„Legjelentősebb film”
Régen volt, majdnem tíz éve, de most is ezzel a lelkesült kritikával kell kezdenem. Szemkápráztató mondatok. „Mikor e sorok íródnak, a 37. Magyar Filmszemle éppen a közepén tart, tehát van még hátra egy s más, ám nyugodt szívvel jelentem ki, Szaladják István Madárszabadító, felhő, szél című munkája nemcsak a szemle, hanem a teljes magyar filmtörténet egyik legjelentősebb munkája. Tökéletesen mindegy, kap-e díjat, vagy sem, az is mindegy, külföldön díjazzák-e, sőt, valószínűleg még tömegek sem fogják megnézni. Mégis a legfontosabb filmek közé tartozik, mert megvan benne az az elementáris erő, az a kristálytisztára összesűrített mondanivaló, az a katarzis, amely csak a legnagyobb művekben. És mint ilyen, nem trendi sem.” (Frecska Sándor, Port.hu. 2006. január 7.)
Az ajándékvivő Vászka és a madárszabadító (Danyiil Oszipov, Robert Ovakimjan), és mint önálló szereplő: a felhős, szeles természet
Én nem voltam ennyire lelkes, bár még Gothár Péter filmje, a Haggyállógva, Vászka! (1995) után is érdekes ötletnek tartottam, hogy magyar szerző úgy készít orosz filmet, hogy ahhoz az orosz irodalomnak nincs köze, azaz nem adaptáció. Annál inkább a meglehetősen közhelyesre sikeredett „orosz lélek” megjelenítése, ugyanakkor a film láttán akár Tarkovszkijis eszünkbe juthat. Még azt is gondolni merészeltem, hogy a történet elválasztható a látványtól, amely – Gózon Francisco az operatőr – tágas természeti képeivel valóban szép. Noha azokat nem az orosz sztyeppékről hozták az alkotók, hanem a Pilisből. A film képi szépsége azonban kevés. A megnyugtatóan esztétikus képalkotásnak van ugyan ízlésnevelő hatása, de mégsem újdonság. A nagy totálokat a filmtörténetben Szőts Istvántól Jancsó Miklósig sokan használták eredményesen. Ami pedig az „elementáris erőt” illeti, az igazinak mondható orosz Rubljov mellett nem is érződik olyan lenyűgözőnek, kivéve a zenei hangosítást, amely végigbömbölve a filmet, szinte a padlóhoz veri a nézőt.
Kristálytiszta fejlődésregény
Azzal azonban egyet értek, hogy kristálytisztára sűrített a mondanivaló, ugyanis a film, már műfajából adódóan is, meglehetősen keveset markol, és azt azonban tényleg minden oldalról bemutatja. Persze, Szaladják István korántsem Fukadzava Hicsiró. A zarándokének története és Rin anyó viszonyulása saját halálához egészen más mélységek felé mutat, mint a film madárszabadító zarándokának (Robert Ovakimjan) és a kedvesét meglátogatni induló Vászkának (Danyiil Oszipov) a találkozása. Ez a találkozás tulajdonképpen felgyorsított Bildungsroman (fejlődésregény Goethe nyomán). A fiúnak egy nap és egy éjszaka el kell jutni odáig, hogy a kalitkába zárt madarat, amelyet ajándékba visz, szabadon engedje. Ez meg is történik: a madarat Szűz Máriának (ikonját látjuk is) ajánlja fel, áldozatképpen. A második nap azonban tragikusan végződik. A parasztok, akik kitették a madárcsapdákat, agyonverik a madárszabadító zarándokot, sőt, ki tudja, hogy milyen rituálé szerint, trágyadombra fektetik és le is hugyozzák, igaz, még ezt a megalázást sem naturalistán, hanem szinte esztétikusan hajtják végre. Mindenesetre a nézőnek át kell éreznie, korántsem katartikusan, a természet, a madarak, felhők, szelek, vizek, gabonatáblák, magányos fák, a tábortűzből kipattanó szikrák és az ember azonosságát, valahogy úgy, ahogy azt Tolsztoj a meséiben megírta.
Mélységesen egyedi
Tehát tetszett a film, csak nem éreztem azt az örömöt, amely egy remekmű láttán elfogja az embert, de még az örömnek azt a gyengébb nemét sem, amikor a moziból kijőve szinte verebet lehetne fogatni velem (ami szólás nem feltétlenül passzol ide, de azért érthetőség kedvéért meghagyom). F. S. az értékelés felső fokaként azt találta mondani, hogy a film, „mint ilyen, nem trendi sem”. Vajon ebben az összefüggésben mit jelent a nem trendi? Természetesen azt, hogy a kritikus szerint Szaladják István filmje remekmű.
Csakhogy itt látok problémát. Nincs gyökértelen remekmű. A remekművekben igazi jelenvalóságként ott van saját koruk, kérdéseivel és válaszaival együtt. A Madárszabadító, felhő, szélben nem érzékelem, akárcsak a szemlén ugyanakkor bemutatott Szemző Tibor-filmben, Az élet vendégében sem (alcíme szerint: Csoma-legendárium), amelynek operatőre Szaladják István volt, azt a spirituális és már-már vallásként fölfogható áramlást, amely szemünk láttára növekedhetett volna nagyra. A táj nem világszínpad, és így – hiába állítják egyesek – nem is eredendően szakrális tér. A Madárszabadító, felhő, szél inkább csak érdekesség, interkulturális játék, stílromantika (filmköltemény), annak azonban egyedi.
Hadd idézzem újból emlékezetbe a Tamarát is, amelyet Szaladják István fényképezett.Igen, Hajdu Szabolcsnál is fontosak a képek, de gyökérzetük is erős. A Madárszabadító, felhő, szélnek a gyökérzete itthon kissé idegen. Mondhatni, mivel pravoszlávba oltott buddhizmus. Olyan mélységekkel, hogy a halott madár nem dalol. Hogy egészen világos legyen, amit mondok, sporthasonlatot hozok. Nagyon elismerésre méltó, hogy vannak magyarok, akik itthon az amerikai futballt űzik, de ők is tudják, mert rendelkeznek elegendő öniróniával: az amerikai futballt igazán Amerikában játsszák, mint ahogy az orosz filmet is Oroszországban készítik leginkább. Ugyanakkor ez a film egyik legnagyobb értéke, a merészség: hátat fordít annak a filmtípusnak, amely a költészetet csak, mint melodrámai elemet használja, mert a film – állítják sokan – nem tiszta költészet, hanem pörgő cselekmény és áttekinthető történet.
Szaladják István tényleg nem kapott díjat, ami a Taxidermia és a Fehér tenyér díjesője miatt szinte érthető. Filmje nem lett az a nagy esemény, amelyet tőle a hívei vártak. (Köztük Báron György is, ld. Áldozathozatal. Élet és Irodalom, 2006. december 1.) A rendező azonban a fanyalgóknak hosszú üzenetet küldött (ld. www.inforgstudio.hu/madarszabadito/naplo), amelyben leszögezte: „Nem az a kérdés, hogy értjük-e, mondjuk azt, hogy »áldozatot kell hozni«. Persze, ezt a hülye is érti. A valós kérdés, hogy megteszed-e?” Továbbá az áldozat pillanatában tüstént „megérezted-e a jövő képleteinek a változását”. Tehát a Madárszabadító, felhő, szél nem esztétikum, nem történet, nem törekszik eredetiségre, mert valójában (etikai) tanítás. Ezért nem újít, inkább csatlakozik a hagyományhoz. Miért legyen a veréb a szentlélek szimbóluma, amikor arra rég kitalálták a galambot stb. Kétségtelen, Erdély Miklós halála óta üres a filmes avantgarde guru posztja. Ami vele igen magas volt, egyetemes és intellektuális. Szaladják István láthatólag szívesen vállalná a szerepet. Esetleg tévedek.
P.S. Újabb film, egyelőre semmi. Szaladják István elmúlt ötvenéves. Lehetne már akár Mester is. Jelenleg a magyarországi One Drop Zendo közösség vezetője. Az is lehet áldozat, hiszen nem kell mindenáron filmet csinálni. A Madárszabadító, felhő, szél ezenközben az időben nem távolodik. Magányos csillag, de fénye erős.
