Egyenes ívű pálya

Lehet, hogy egy ország filmkultúrája akkor egészséges, ha van benne elegendő morbiditás. Ezen az alapon a magyar filmkultúra igen egészséges, mert a morbiditást biztonságosan szállítja számunkra Szász János, aki eddigi egész életművét erre az egyetlen hangra tette fel. Azt variálja, és hogy sohase tévedjen, a változatokhoz megfelelően morbid irodalmi hátteret keres. Persze, ez az életmű, ahhoz képest, hogy a rendező 1958-ban született, voltaképp kurta. Már az indulásnál elvesztegetett éveket, hiszen a főiskolán előbb dramaturgszakot végezte el. A rendező Szász Péter fia – így a főiskola okosai  – ne legyen rendező. Majd, amikor kiderült, hogy Szász Jánosnak önálló akarata van, folytatólagosan a rendezőit is. Első játékfilmje, a saját ötletéből írt Szédülés csak 1990-ben került mozikba. A következő filmhez, a Woyzeckhez (1993) hallatlan merészséggel Georg Büchner darabját vette elő. . Versenyre kelt Werner Herzog 1979-es rendezésével, amelyet a kritikusok megjelenése idején a német rendező pályának a csúcsaként értékelték (Klaus Kinski nagy alakításával Woyzeck szerepében). Szász János e különös versenyben nem maradt alul, persze, elsősorban Magyarországon, hiszen az 1994-es szemlén filmje fődíjat kapott az egyéb elismerésekről nem is szólva. Ebben a filmben végre alkatához mért főszerepet kapott Kovács Lajos.

Brenner doktor (Ulrich Thomsen) és a monomániás elmebeteg Gizella (Kirsti Stubø) násza, Hippokratész eltakarja szemét

Csáth Géza

Szász János a Witmann fiúk (1997) esetében nyúlt először Csáth Géza műveihez, mindenekelőtt a magyar novellairodalom egyik különös remekéhez, az Anyagyilkossághoz. Mondhatni, választása „bejött”, mivel a díjak most sem maradtak el. Ezután egy ideig a dokumentumfilmezés és a színház kötötte le rendezőnk energiáit. Megérte. A Steven Spielberg finanszírozta Megtört hallgatás egyik epizódját ő forgatta. De milyen társaságban! Luis Puenzo, Pavel Csuhraj, Vojtech Jasny, Andrzej Wajda és mások partnereként. Tehát hogy csak 2007-ben jelentkezett új játékfilmmel, az nem volt a megtorpanés jele. Szász János nem henyélt. Dolgozott. Esetleg sokat, mert most mintha egy kicsit fáradtan fogott volna új filmjébe. Ennek jele, hogy a „győztes csapaton ne változtass” elve alapján irodalmi alapként újra Csáth Gézát fedezte fel. Operatőri poszton a jól bevált Máthé Tibort erősítette meg, aki itt is, most is eladta a napsugarak ellenfényben való filmezését, a lassított mozgást, a parázsló cigarettákat és a hozzájuk illő gomolygó kék füstöket.

 A győztes csapat azonban azonban dramaturgiai kelepcébe került, abból kellett kivergődni. Ugyanis Csáth Géza (dr. Brenner József) Egy elmebeteg nő naplója című műve ténylegesen elmeorvosi tanulmány, amely idézi G. kisasszony naplóját, azaz nem fikció. A tanulmányban lényeges momentum az orvosi távolságtartás, a megfigyelői és értelmezői pozíció.

 „1905. évben lép fel először betegünknél – olvasható a tanulmányban – határozott formában a befolyásoltatás téves eszméje. Már azelőtt is érezte sokszor, hogy »van valami idegen«, és hogy »a napsütésben rejlik valami, ami előidézi« a gondolatait és érzéseit, de ez csak futólagos érzés, sejtelem volt. Most azonban világosan felfedezte magában az idegen befolyást.” G. kisasszony, Csáth Géza precíz leírása szerint: „Sokat panaszkodik a rosszindulatú, gonosz Lény részéről tapasztalt befolyásolásról, üldöztetésről, a kínzások különféle alakjáról. Minden, ideges állapotával kapcsolatos tünetet ezen rosszakaratú behatás következményeképpen szerepeltet. Szóval, írásban élénk színekkel ecseteli szenvedéseit, az üldöztetés különféle módját. Ezen állapotából azonban a figyelemnek elterelése által kizökkenthető, különösen, ha az érdeklődésnek saját személye iránt való felkeltése sikerül. Így a klinikai előadások alkalmával történt bemutattatása alkalmával arca felélénkül, mohó bőbeszédűséggel sorolja el élményeit, állapotáról, a külvilág tüneményeiről, az üldöző szellemről való felfogását, mialatt bizonyos öntetszelgéssel fitogtatja ismereteit. Ilyenkor alig lehet beszéde nagy árját megakasztani. A betegek számára rendezett szórakoztató estéken is ő viszi a közreműködők között majdnem a vezérszerepet.”

G. kisasszony tehát nem egy majd’ középkorinak nevezhető elkülönítő intézmény bennlakója, hanem a Budapesti Elme- és Idegkórtani Klinika rendezett körülmények között élő ápoltja, akinek írói ténykedése – amit felfedezése „népszerűsítése” érdekében folytat – sem tükrözi azt a pszichózist, amelyet egy írásba belebolondult embernél fel lehetne tételezni. G. kisasszony rendszeres, módszeres.

  „Reggel hatkor kel. Nagy gonddal mosdik, fésülködik és öltözködik. Még reggeli előtt ír egy keveset az éjszaka történtekről, vagy arról, hogy miket mondott neki a Lény. Azután kitűnő étvággyal megissza a kávéját. Lassan reggelizik, hogy soká tartson. Utána nyári napon a többiekkel együtt kimegy a kertbe, hol egy terebélyes fa alatt rendezi be íróasztalát. Itt ír egészen délig, közben karonfogva sétál egy kicsit betegtársnőivel. (Rendesen csak néhánnyal van különösebben barátságos viszonyban.) Az írás menetét csak a reggeli vizit fél kilenckor, a vezető tanár vizitje tizenegy órakor és a tízórai ozsonna szakítják meg. Mindez változatossá teszi a délelőttöt. A reggeli vizitnél már előáll valami panasszal vagy állítással, amelyek neki, mint láttuk, kivétel nélkül kellemes komplexizgalmakat képviselnek. A professzor vizitjénél ugyanezt hangoztatja, a járását demonstrálja, vagy addigra már valami újat produkál, esetleg Röntgen- vagy pszichogalvános vizsgálatért könyörög. A tízórai vajas kenyeret ismét ínyenc módjára, szeletenként, lassan fogyasztja el. Ha a professzor vizitje véletlenül már tíz órára esik, akkor felhasználja ezt az alkalmat arra, hogy a még egészben lévő vajas kenyérre hivatkozzon, mint annak a bizonyítékára, hogy a Lény nem engedi enni, lehetetlenné teszi a rágást stb. A vizit után – mivel a vajas kenyér már befejezte az egyik hivatását, hogy tudniillik egy kellemes komplexizgalomra (panasz) alkalmat adjon – áldozatául esik a másik, eredeti céljának is, hogy táplálékul szolgáljon. A beteg némi szünet után elfogyasztja. Ebéd után szundikál egy keveset. Majd újra folytatja az írást.”

 Brenner dr. ehelyütt gyakornok, kollégáival, köztük egy doktornővel csoportosan foglalkozik a beteggel. Ráadásul azzal a racionális igénnyel, hogy megfejtse a tünetek hátterét. Meg is fejti, a paranoia egyik esetét különíti el G. ápoltban. Ezt világos bekezdésekben adja az olvasó tudtára.

 „A klinikán való élet ismét egész csomó komplexörömet jelent számára. A sexuális komplexnek kellemes az orvosokkal, férfiakkal való állandó szóbeli érintkezés is, amiben eddig csak hetenként 1-3-szor volt része. Az ambíció komplex kéjeleg abban a gondolatban, hogy, íme, bejött a »M. Kir. Tud. Egyetem Elme- és Idegklinikájára«, hogy az »intézetből« hirdesse a tanait, és itt »dolgozzék« a »bizonyítás« munkáján. Az önfenntartási, azaz a vallási komplex kellemetlen izgalma is (pseudo-izgalom), hogy az örök élete el fog veszni, lecsillapul. Reméli, hogy itt a Lény nem fogja merni bántani, mivel a kivégzés az ő leleplezéséhez vezetne. Még a pénz komplexet is érinti a dolog. Bár eddig sem okozott nála lelkiismeret-furdalásokat, hogy nővérének nehezen megszerzett pénzén élősködik, ezután még kevésbé fogja zavarni a gond, hogy miből él meg. Tudja, hogy a klinika mindennel el fogja látni.” (Idézetek az Egy elmebeteg nő naplója. Csáth Géza ismeretlen orvosi tanulmánya című kötetből valók, Magvető, 1979.)

 Szász János „ráerősít”: Csáth+Csáth

Szász János olvasatában sem a huszonnégy éves fiatalember, sem a racionalizmus nem tetszhetett, hiszen különösen ez utóbbi nehezen egyeztethető össze az általa kedvelt általános, már-már misztikus morbiditással, ezért más forrásból is meríteni kényszerült. Nem ment messzire, csak Csáth Géza naplójához, amely kegyetlen nyíltsággal mondja el drogfüggőségének történetét. Mármost a film mikor játszódjon, 1909-ben vagy 1911 után, amikor Csáth Géza ebbéli tapasztalatait is tartalmazó Délutáni álom című kötete megjelent. Szász János ezt a megoldást választotta: a film 1913-ban játszódik (közelebb Csáth Géza paranoiája végső állapotához), ami egyébként lényegtelen adat volna, ha az Ópium nem életrajzi film lenne. De az, noha két hangra hangszerelve, Brenner doktoréra és a filmben Klein Gizellának nevezett ápoltéra. Ezzel a rendező úgy érezhette, hogy átvágta a dramaturgiai gordiuszi csomót.

 Maradt azonban gondja a miliővel. A századforduló utáni évek szabadelvű Budapestjén (ahol az egyetemi klinika is már régóta megfertőződött a pszichoanalízis új tanaival) nehéz lett volna a szereplők köré ketrecet építeni, amelyben orvos és ápolt egyformán fogoly. (Mindenható igazgatóval az élen.) Ehhez kellett a fantázia! Például a komáromi kazamatákat hogyan lehet elmegyógyintézetté átalakítani, à la Goya. Sikerült, amiben nagy szerepet játszanak azok a gépezetek, eszközök, amelyeket az elmegyógyintézetek nem használtak, de használhattak volna, ha Szász János és találékony berendezői két évszázaddal korábban születtek volna.

Kiszikkadt szerző, morbid szexualitás

Mire megy ki azonban a játék, miért kellett, noha a film taktikailag sokszor hivatkozik Csáth Gézára, aki maga is eset, és idéz is bőséggel Csáth-szövegeket, ennyire transzformálni (adaptáció itt nem jó kifejezés) az írót? Voltaképp könnyen megfejthető okokból, tudniillik Szász Jánosnak egész más történet járt a fejében, mint amit Csáth Géza megírt. Az ő története az, hogy adva van egy drogfüggő író, aki mellesleg orvos. Az író azonban kiszikkadt, úgy érkezik új állomáshelyére. Hosszú vonatozás és durva szexuális kaland után. Az elmegyógyintézetben ezzel szemben van egy nő, aki megszállottan – és nem pszichózisa nyilvánvaló jeleként – ró sorokat egymás alá (ha papírja nincs, hát a falakra). Az író rájön, ha magáévá teszi ezt a lendületet (egyszerűbben: posztmodern módon kölcsönöz az írásokból), akkor íróként megújulhat. Igaz, orvosként nagy bűnt követ el, hiszen az ápoltat egy éjszaka kellő mennyiségű ópium befecskendezése után magáévá teszi. De hogy a borzalmak atyja ne hagyjon el bennünket, úgymond megoldja a beteg problémáját: elvágja azt az ideget (az operáció tényleg hátborzongató), amely az agyban az emlékeket hozza-viszi. Nincs többé emlékezés, az elmebeteg nő naplói tűzre vethetők.

 Vajon nyertünk-e vagy vesztettünk ezzel a Csáth-parafrázissal? A filmek esetében értelmetlen a kérdés, hiszen – ha már egyszer Goyát említettem – csak ritkán lehet egy Meztelen Maya mellé odatenni a Felöltözött Mayát (a Pradóban). Kétségtelen, a film az orvosi esettanulmánynak igen morbid változata. Jelentős artisztikus erényeket csillogtatva. Szász János ebben a filmjében is az expresszionista film avatott követőjének bizonyul. A keresett gépállások, a különleges világítások és heves mozdulatok egyaránt erről tanúskodnak. Ezt egy olyan kétszer bevágott (de következmények nélküli) jelenet is igazolja, mint a kenyérszállítmány érkezése, ahol a nővéreknek trappolniuk kell, ki tudja miért. Illetve, tudjuk, Szász János is érezhette, hogy hiába Beethoven és a klasszikus zene, néha csökken a feszültség. Talán azért, mert némileg hosszú a film (több mint száz perc). Arra azonban nincs mód, hogy Klein Gizella „felfedezését” megértsük, annak ellenére, hogy téveszméit sokszor megismétli. De nagyobb hangsúly esik a „sexualis komplexre”, amelyet Szász János elsősorban a többször is bemutatott onániával érzékeltet. De hogy titok is legyen a történetben, Brenner doktor magáévá teszi az egyik vaskos nővért is, akinek a halálát Gizella megjósolja. Hogyan? Ezt sem tudjuk meg. A Lény e tekintetben nem közlékeny. Marad tehát az „üzenet” (nem most hallottuk először és biztos, hogy nem utoljára): a művészet vegykonyhája titokzatos. A művész nem mindennapi ember, nem mindennapi bűnökkel, de legalább annyira szerencsétlen is, mint Klein Gizella, aki a naplóban „vallási komplexszel” is birkózik. A film azonban az elmebajnak ezt a vonatkozását tabunak tekinti.

 A film javát a két főszereplő játéka adja. Honunkban nem lelt a rendező a két főszerepre színészt. Az Eurimage-nak, Sándor Pálnak és egyéb producereknek hála, hozathatott külföldről megfelelő alkatokat. Brenner doktort a dán Ulrich Thomsen (ismert az Ádám almáiból), Gizellát a norvég Kirsti Stubø játssza. Az előbbi mintha az intellektuális Kovács Lajos lenne még a Woyzeck idejéből, míg Kirsti Stubø színészi képességei nehezen megítélhetők, mivel emberábrázoló képessége helyett egy elmebeteg nő helyzetgyakorlatait kell igen heves fintorokkal (cserében olykor merev tekintettel) és csapkodó mozdulatokkal megoldania. A hálás szerep így lesz sokszor hálátlan.

P.S. Amint várni lehetett, a szemle zsűrije Szász János mellére a legjobb rendező ordóját tűzte. Sőt, ez a film tetszett legjobban a külföldi kritikusoknak. Mégsem hiszem, hogy az Ópium korszakos film lenne. Mint mutatvány, számot tevő. Artisztikus horror. A nemzedéki problémát a Magyar Narancs kritikusa így jelezte: „Szász János generációjától – ma a beérkezett, masszív középkorosztály: Enyedi, Janisch, Kamondi, csupa megbecsült név, miként Szászé is – soha nem is volt idegen a magánközlések moziba hurcolása. Érthető, hisz színre léptükkor nem is létezett adekvátabb felelet a világ akkori dolgaira. De azok az idők simán elmúltak, az előbb nevezett mesterek pedig eljutottak olyan messzire, amennyire csak lehetett (büszkék lehetünk mindőjükre). De eljött az ideje a változásnak – hisz még szinte fiatalok.” (Turcsányi Sándor: Privát pokol – Szász János: Ópium – Egy elmebeteg nő naplója. Magyar Narancs. 2007. március 29.) Vajon szabad-e türelmetlenkedni,ha az imént felsorolt rendező azt vallják, hogy a valóság nem csak kívül tág, hanem belül is mély és feltárandó világ? „De eljött az ideje a változásnak – hisz még szinte fiatalok.” De sokszor hallottam már ezt az óhajt! Aztán az idő beigazolta, hogy jelmezt valóban lehet cserélni (farmert akár öltönyre), de az agyakban valójában nem változik semmi sem. Vajon igaz ez a megjegyzés Szász János hat évvel későbbi filmjére, A nagy füzetre is? Bizonyos tekintetben igen, de jelentősek a különbségek. Érdemes lesz később visszatérni Szász Jánoshoz.