Feltétlenül észre kell venni, hogy Enyedi Ildikó nagy ugrásokkal halad előre az időben. Az én XX. századom (1989) című filmje metaforaként (és kosztümös stílusromantika gyanánt) valójában még a 19. század végét ábrázolja, a Simon Mágusban (1999) azonban már az ezredforduló határait tapogatja. A film elején az inzert első fele erről világosan beszél:
Elmondok egy régi történetet. 1998, Párizs. Már alig emlékszünk, milyen is volt. Valaminek a vége, de még semminek sem az eleje.
A régi ebben az esetben egy évvel korábbit jelent, az emlékek azonban lassan elhomályosulnak, nos, ezt a folyamatot a költészetből jól ismerjük. Az emlékek kútja hol mély, hol száraz, mint Józsefé a veremben, ahová testvérei dobták. Maradjunk azonban az inzertnél, amelynek a folytatása már nem ennyire áttetsző. Enyedi Ildikó itt, kötőszóval új mondatot kezdve, ugyanis históriai hasonlatba réved:
Mint az ókori Róma i. sz. 100 körül, amikor megérkezett oda Simon Mágus valahonnan a birodalom határvidékeiről…
Benazzo Gozzoli: Simon mágus bukása (Royal Collection, Hampton Court)
A szöveg két okból homályos. Egyfelől mutassátok meg nekem azt a civilt, aki tudja, milyen volt Róma az első évszázad végén (esetleg hallott harangozni Néróról), másfelől, halljuk, ki idézi kapásból autentikus helyről, az Apostolok cselekedeteiből Simon Mágus történetét. Persze, kikereshető. Filep (Fülöp) Samáriában prédikált, és sokaságot keresztelt meg, valamint csodákat is tett, melyek révén sok gutaütött és sánta meggyógyult. Most jön a lényeg:
Egy Simon nevű ember pedig, már előbb gyakorolta abban a városban az ördögi tudományt és elámította Samária népét, magát valami nagynak állítván. Kire mindnyájan figyeltek, kicsinytől nagyon, mondván: Ez az Istennek ama nagy ereje! Azért figyeltek pedig rá, mert sok időn át az ördögi mesterségekkel elámította őket.
Fülöp azonban Apostolok cselekedeti szerint hitelesebb volt. Még Simonnal is beláttatta, hogy kár az ördöggel cimborálni. Végül meg is keresztelte. (ApCsel. 8. 9–12.) De Simonnak, az ember már csak ilyen, most meg az nem tetszett, hogy Fülöp mögé szorult:
Mikor pedig látta Simon, hogy az apostolok kézrátétele által adatik a Szent Lélek, megkínálá őket pénzzel. Mondván: Adjatok nékem is ezt a hatalmat, hogy valakire vetem kezeimet, Szent Lelket vegyen. (ApCsel. 8. 18–20. Károli Gáspár fordítása.)
Az apostolok, persze, visszautasítják, s azt a bűnt, amely pénzért akar lelkek felett hatalmat szerezni, azóta is Simon Mágus nevéből képezzük simoniának. Ha ezek után még az is eszünkbe jut, hogy Simon Mágus, a hamis próféta az Egyházatyák korában a kereszténység egyik legnagyobb gnosztikus ellenfele, aki saját magát felruházta a Hatalmas Erővel, azaz a Dünamisz Megaléval, akkor már csordultig vagyunk olyan tudással, amely jelen esetben fölösleges, ugyanis csak csekély mértékben vonatkoztatható magára a filmre.
A filmbeli Simon (Andorai Péter), aki csak az „igen” és a „nem” szavakat tudja franciául, valóban rendelkezik egyfajta úgymond természetes erővel, s ezt egy bűntény kiderítésére fordítja a fény városában potom 300 ezer Frankért. Ördögi módszere merőben paratudományos: az áldozat növényei, amelyeket gondosan ápolt, tehát kölcsönös szeretet alakult ki közöttük, elektromos jelekkel fogják kiválasztani az elibük felsorakoztatott balkezes barátok közül, hogy ki volt a gyilkos. (Úgy is tesznek.)
Simon Párizsban azonban találkozik egyik legnagyobb ellenfelével, Péterrel (Halász Péter), aki Néró idején Rómában maga Szent Péter, a halász (!) volt. Halász, hiszen az egyház számára fogja hálójába a lelkeket. Ő ért a modern reklámhoz, kénytelen, hiszen az ő mesterségéhez a tömegek megmozgatása is hozzátartozik, a „show”, amely jelen esetben a feltámadás eljátszását jelenti (mint mondja, az egyházak tiltakozása ellenére). Három napig eltemetve a föld alatt, ez a műsor lényege, és ezt a mutatványt vállalja Simon is, mivel épp három nap „szabadidő” áll a rendelkezésére. (Nérónak ebben a felállásban nincs szerepe. Péter nem térít, Simon nem változtatja alakját.)
A film lényege ugyanis nem a nyomozásban, nem a mutatványosságban rejlik, hanem egy öregedő férfi és egy elragadóan vonzó francia diáklány szerelmében. Aki inkább civil személyiség, mint ravasz színésznő. Ez Simon valódi küldetése, hiszen már a Párizsba való megérkezésekor meglátja Jeanne-t (Julie Delarme), és a kapcsolat egyre mélyebb lesz, noha a nyelv, ne feledjük, filmet, a képek művészetét látjuk, nem eszköze a két ember önfeltárulkozásának. Ami félreértéseket szül, de ezek a félreértések a szemkontaktus igézetében el is simulnak.
Jeanne (Julie Delarme), aki még a mágust is el tudja bűvölni (szemmel ver)
Végeredményben ez a kapcsolat a film tengelye, ezt ábrázolja Enyedi Ildikó olyan bensőséggel, amelyet az „elidegenítő” filmvászon csak megenged. Nem véletlen, hogy a kapcsolat zenei függönyét Bartók Béla Fából faragott királyfijának részletei szolgáltatják. A zene „kibeszéli” Simon eltemetési szertartásának a jelentését is. A zene, Beethoven VII. szimfóniájának második tétele, amely voltaképp ünnepélyes gyászinduló, olyan nagyságot kölcsönöz Simonnak, amely nem is annyira a film szövetéből, hanem az alkotók – csúnya szóval – hozzáállásából fakad.
Simon ugyanis ki lehetne más, mint Ő. A magyar avantgarde minden műfajában otthonos és azt elméletileg mindig találékonyan kifejezni kész nagy alakja, Erdély Miklós (1928–1986), aki az 1978-ban alapított INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) csoport idején a húszas évei elején járó Enyedi Ildikónak is Mestere volt. A Simon Mágust is leginkább abból a gondolatból lehet értelmezni, amelyet Erdély Miklós egy interjújában így fejtett ki:
...az a reményem, és a tudományban ennek a körvonalai kezdenek kirajzolódni, hogy a misztikának egy magasabb rendű formája fog kialakulni. A művészetnek nincs is más feladata. Amit én avantgardizmusnak nevezek, az szünet nélkül a mágikus, a régi, klasszikus tudományos gondolkodás összezavarásával foglalkozik. És misztikus, új felismerésekre való preparálása, előkészítése a tudatnak, ez a művészet pillanatnyi feladata. Azt hiszem, amit én művelek, az kizárólag erre koncentrál.
A mágia tehát szemben áll a misztikussal. Míg Péter a megtanulható mágiával irányítja a tömegeket, addig az önmagába zárkózó Simon módszere kitalálhatatlan, azaz misztikus. Ami elméletnek bizonyára jó, de filmnek már kevésbé. Péter szerepét Halász Péter kiválóan oldja meg, ugyanez Andorai Péterről nem mondható el. Igaz, ő kapta a nehezebb feladatot: a misztika jelzése számára úton-útfélen alvást jelent. Mondhatni, megálmodja a bűntény megoldását, továbbá – előlegezve a mutatványt – úgy alszik egy sikátorban, hogy a szemetesek szinte halottnak hiszik, és egy öregasszony lelkiismeretfurdalás nélkül kirabolja. Ám Simon alvása sajátos, nem rekreációs alvás, hanem – misztikus magyarázat szerint – olyan álom, amelyből „mágusként” vissza tud térni, pontosabban bejárja a „nem ismert tartományt”, de nem kell örökre ott maradnia. Ami, ismétlem, gondolatnak szép,
A film azonban, mint filozófia, még e monológhoz képest is primitív. Simon alvása, ez nem színészi feladat (bár Andorai Péter mindent meg tud csinálni, csúcson van), semmiben sem különbözik a hétköznapi emberek alvásától. (Péter, a szerencsétlen, még horkol is!) Így az álom misztikuma csak nem akar szárba szökkenni. Ezt a hiányt a befejezés szerencsétlenkedése csak erősíti. Péter élve kerül ki a gödörből három nap múlva, míg Simon gödrénél izgatott futkosást látunk, orvosért kiáltoznak, majd a korábban tanítványnak jelentkező fekete rendőr és egy sírásó betemeti a gödröt, amelyből Simon tetemét nem emelték ki. Ami azonban csak szimbolikus temetés. Ennek oka melodramatikus: a földnek meg kell megmozdulnia, amikor Jeanne a megbeszélt helyen várja Simont, és a lány arcáról – ez a film utolsó képe – azt kell leolvasnunk, Simon is feltámadt, de a show keretein kívül, és csak neki. Romantikus zárszó (szerencsére nem mondják ki): „A szerelem maga a feltámadás!” Vagy mégsem? Inkább búcsú?
Enyedi Ildikó értelmezése szerint a mi világunk az, amit el kell hagyni:
Ez az a világ, amit a film főhőse, Simon, a gyanús múltú és kivehetetlen jelenű kelet-európai parafenomén itt hagy. Úgy hagyja itt, hogy nem sajnálja, hogy belefáradt, hogy nem érdekli. Ez a film búcsú. Simon minden patetizmustól, sajnálattól és mélabútól mentes, kicsit száraz és ironikus búcsúja attól a szereptől, amit a világ köré növesztett, s búcsú magától e világtól.
De Enyedi Ildikó mástól is búcsút vesz:
Mint Simon, én is búcsúzom a poszt-posztmoderntől, ha úgy tetszik, mert talán sikerült találni egy kis szigetet, ami melegebb, egyszerűbb és már lézeng rajta néhány hajótörött. Itt felejtés és tagadás nélkül, mindenre emlékezve lehet mindent újra kezdeni.” (Enyedi Ildikó: A misztika vége. Simon mágus.)
Ez a gondolat mintha Erdély Miklós Marly tézisek zárómondataiból nőtt volna ki: „
A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgai eltűnnek. A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgairól való beszéd eltűnik.
Erdély Miklós hiánya a csend lett, és az álom, amelyben ő tovább él. A csend egyben a pálya hosszú időre való megszakadását is jelentette. Bár Enyedi Ildikó a nyolc év alatt sok tervet melengetett, közülük egyik sem jött össze. Például sok magyar filmest kísértett meg Füst Milán Feleségem története, nem véletlenül, őt is.
Én Huszárik Zoltánnal többször ettem a nehezen emészthető eperhabos süteményt Füst Milán özvegyénél, hogy a rábírjuk, adja oda Störr kapitány történetét a Szindbád rendezőjének. A rábeszélés végül sikerült, a megvalósítás nem. Többek között azért nem, mert Huszárik Zoltán rájött arra, amit egy filmesnek nehéz bevallania: a könyv megfilmesítéséhez új filmnyelvet kellene megteremtenie, amivel ő már nem akart bíbelődni, hiszen elegendő munka volt a saját nyelvezetét megtalálnia.
A másik Enyedi Ildikó vállalkozás, a Szelíd interface még a Füst Milán könyvnél is merészebb tett lett volna: egy sci-fi, főszerepben a Szilárd Leót alakító Paul Giamattival. Sajnos a magyar film – ellentétben az irodalommal – mondhatni elfelejtette a sci-fi mozi kultúráját megteremteni. Elsősorban a kivitelezhetőség anyagi és technikai nehézségei miatt. Ez elég erősen alávágott a tervnek. Tíz év után Enyedi Ildikó hatalmas munkát fektetett be – Gigor Attilával – az HBO Terápia (2012) című sorozatába. Sikeres volt, de ez még nem az a mű, amelyre a Simon mágus után a műveit szerető nézők várakoznak.
