A filmbeli társulat valóban az 1972-ben született Hajdu Szabolcs társulata volt. Minden képi geg átgondolt és élesre csiszolt, és még abban is van cseppnyi lázadás a nagyvárosi filmek terrorja ellen, hogy a helyszín Dél-Magyarország, nevezetesen Debrecen. Miért? Mert az a világ – a rendező szerint – mesésebb, mint a fővárosé. Talán itt hiteles az az őrült ötlet, hogy a főhős, Imi a diófává változott nagyapa segítségével – Szabó Domokos a tolmács – vall szerelmet, szemérmesen és felejthetetlenül.

 A Macerás ügyek Hajdu Szabolcs életpályáján olyan sínpárt nyitott meg, amelynek iránya nem az óvatoskodó és realistának hazudott film állomásait sejtette, hanem a szürrealizmusnak azt a rég keresett tartományát – szövegben is! –, amelyet a magyar filmben jószerivel egy igen régi Balázs Béla stúdiós film, Novák Márk Keddje (1963) képviselt. Nem volt kétséges, hogy Tarr Béla Werkmeister harmóniákjának árnyékában Hajdu Szabolcs megérdemelten kapta meg a 31. Magyar Filmszemle első filmeseknek járó elismerését.