Egyenes ívű pálya

Lehet, hogy egy ország filmkultúrája akkor egészséges, ha van benne elegendő morbiditás. Ezen az alapon a magyar filmkultúra igen egészséges, mert a morbiditást biztonságosan szállítja számunkra Szász János, aki eddigi egész életművét erre az egyetlen hangra tette fel. Azt variálja, és hogy sohase tévedjen, a változatokhoz megfelelően morbid irodalmi hátteret keres. Persze, ez az életmű, ahhoz képest, hogy a rendező 1958-ban született, voltaképp kurta. Már az indulásnál elvesztegetett éveket, hiszen a főiskolán előbb dramaturgszakot végezte el. A rendező Szász Péter fia – így a főiskola okosai  – ne legyen rendező. Majd, amikor kiderült, hogy Szász Jánosnak önálló akarata van, folytatólagosan a rendezőit is. Első játékfilmje, a saját ötletéből írt Szédülés csak 1990-ben került mozikba. A következő filmhez, a Woyzeckhez (1993) hallatlan merészséggel Georg Büchner darabját vette elő. . Versenyre kelt Werner Herzog 1979-es rendezésével, amelyet a kritikusok megjelenése idején a német rendező pályának a csúcsaként értékelték (Klaus Kinski nagy alakításával Woyzeck szerepében). Szász János e különös versenyben nem maradt alul, persze, elsősorban Magyarországon, hiszen az 1994-es szemlén filmje fődíjat kapott az egyéb elismerésekről nem is szólva. Ebben a filmben végre alkatához mért főszerepet kapott Kovács Lajos.

Brenner doktor (Ulrich Thomsen) és a monomániás elmebeteg Gizella (Kirsti Stubø) násza, Hippokratész eltakarja szemét

Filmet csinálni, úgy látszik, hogy ma már nem mesterség. Ennek az egyik oka az lehet, hogy az egyre erősebb közvélekedés szerint nem kell hosszú éveket eltölteni tanulással, mesterek melletti asszisztálással, hanem egy film egyszerű „lerendezésével” bele lehet csapni egyenesen a lecsó közepébe. Persze könnyebbséget adhatnak az egyre fényérzékenyebb anyagok, vágáshoz a digitalizálható képek, a könnyű felszerelések, a jóságos trükkök garmadája stb. Természetesen azonban nemcsak technikáról van szó, hanem arról a sajátosan új helyzetről is, hogy beköszöntött már Magyarországra is a befektetői filmgyártás. Lényege – az alkotó és producere szempontjából – a rábeszélés. (Mert tőkemegtérülés, az persze, továbbra is álom.)

 Kovács Lajos, más néven Balogh Tibi, az Argo lúzer bandavezére és a technika állása egy évtizede

Celeb filmet rendez

Ki tudná hatásosabban rábeszélni a jámbor befektetőt, mint egy tévés celeb, aki kitalálta az abbahagyhatatlan Való Világot?

A végén kezdem: Mispál Attila filmjére 2005-ben a 36. játékfilmszemlén díjeső hullott. A fény ösvényei lett a legjobb első film, de elismerésben részesült Cserhalmi György mint a szemle legjobb férfi színésze, Csányi Sándor mint a legjobb epizodistája, de kapott díjat a vágó (Politzer Péter), a hangmérnök (Balázs Gábor) és a két producer (Váradi Gábor, Miskolczi Péter) is. Igaz, volt a szemlén néhány valóban jelentéktelen film, de A fény ösvényei – az első benyomásaim alapján – azért nem volt ennyire kiemelkedő. Zsűrik jönnek, zsűrik mennek, a film azonban megmarad, még akkor is, ha ritkán kerül a nézők szeme elé. Vizsgálni kell, nehogy rabjai maradjunk az első benyomásnak. Korábbi jegyzeteimet legalább most véglegesítem. Hátha az akkori rossz kedvünk tele az idei tavaszra már csak feledhető emlék lesz

Csilla (Cseh Anna Mária), A fény ösvényei főszereplője. „Doktor úr, leszek én még szép?” (idézet a filmből)