Mi az amatőr?

A „Buharov testvérek”, valójában Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor amatőrök, ami a mi perfekcionista világunkban már önmagában nagy élmény. Hogy ezt megértsük, az amatőrt eredeti értelmében kell használni. Nem a pancser vagy olcsó János szinonimájaként, hanem a szeretni szóból eredetezve. Az amatőr a művészetben jelentős tényező, hiszen – hogy három szicíliai írót említsek, Giovanni Verga és Luigi Pirandello profi volt, de a 20. század egyik legjelentősebb regényét, A párducot, azt egy polgári körülmények között élő herceg, Giuseppe Tommasi di Lampedusa alkotta meg. Nem volt főhivatású író, de nélküle sokkal szegényebb lenne az olasz irodalom.

Persze, a film az más. Az úr ír, és legfeljebb a papír fogy, és a toll kopik (vagy a kettő mechanikus kombinációja). A film azonban nem magányos mulatság. Hiába lenne valaki egy személyben forgatókönyvíró, operatőr és rendező, stáb nélkül nincs eredmény. De ha a stáb kalákában vállalná is a munkát, a technika drága. Jó hír azonban az, hogy ma már – a digitális technika korában – akár „okos” mobillal is lehet mozgóképet készíteni, nem csak drága kamerával. És akinek van egy jó készüléke, csinál is filmet. Hiszen frappáns szoftverekkel lehet editálni, hangosítani stb., akárcsak a „nagyok”. Aztán jön a keserű ébredés. Megtanulhatom, hogy mozgóképet csak fekvő hasábbal lehet előállítani, de az már igen fárasztó, hogy a kéz nem mozoghat, hiszen a legkisebb reszketésre is bántóan fog ugrálni a kép, a képhatár és az élesség gondjairól nem is szólva. Ugyanakkor van a kísérletezgetésnek egy nagy tanulsága is: a filmkészítés tehetsége alapfokon mesterség is.

Fekve meditáló emberek, akik Tomitól (Pető Tamás), a Halottlátótól, a Jóstól várják a megváltást, mert megváltás kell. A kép bal felső sarkában ott áll Egon (Horváth László) kerekes széke is

Talányos cím

A film címe lehetne ironikus is, hiszen épp a fordítottjáról van szó: a rossz szagról, amelynek valós helye egy mélyvasúti aluljáróban kiképzett illemhely. Felszereltsége nem üti meg még a harmadosztályú szintet sem. Ha pedig ezt az illemhelyet metaforának veszem, akkor ebbe a hasonlatba esetleg belefér Magyarország. Na, de melyik Magyarország? Az „átkos” vagy a „fülkeforradalom” előtti? Ez ügyben kicsit billeg a film időszerkezete, mivel egy hosszabb ideig használt Lada rendszáma az avítt (H és nemzeti színek nélküli) DKD 370-es, míg egy római gépkocsié olyan rendszám-kombináció, amelyet már igen régen nem használnak az olaszok. Nem akadékoskodás, ha egy realistának szánt film esetében a részletek hitelességét kérem számon, ugyanis, mint tudjuk, az isten is a részletekben lakozik. De lehet, hogy ebben a foszladozott világban az idő másképp jár, mint a látszólag zakatolóban.

 Egy tökéletes beállítás – szavak nélkül is – tanúskodik az anya és a lánya (Nyakó Júlia és Hegyi Izabella) közötti kapcsolatról.

Tartalmas pálya

Az ünnepi film csalóka zsáner. Talán nem is csak Szomjas Györgyöt kellene emiatt példaként elemezni, de hát ő is beleesett ebbe a csapdába. Mások meg talán szót sem érdemelnek. Szomjas György játékfilmes pályája lassan indult, hiszen előbb a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnöknek képezte ki magát, majd utána következett a filmes főiskola, amelyet 1968-ban fejezett be. Ekkor csak kivételes esetekben volt gyors pályakezdés. A művészjelölteknek a filmgyárban sok mindent el kellett látniuk. Kezdődött azzal, hogy a Nagy Rendező megszólította: „Szaladj egy kávéért, fiam”. Aztán lettek ügyelők, másodasszisztensek, első asszisztensek. Sok mindennel kellett foglalkozni (a bölcsőt, a Balázs Béla Stúdiót ki ne hagyjam), mielőtt első játékfilmjüket tető alá hozhatták volna. Jó volt ez a rendszer? Esetleg csak a korábbi nemzedékek helyét tette megingathatatlanná? Hosszú a történet, röviden el sem intézhető.

 Nem véletlen tehát, hogy Szomjas György első filmje, a Talpuk alatt fütyül a szél csak 1976-ban került mozikba. Igaz, jelentős figyelmet keltve, hiszen egyfajta eastern volt, amelynek előzményeként mindössze Kardos Ferenc Hajdúkját (1975) lehetett számításba venni.

 A sikertől kissé megrészegülve a stúdió – mintha a magyar film is az új gazdasági mechanizmus időleges hatása alá került volna – folytatást rendelt a rendezőtől, aki le is gyártotta a Rosszembereket (1978). Az eastern ezzel a filmmel ugyan jobb létre szenderült, de nem lazult Szomjas György és a közönség kapcsolata. Erősítette a rock világában tett kirándulása, a Kopaszkutya (1981). Ebben a filmben lett örökérvényű kiszólás – Kardos István forgatókönyvíró találmánya – a „le kell menni kutyába”, vagyis észre kell venni, hogy hosszú időre befellegzett a magas kultúrának.

 A két főszereplő, Juli (Gáspár Kata) és Gábor (Bárnai Péter), valamint egy szovjet T-34, amely az ünnepi zsáner kihagyhatatlan kelléke (persze, hőseink kilövik)

A fiatalok helyfoglalása a magyar filmszakma elmúlt másfél évtizedében nem jelentette azt, hogy a régen beérkezettek kiszorultak volna belőle. Volt igény rájuk is. A nézők például várták, hogy az egyébként a nyilvánosság előtt sokszor megjelenő Sándor Pál is filmmel jelentkezzen. A régi idők focija (1973) ugyanis az akkor még mindössze harmincnégy éves rendezőt felvétette a halhatatlanok szűk körű klubjába. Senki sem akarta elhinni, hogy egy három évtizedet átívelő pálya 1988-ban a Miss. Arizonával lezárult. Pedig nem volt mese. Sándor Pál letette a lantot. Hadd pengessék mások. Igaz, nagy rábeszélésre 1995-ben a három epizódból álló Szeressük egymást, gyerekekhez a saját részét is elkészítette Ég a város, ég a ház is címen. Természetesen nagy vonzerőt jelentett, hogy a másik két epizódot Jancsó Miklós és Makk Károly készítette. Mondhatni, jó volt a társaság, amelyet Rózsa János hozott össze. Az Ég a város, ég a ház is azonban nem tartozott a Nagy Dobások közé. Báron György is lepontozta, pedig soha semmi baja nem volt Sándor Pállal. Most is mindössze a lemerevedett izmokat emlegette: „A nyitódarab, Sándor Pál filmnovellája, az Ég a város, ég a ház is a legnagyobbat markoló, s – ezért – a legzavarbaejtőbb. Hosszú évek óta vár – várunk – a nagy visszatérésre, aligha csodálható, hogy görcsben a lemerevedett izmok.” (Filmvilág, 1996. 2. sz.)

"Szellemekkel suttogó” (Kállai Ferenc, Garas Dezső és Sándor Pál)