Marx József vagyok, dramaturg, filmesztéta, aki mániákusan mozizik legalább fél évszázada. Mondhatom, sok mindent megéltem már a magyar film körül, amely mindig meg tudott újulni. Most például apályos időszak van. Aminek az egyik oka, hogy a magyar film reputációja igen alacsony. Ráadásul a tekintélyvesztés egy részét nem háríthatjuk át másokra (mondjuk, a közönségre, mozisokra, politikusokra, publicistákra), hanem be kell vallani, mi is, akiknek van és volt valami dolgunk a magyar film körül, hibásak vagyunk. Csőbe húzott bennünket is a 2/3, amely szekértáborokra forgácsolta a korábban sem egységes, de legalább egymással szolidáris szakmát.

Nem szóltunk eleget az eredményekről, például arról a hatalmas fordulatról, amely az elmúlt másfél évtizedben zajlott le a magyar filmben. Az új nemzedék alkotói nem csak bekéredzkedtek a szakmába, hanem műveikkel – jókkal és rosszakkal, sikeresekkel és népszerűtlenekkel egyaránt – fölforgatták a régi értékrendet, és jogot formáltak arra, hogy, mint elődjeik, ők is ellenőrizhessék a meglehetősen szűk állami támogatás részrehajlásmentes szétosztását.

Ez a lehetőség a Vajna korszakban (igen, sokan már így nevezik) mára már csak vágyálom. Helyette olyan kötélhúzás és terelés kezdődött, amely alaposan kikezdte a magyar film hazai tekintélyét. Ezt nem hagyhatjuk. Be kell bizonyítani, hogy üres szlogen az új korszak, a magyar filmben szükségtelen állandóan fülkeforradalmakat hirdetni. A magyar film végtelen történetet. Van múltja, tehetséges új nemzedéke, amelyet nem szabad központi dramaturgia alá rendelni. Amely ráadásként a sokszínűség helyett Hollywoodot tekinti mércének.