Az elfelejtett film

Bollók Csaba két jelentős filmmel nyitott. Igaz, a fogadtatás egyiknél sem volt egyértelmű. Első filmje, a 2006-os Miraq ugyanis Magyarországon meglehetősen ritkán sarjadó délszaki növény volt. A Tavaly Marienbadban juthatott az eszébe annak, aki Alain Resnais-nek ezt a régi – 1961-es – filmjét látta (Bollók Csaba egy évvel később született). Ez az utalás csak a Miraqnak egyik vonulatára érvényes. A másikra, a bűnügyi szálra, már közelebbi példákat mondhatunk, így Fehér György Szürkületét (1990). Ez a film azért is nevezetes alkotás, mert elszakadt a honi úgymond rögvalóságtól, és sorvezetőnek Dürrenmatt Baleset című regényét választotta.

 Jolanda (Csere Ágnes) és Márk (Kolovratnik Krisztián) talán nem is valóságos találkozása

 Bollók Csaba sem Magyarországon játszatja le filmjét, hanem egy Sherlock Holmes-i helyszínen, egy manorban, valamint egy kisvárosban (totál róla nincs), ahol a múzeum éke egy 6. századbeli szent aranyba öntött lábnyoma. A krimi, persze, csak felület, mivel a lényeg az autonóm filozófia, ami illik is egy volt bölcsészhez. A film azt sugallja, hogy az idő csak azok számára folyik kivájt mederben, akik félnek attól, hogy visszafelé is folyhat. A valóság pedig nem csak az, amit szenzualista neveltetésünk valóságnak hisz, hanem az is valóság, ami azon túl van: álmok, víziók, fantáziák. Végül a személyiség sem állandó: ki vagyok én, és ki vagy te, nos, ez egy olyan kérdés, amelyre jószerivel nem mindig érkezik helyes válasz. 

Keresztbe szőtt szálak

A Miraq mindezt nagyon komolyan adja elő, középpontban egy olyan főhőssel, Márkkal (Kolovratnik Krisztián), aki nem tudja magáról, hogy kicsoda (baleset miatt?), cserében azonban képes a jövőben is létezni. Feladata – erre még azt sem mondhatjuk, hogy nem szellemes – az lenne, hogy elhárítson egy olyan gyilkosságot, amely már megtörtént. Persze, ezt csak azzal a filmes pszichológiával lehet megoldani, hogy őt egyszer ismerik, egyszer nem ismerik, és aki ennek a játéknak a dinamikáját felismeri, az jutalmul szét tudja szálazni a múltban és a jövőben játszódó jeleneteket is. Persze van más fogódzó is. A rendező olyan jeleneteket is elhelyez a cselekményben, amelyek Márk nélkül zajlanak le. Vagyis az csupán nézői feltételezés, hogy hősünk, aki egyben saját maga narrátora is, csak a hozzá tapadó jelenetekben járhatja be a történetet. De nem. A cselekmény kibővül több olyan jelenettel, amelyek arra jók, hogy például a krimi értelmezhető legyen. Ilyen jelenet a bérgyilkos és az arany lábnyom ellopását megrendelő Jolanda (Csere Ágnes) beszélgetése, továbbá a felügyelő (Rátóti Zoltán) és a múzeumi őrlány dialógusa, amelyek tisztázzák a bűntény képzeletbeli hátterét. Ami a film befejezésében egyébként zárójelek közé kerül, hiszen a finálé ugyanaz, mint a nyitány, ahogy ezt a valóságtól nagyon elrugaszkodott történetek esetében az alkotók, némileg bocsánatkérő gesztussal, tenni szokták. Laura (Pető Kata) tehát, az „eltűnt lány” a film elején és a végén, mint egy western hősnő, a cipőtalpán végighúzza a gyufáját, és úgy gyújt rá a cigarettájára.

Őszi film

A Miraq sok sebből vérzik, ha a történet felől közelítjük meg. Szerencsére Bollók Csaba kezében a történetnél erősebb adu van: az atmoszféra. A film igazi őszi film, őszi erdőkkel, őszi párákkal, titokzatos őszi arcokkal és önmagában értelmezhetetlen cselekedetekkel. (Az operatőrök: Babos Tamás és Herbai Máté.) Az atmoszférát szolgálják a zajok, a zenék és a jól megválasztott helyszínek. Ebben igen erős a film. Kell is, mert a másik oldalon – a dialógusokba (a forgatókönyvet ugyan Bollók Csaba írta, de a párbeszédek szövegezésében Podmaniczky Szilárd is részt vett) – olyan mélységek szorultak, amelyek hasonlítanak ugyan Krasznahorkai László dialógusaira, de nem azok. És ez óriási különbség. Például a bevezető narrációban hallunk ilyen mély értelmű szöveget: „Vajon mire készül a Nap, felkel vagy lenyugszik. Sohasem tudjuk, hogy a végzet, a saját végzetünk milyen alakban jelenik meg, szép vagy csúnya arcot ölt. De én aznap felismertem, és engedtem a hívásának.” A végzet végül nem tarol, sőt el is felejtődik, bár egy tenyérjósnő kincset vagy szerelmet jövendöl Máténak. Továbbá a felügyelő didaktikusan adja elő, hogy fiatal korában ő is kereste önmagát, de ma már letett erről a lehetetlen feladatról. A horgászó kislány édesapja (Mészáros Tamás) pedig tipikusan az a Bamba Pacák (Leacock doktor Watsonja Karinthy zseniális fordításában), aki nem érti, hogy lányát iskola helyett mi vonzza a tóhoz (a néző is Bamba Pacák, ő sem érti). Persze, hogy nem érti, mivel az irracionalitás efféle megjelenése számára nonszensz. 

Az „esztéta”

Végül van egy esztétánk, aki lehetne a falu bolondja is (Czene Csaba). Egész alakos Marilyn Monroe babát birtokol, „akit” elad és visszavesz, és közben kiokosít bennünket arról, hogy mikor lesz a banális tárgyból műalkotás. Van a filmben utalás a szputnyikokra, Lajka kutyára, ez is meg a zene és a tánc a hatvanas éveket idézi. Vajon miért e kétségtelen retro (megfejelve muzeális autókkal)? Ez jobbára a film titka marad.

 Egyébként szomorú, de a filmhez szerencse is kell, például az, hogy jó helyen jó időben jelenj meg. A hasonló dramaturgiájú Másnap 2004-ben még befogadható volt, két évvel később a Miraq már margóra került. A késést egyszerűen az okozta, hogy a Miraq, amely rövidfilmnek indult, három évig készült, és a célkitűzések között ott volt Alain-Fournier Ismeretlen birtok (1913) című regényének adaptációja is. Tehát a gyerekkor mitizált megjelenítése. Ezt a célt azonban csak az a kis dialógus hitelesíti, amelyben az egyik szereplő filmbeli jelenlétét azzal magyarázza, hogy elhatározta, meglátogatja az „ismeretlen birtokot”, amelyről már-már azt hitte, hogy nem is létezik. 

A siker kapujában

A Miraq „késésének” az lett az eredménye, hogy Bollók Csaba következő filmje nagyon hamar érkezett az előző után. Ezt pedig a mai filmgyártásban szerencsének lehet nevezni. Az Iszka utazása egyértelművé tette, hogy Bollók Csabára figyelni kell. Így tett a 38. Magyar Filmszemle zsűrije, amely a rendezőnek odaítélte a legjobb szerzői film díját. Ravasz díj volt, mert vele párhuzamosan futott a legjobb közönségfilm díja is. Szóval, mindenki tudhatta, mi az, ami sokak számára unalmas, és mi az, ami a mozi sötétjében kikapcsolódást ígér.

Iszka (Varga Mária) a nevelőintézetben

 Bollók Csaba díját a  szemle közönsége ovációval fogadta. Ami kitartott a hónapokkal későbbi bemutatóig is. Azért az mond valamit, ugye, hogy a mindig gunyoros Turcsányi Sándor, a Magyar Narancs felkent és kákán is csomót kereső filmkritikusa, aki tehát nem jószívűségéről híres, az Iszka utazásáról azt írta, röviden, egyszersmind velősen: remekmű, igaz, ezt elsősorban nem a történetnek, hanem a rendezői munkának tudta be. (Közeli helyeken. Magyar Narancs, 2007. november 22.) Közben még a magyar Oscar-díj bizottság úgy döntött, hogy 2009-ben az Iszka utazása képviselje a magyar színeket a legjobb külföldi film kategóriájában. A film a Gettómilliomos évében, persze, nem került be a verseny utolsó körébe. 

Remekmű?

Én meg tanácstalanul fogadtam a nagy lelkesedést, ahogy nem értettem a Miraq szinte egyhangú elmarasztalását sem. Valóban olyan remekmű-e, amelyet nem lehet előbb vagy később megcsinálni, csak az egyetlen adott pillanatban, amely szerencsésen gyűjti egybe az indítékokat, motívumokat, eszméket? Amelyek mindig benne vannak a korban, csak még nem kaptak egyetlen műben végleges formát?

 Természetesen fontosak az előfutárok is, hiszen az összefoglaló mű tényleg összefoglal, olyanoknak a műveiből is merít, akikről ma már meg sem emlékezünk. Ez az okoskodás voltaképp a Miraq szerepét szeretné jelezni az Iszka utazását elemezve, mert a filmet először látva nem éreztem, hogy ez a mű a szerencse szárnyán repdesne. (A szerencse fodrozott szélű fogalom, póriasabban szólva ugyanis nem több mint mázli.) Tehát tettem, amit ilyenkor kötelező megtenni: megnéztem a filmet másodszor, sőt DVD-ről harmadszor is. Több szem többet lát: elemi matematikával élve az én két szemem háromszor az hat szem. Mármost senkit sem akarok azzal untatni, hogy dokumentálom, mikor és hány részletben írtam jegyzetemet. Mégis meg kell említeni, mivel önellentmondásokba bonyolódtam. Például: rájöttem, hiába, nem tartom elegánsnak a magyar mélyszegénység Romániába való exportálását. Van nekünk bányánk (menjen el egy rendezőnk például a Pusztavám melletti Márkus hegyre, kap ott elég benyomást egy fekete filmhez). Van nekünk Dunaújvárosunk, Komlónk és az eocén program főváros közeli helyszínei, nem kell tehát szomszédolnunk. Ha putrikra van szükség, tessék Borsodban és Szabolcsban kutakodni, kocsmákból, kevés pénzből működő állami vagy egyházi nevelőintézetekből itthon sincs hiány stb., stb. Sunyiság a mi szennyesünket másutt kiteregetni.

 Igen, csakhogy feleslegesen berzenkedtem, ez minden, de nem esztétikai kérdés. Az inkább, hogy adva van egy Czinkóczi Zsuzsához mérhető tehetséges kislány (Varga Mária), akinek nem kell alakítani ahhoz, hogy a szénbányászat maradék romjain élősködők nehéz világában otthonosan mozogjon. Bármennyire is ő a főszereplő, azonban mégiscsak gomb, amelyhez Bollók Csaba és csapata hozzávarrta a többé-kevésbé trendi kabátot. Értem ezen a történetet. Amely szerencsére több mint egy órán át nem akar elmondhatónak mutatkozni. Mert mi a történet abban, hogy egy lánynak vasat kell gyűjtenie fillérekért, ételét a bányászétkezőben maradékokból oldja meg, továbbá egy igazán nem papos pap révén egy olyan intézetbe kerül, ahol – filmes közhely a Négyszáz csapás óta – pszichológus kérdezi ki az időnként verbálisan gátolt (tőmondatokban beszélő) lányt. Ebben, persze, a magyar–román kétnyelvűség is szerepet játszik. Ezt a részt mindössze egy igazán fikciós (azaz metaforikus) jelenet csavarja másfelé: az egyházi nevelőintézetben a pap szárazon tanítja úszni a gyerekeket, sőt a búvárúszást is gyakoroltatja velük. Filmgyári ötlet, de a jobbak közül való. Ebbe a „mesélhetetlen” mesébe még apró melodrámák is beleférnek. Iszka a szemünk láttára tudja meg, hogy apja nem „Spanyolba” ment, hanem bányaszerencsétlenség áldozata lett, valamint Iszka és nevelőotthoni társa, Marian (Marian Rusache) igazán szépen, azaz éretlenül (szex mentesen) adnak számot érzelmeikről.

 Mi a többszöri megnézés értelme? A drámai csúcspontokat nélkülöző történetekben segíti a nézőt, hogy vegye észre a finom részleteket is. (Francisco Gózon volt az operatőr). Mivel az alkotókat technikai hibákon ritkán tudjuk rajtakapni (például életlenségen vagy egy autó belsejének ügyetlen plánozásán), a továbbiakban ezeket a szeplőket figyelembe sem kell venni. Bollók Csaba nem hiába töltötte idejét a szakmában, valóban bebizonyította, hogy tud filmet csinálni.

 Rosszul elemezett dramaturgia

Csak a szörnyű dramaturgiai fordulatot tudnám elfeledni! Valaki rászólhatott a rendezőre, te, Csaba, most már kellene valami történet is a filmbe, nehogy elaludjanak a nézők. És lőn történet. Kézenfekvő történet. Prostitúció, illetve prostitúcióra kényszerítés. Iszkán, akin – és ez is hozzátartozik a film finomságaihoz – nem látszik még a bimbózó nőiesség sem, két BMW-s maffiózónak megakad a szeme, és ravaszul behajózza őt a keleti piacokon forgalomképes nők közé. Hogy tévedésbe ne essünk, meg a befogott lányok se tévedjenek, a maffiózók a tengeri út során kötelességtudatból megkezdik a szex munka alapjainak gyakorlati oktatását, Iszka szeme előtt. Az első megnézés után javára írtam a rendezőnek, hogy a munka jellegét nem a főhőssel mutatták be, hanem ráoktrojálták egy jobb sorsra érdemes lányra. Ráadásul a vágás csodája révén, Iszka nem is látja a jelenetet, mivel nincs olyan beállítás, amelyben Iszka nagy szeme és a munkába vett szőke lány egyszerre látszana. A harmadik megnézéskor azonban már ezt sem írtam a film javára, hiszen, gondolom, a fiatalkorú Iszkát az alkotók egészen primitív emberiességi okokból nem tehették ki egy erőszakolási jelenetnek.

 P.S. Maár Gyula filmcímét felhasználva: „Bollók Csaba hol van?”