Feltétlenül észre kell venni, hogy Enyedi Ildikó nagy ugrásokkal halad előre az időben. Az én XX. századom (1989) című filmje metaforaként (és kosztümös stílusromantika gyanánt) valójában még a 19. század végét ábrázolja, a Simon Mágusban (1999) azonban már az ezredforduló határait tapogatja. A film elején az inzert első fele erről világosan beszél:

Elmondok egy régi történetet. 1998, Párizs. Már alig emlékszünk, milyen is volt. Valaminek a vége, de még semminek sem az eleje.

A régi ebben az esetben egy évvel korábbit jelent, az emlékek azonban lassan elhomályosulnak, nos, ezt a folyamatot a költészetből jól ismerjük. Az emlékek kútja hol mély, hol száraz, mint Józsefé a veremben, ahová testvérei dobták. Maradjunk azonban az inzertnél, amelynek a folytatása már nem ennyire áttetsző. Enyedi Ildikó itt, kötőszóval új mondatot kezdve, ugyanis históriai hasonlatba réved:

Mint az ókori Róma i. sz. 100 körül, amikor megérkezett oda Simon Mágus valahonnan a birodalom határvidékeiről…

 Benazzo Gozzoli: Simon mágus bukása (Royal Collection, Hampton Court)

A szöveg két okból homályos. Egyfelől mutassátok meg nekem azt a civilt, aki tudja, milyen volt Róma az első évszázad végén (esetleg hallott harangozni Néróról), másfelől, halljuk, ki idézi kapásból autentikus helyről, az Apostolok cselekedeteiből Simon Mágus történetét. Persze, kikereshető. Filep (Fülöp) Samáriában prédikált, és sokaságot keresztelt meg, valamint csodákat is tett, melyek révén sok gutaütött és sánta meggyógyult. Most jön a lényeg:

Egy  Simon nevű ember pedig, már előbb gyakorolta abban a városban az ördögi tudományt és elámította Samária népét, magát  valami nagynak állítván. Kire mindnyájan figyeltek, kicsinytől nagyon, mondván: Ez az Istennek ama nagy ereje! Azért figyeltek pedig rá, mert sok időn át az ördögi mesterségekkel elámította őket.

Fülöp azonban Apostolok cselekedeti szerint hitelesebb volt.  Még Simonnal is beláttatta, hogy kár az ördöggel cimborálni. Végül meg is keresztelte. (ApCsel. 8. 9–12.) De Simonnak, az ember már csak ilyen, most meg az nem tetszett, hogy Fülöp mögé szorult:

Mikor pedig látta Simon, hogy az apostolok kézrátétele által adatik a Szent Lélek, megkínálá őket pénzzel. Mondván: Adjatok nékem is ezt a hatalmat, hogy valakire vetem kezeimet, Szent Lelket vegyen. (ApCsel. 8. 18–20. Károli Gáspár fordítása.)

Az apostolok, persze, visszautasítják, s azt a bűnt, amely pénzért akar lelkek felett hatalmat szerezni, azóta is Simon Mágus nevéből képezzük simoniának. Ha ezek után még az is eszünkbe jut, hogy Simon Mágus, a hamis próféta az Egyházatyák korában a kereszténység egyik legnagyobb gnosztikus ellenfele, aki saját magát felruházta a Hatalmas Erővel, azaz a Dünamisz Megaléval, akkor már csordultig vagyunk olyan tudással, amely jelen esetben fölösleges, ugyanis csak csekély mértékben vonatkoztatható magára a filmre.

A filmbeli Simon (Andorai Péter), aki csak az „igen” és a „nem” szavakat tudja franciául, valóban rendelkezik egyfajta úgymond természetes erővel, s ezt egy bűntény kiderítésére fordítja a fény városában potom 300 ezer Frankért. Ördögi módszere merőben paratudományos: az áldozat növényei, amelyeket gondosan ápolt, tehát kölcsönös szeretet alakult ki közöttük, elektromos jelekkel fogják kiválasztani az elibük felsorakoztatott balkezes barátok közül, hogy ki volt a gyilkos. (Úgy is tesznek.)

Simon Párizsban azonban találkozik egyik legnagyobb ellenfelével, Péterrel (Halász Péter), aki Néró idején Rómában maga Szent Péter, a halász (!) volt. Halász, hiszen az egyház számára fogja hálójába a lelkeket. Ő ért a modern reklámhoz, kénytelen, hiszen az ő mesterségéhez a tömegek megmozgatása is hozzátartozik, a „show”, amely jelen esetben a feltámadás eljátszását jelenti (mint mondja, az egyházak tiltakozása ellenére). Három napig eltemetve a föld alatt, ez a műsor lényege, és ezt a mutatványt vállalja Simon is, mivel épp három nap „szabadidő” áll a rendelkezésére. (Nérónak ebben a felállásban nincs szerepe. Péter nem térít, Simon nem változtatja alakját.)

A film lényege ugyanis nem a nyomozásban, nem a mutatványosságban rejlik, hanem egy öregedő férfi és egy elragadóan vonzó francia diáklány szerelmében. Aki inkább civil személyiség, mint ravasz színésznő. Ez Simon valódi küldetése, hiszen már a Párizsba való megérkezésekor meglátja Jeanne-t (Julie Delarme), és a kapcsolat egyre mélyebb lesz, noha a nyelv, ne feledjük, filmet, a képek művészetét látjuk, nem eszköze a két ember önfeltárulkozásának. Ami félreértéseket szül, de ezek a félreértések a szemkontaktus igézetében el is simulnak.

Jeanne (Julie Delarme), aki még a mágust is el tudja bűvölni (szemmel ver)

Végeredményben ez a kapcsolat a film tengelye, ezt ábrázolja Enyedi Ildikó olyan bensőséggel, amelyet az „elidegenítő” filmvászon csak megenged. Nem véletlen, hogy a kapcsolat zenei függönyét Bartók Béla Fából faragott királyfijának részletei szolgáltatják. A zene „kibeszéli” Simon eltemetési szertartásának a jelentését is. A zene, Beethoven VII. szimfóniájának második tétele, amely voltaképp ünnepélyes gyászinduló, olyan nagyságot kölcsönöz Simonnak, amely nem is annyira a film szövetéből, hanem az alkotók – csúnya szóval – hozzáállásából fakad.

Simon ugyanis ki lehetne más, mint Ő. A magyar avantgarde minden műfajában otthonos és azt elméletileg mindig találékonyan kifejezni kész nagy alakja, Erdély Miklós (1928–1986), aki az 1978-ban alapított INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) csoport idején a húszas évei elején járó Enyedi Ildikónak is Mestere volt. A Simon Mágust is leginkább abból a gondolatból lehet értelmezni, amelyet Erdély Miklós egy interjújában így fejtett ki:

...az a reményem, és a tudományban ennek a körvonalai kezdenek kirajzolódni, hogy a misztikának egy magasabb rendű formája fog kialakulni. A művészetnek nincs is más feladata. Amit én avantgardizmusnak nevezek, az szünet nélkül a mágikus, a régi, klasszikus tudományos gondolkodás összezavarásával foglalkozik. És misztikus, új felismerésekre való preparálása, előkészítése a tudatnak, ez a művészet pillanatnyi feladata. Azt hiszem, amit én művelek, az kizárólag erre koncentrál.

A mágia tehát szemben áll a misztikussal. Míg Péter a megtanulható mágiával irányítja a tömegeket, addig az önmagába zárkózó Simon módszere kitalálhatatlan, azaz misztikus. Ami elméletnek bizonyára jó, de filmnek már kevésbé. Péter szerepét Halász Péter kiválóan oldja meg, ugyanez Andorai Péterről nem mondható el. Igaz, ő kapta a nehezebb feladatot: a misztika jelzése számára úton-útfélen alvást jelent. Mondhatni, megálmodja a bűntény megoldását, továbbá – előlegezve a mutatványt – úgy alszik egy sikátorban, hogy a szemetesek szinte halottnak hiszik, és egy öregasszony lelkiismeretfurdalás nélkül kirabolja. Ám Simon alvása sajátos, nem rekreációs alvás, hanem – misztikus magyarázat szerint – olyan álom, amelyből „mágusként” vissza tud térni, pontosabban bejárja a „nem ismert tartományt”, de nem kell örökre ott maradnia. Ami, ismétlem, gondolatnak szép,

A film azonban, mint filozófia, még e monológhoz képest is primitív. Simon alvása, ez nem színészi feladat (bár Andorai Péter mindent meg tud csinálni, csúcson van), semmiben sem különbözik a hétköznapi emberek alvásától. (Péter, a szerencsétlen, még horkol is!) Így az álom misztikuma csak nem akar szárba szökkenni. Ezt a hiányt  a befejezés szerencsétlenkedése csak erősíti. Péter élve kerül ki a gödörből három nap múlva, míg Simon gödrénél izgatott futkosást látunk, orvosért kiáltoznak, majd a korábban tanítványnak jelentkező fekete rendőr és egy sírásó betemeti a gödröt, amelyből Simon tetemét nem emelték ki. Ami azonban csak szimbolikus temetés. Ennek oka melodramatikus: a földnek meg kell megmozdulnia, amikor Jeanne a megbeszélt helyen várja Simont, és a lány arcáról – ez a film utolsó képe – azt kell leolvasnunk, Simon is feltámadt, de a show keretein kívül, és csak neki. Romantikus zárszó (szerencsére nem mondják ki): „A szerelem maga a feltámadás!” Vagy mégsem? Inkább búcsú?

Enyedi Ildikó értelmezése szerint a mi világunk az, amit el kell hagyni:

Ez az a világ, amit a film főhőse, Simon, a gyanús múltú és kivehetetlen jelenű kelet-európai parafenomén itt hagy. Úgy hagyja itt, hogy nem sajnálja, hogy belefáradt, hogy nem érdekli. Ez a film búcsú. Simon minden patetizmustól, sajnálattól és mélabútól mentes, kicsit száraz és ironikus búcsúja attól a szereptől, amit a világ köré növesztett, s búcsú magától e világtól.

De Enyedi Ildikó mástól is búcsút vesz:

Mint Simon, én is búcsúzom a poszt-posztmoderntől, ha úgy tetszik, mert talán sikerült találni egy kis szigetet, ami melegebb, egyszerűbb és már lézeng rajta néhány hajótörött. Itt felejtés és tagadás nélkül, mindenre emlékezve lehet mindent újra kezdeni.” (Enyedi Ildikó: A misztika vége. Simon mágus.)

Ez a gondolat mintha Erdély Miklós Marly tézisek zárómondataiból nőtt volna ki: „

A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgai eltűnnek. A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgairól való beszéd eltűnik.

Erdély Miklós hiánya a csend lett, és az álom, amelyben ő tovább él. A csend egyben a pálya hosszú időre való megszakadását is jelentette. Bár Enyedi Ildikó a nyolc év alatt sok tervet melengetett, közülük egyik sem jött össze. Például sok magyar filmest kísértett meg Füst Milán Feleségem története, nem véletlenül, őt is.

Én Huszárik Zoltánnal többször ettem a nehezen emészthető eperhabos süteményt Füst Milán özvegyénél, hogy a rábírjuk, adja oda Störr kapitány történetét a Szindbád rendezőjének. A rábeszélés végül sikerült, a megvalósítás nem. Többek között azért nem, mert Huszárik Zoltán rájött arra, amit egy filmesnek nehéz bevallania: a könyv megfilmesítéséhez új filmnyelvet kellene megteremtenie, amivel ő már nem akart bíbelődni, hiszen elegendő munka volt a saját nyelvezetét megtalálnia.

A másik Enyedi Ildikó vállalkozás, a Szelíd interface még a Füst Milán könyvnél is merészebb tett lett volna: egy sci-fi, főszerepben a Szilárd Leót alakító Paul Giamattival. Sajnos a magyar film – ellentétben az irodalommal – mondhatni elfelejtette a sci-fi mozi kultúráját megteremteni. Elsősorban a kivitelezhetőség anyagi és technikai nehézségei miatt. Ez elég erősen alávágott a tervnek. Tíz év után Enyedi Ildikó hatalmas munkát fektetett be – Gigor Attilával – az HBO Terápia (2012) című sorozatába. Sikeres volt, de ez még nem az a mű, amelyre a Simon mágus után a műveit szerető nézők várakoznak.

Esztétának lenni nem annyit jelent, hogy mindig komolyak vagyunk, mint egy vakbélgyulladás. Vannak üres órák, napok, amikor esik az eső, és a legjobb, ha fedél alatt vagyunk például egy moziban. Az Európa Expressz már csak azért is érdekelt, mert az első magyar akció kriminek hirdették, ami nem csekély önbizalomról árulkodik, másfelől a rendező, Horváth Csaba tökéletesen ismeretlen volt számomra (össze nem tévesztendő a két évtizeddel idősebb Horváth Csaba koreográfussal, pláne nem a politikussal), és előzetesen csak annyit sikerült megtudni róla, hogy a színésznő Bánfalvy Áginak 1971-ben született férje, és a filmes előélete, ha volt egyáltalán, nem a nyilvánosság előtt zajlott. Hátha ő a csiszolatlan gyémánt…

Mindent összevéve, a kapitalista magyar film helykeresésébe még egy ilyen kaland is beleférhet. Csalódás kizárva, hiszen nincsenek várakozások, legfeljebb csodálkozom azon, hogy egy színházban asszisztensként nem is olyan rég, azaz 1990-ben debütáló fiatalember össze tudta kaparni a film leforgatásához szükséges zsetonmennyiséget. Ami dicséri a producer-forgatókönyvíró Dora Györgyöt is, és az sem feltétlenül baj, hogy hiányzik a gazdag filmes előélet, hiszen a legenda szerint Amerikában cipőtisztítókból is lettek milliomosok. A másik meglepetést az okozta, hogy a rendező jó erökből álló csapatot gyűjtött össze, hiszen a plakáton húzónevekként a magyar színház és film három fiatal tehetségét, Stohl Andrást, Kamarás Ivánt és természetesen Dobó Katát lehetett olvasni. Közös bennük, hogy a bulvársajtó már celebként tartja számon őket.

A rettenthetetlen revolveres hősnő, Papp alezredes lánya ukrán akcentussal (Dobó Kata)

A mű végül a várakozásomnak, azaz a várakozás hiányának, megfelelt. A szerzők sok akciófilmet láttak, és törekedtek arra, hogy a zsánernek maximálisan megfeleljenek. Ugyan minek is kell megfelelni? 

 1. Az akciófilm filozófiájának – amit a 007-es ügynök filmjei oly világosan megfogalmaznak – ölni az ügy érdekében szabad. Ez ugyan ellentétes a hétköznapi élet etikájával, de a néző feltehetőleg azért kedveli az akciófilmeket, mert ezzel veszélyek nélkül kiélheti személyisége sötét oldalát. 

2. Legyen ellentét a rendőrség és az esetet megoldó hős (hősök) között legyen ellentét. Kedvelt fogás, hogy a testületben áruló van..

3. A megoldandó ügyben az ellenfél vegye fel a harcot hőseinkkel okosságban és izomerőben egyaránt. Az egyenlőnek látszó harc érdekében nem árt, ha a hős csapdába esik, és jól megverik.

4. A tét legyen nagy. Emberi életek sokaságától a Föld elpusztításáig bármi, mivel egy szimpla áruházi tolvajlás leleplezése akciófilmben sohasem fog a nézőtéren megrendülést okozni. Persze a tétet a divat is befolyásolja, korfüggő, hogy mikor mi kerül előtérbe, gyémánt, atombomba, drog, katonai titok stb.

5. A megoldás legyen váratlan, de kézenfekvő, amint azt a krimi nagyasszonya, Agatha Christie milliószor megírta. Sajnos azt nem várhatjuk el az akciófilmtől, hogy olyan realista szociómiliőt is bemutasson, amelyet Dashiell Hammett a folyamatos akciózás közben sem mulasztott el (lásd Véres aratás).

 6. A zsánert kötőelemként mindig átszínezi a melodráma, amely természetesen a hősünk (hőseink) oldalán hatásos, valamint a műfaji film e neméből nem hiányozhatnak a vígjátéki elemek sem, amelyeket kretén szereplők, rosszul sikerült akciók, de minimum a szóviccek szállítanak az ültőhelyükben esetleg tikkadó nézőknek.

 7. Végül a legfontosabb: akciófilmhez az fogjon, akinek a rendelkezésére áll a professzionális és kreatív alkotógárda. Érthető, e zsánerben a látvány önálló életet él. A hihetetlent (például halomra lőnek embereket vagy késsel metszenek el ártatlan nyakakat) hihetővé kell tenni, mert ez a zsáner, ami egyébként a mese egyik alfaja, valaha a realista filmből nőtt ki, és ezt az eredetet ma is büszkén vállalja.

Mit mutat ezzel szemben az Európa expressz? Kevés erőfeszítést, hogy a fenti hét pontnak megfeleljen. Túlteng: a verbális küzdelem két jó színész, Szilágyi Tibor és Rajhona Ádám között folyik, akik hozzák megszokott formájukat, de nem az itteni teljesítményük miatt szeretjük őket. A vidámságra elég okot ad, hogy az ellenfél, az ukrán maffiafőnök és teljes bandája idióta, de nem a mulatság kedvéért, hanem hogy hihető legyen a nagy átverés. A leginkább ukrán jégkorongozókra hasonlító Zavarov (Rátóti Zoltán), aki a Tretyakov képtár ikonjaival teletömött aktatáskát vinne Bécsbe, a fikció szerint először teszi ki a lábát a nagy Szovjetunióból, és ezért föl sem tűnik neki, hogy a vonat (mert vonattal megy Bécsbe), visszafordult, és a Westbanhofra átkozmetikázott Nyugati pályaudvarra érkezik. Ehhez persze az is kell, hogy a filmben többször leszögezzék, Magyarország olyan, mint Ausztria. Bárcsak!

A film azonban a legmagasabb küszöbben botlik el, ez a kivitel és a dramaturgia közös küszöbe. Sajnos a speciális effektek előállítói nincsenek a helyzet magaslatán, a vér nem folyik, a lövések hatástalanok, mivel az elektromos gyújtású patronok rosszul vannak fölragasztva. Továbbá a megoldást a film közepén „bemondják”, és azt, ugye, a legnaivabb néző sem gondolja, hogy a mi fiaink csődöt mondhatnak. Elismerem, hogy a James Bond filmekben sem az a tét, hogy vajon a 007-es ügynök alulmarad-e vagy győz, hanem a személyéhez kötött folyamat. Itt a folyamat a rendezőhöz kötődik, akinek épp elég gondja akadt a társulat játékának összecsiszolásával, továbbá azzal a keserves fölismeréssel, hogy egy valódi vonatbelső a legkevésbé sem alkalmas helyszín összefüggő jelenetek megkomponálására. Mintha Horváth Csaba, aki mégsem csiszolatlan gyémánt, nem vette volna figyelembe Alfred Hitchcock Londoni randevújának közismert tanulságát: a vonatbelső akkor jól bejátszható helyszín, ha a pullmankocsikat hosszában és keresztben, mikor hogy, félbevágjuk. 

Végeredményben az Európai expressz nem lett az alkotók nagy dobása. Horváth Csaba már nem Bánfalvy Ágnes férje. (A hírt ugyan honnan tudhatnám máshonnan, mint a Blikkből? Bár a Bors azt állítja, hogy  az időleges kisiklás után a házasság helyreállt. Kinek higgyek?) Ez volt róla a legfontosabb híruk (2013.február 1.) A rendezőről azonban kevesebb a híradás. Egy tévés krimisorozatban, amelyet 2000-ben  forgatott, de csak 2002-ben Rendőrsztori címen mutattak be, próbálkozott újra a műfajjal. Ráadásul a hat részesre tervezett széria az Európa expressznek a mellékhajtása (spin-off) volt. Dora György sem szárnyalt. A Szőke kóla (2005) aligha javította renoméját, pedig abban még Majka is szerepelt. Egy igen nehezen bemutatott film is fűződik Dora György nevéhez. A ZooKids - Mentsük meg az állatkertet! (rendező : Trömböczky Péter), amely az elmúlt két évtizedben nem egyedüliként,  úgy futotta a maratoni távot, hogy közben még folyókon is át kellett úszni. Ami a szerény végeredmény felől nézve, persze, nem mentség.