Filmet csinálni, úgy látszik, hogy ma már nem mesterség. Ennek az egyik oka az lehet, hogy az egyre erősebb közvélekedés szerint nem kell hosszú éveket eltölteni tanulással, mesterek melletti asszisztálással, hanem egy film egyszerű „lerendezésével” bele lehet csapni egyenesen a lecsó közepébe. Persze könnyebbséget adhatnak az egyre fényérzékenyebb anyagok, vágáshoz a digitalizálható képek, a könnyű felszerelések, a jóságos trükkök garmadája stb. Természetesen azonban nemcsak technikáról van szó, hanem arról a sajátosan új helyzetről is, hogy beköszöntött már Magyarországra is a befektetői filmgyártás. Lényege – az alkotó és producere szempontjából – a rábeszélés. (Mert tőkemegtérülés, az persze, továbbra is álom.)

 Kovács Lajos, más néven Balogh Tibi, az Argo lúzer bandavezére és a technika állása egy évtizede

Celeb filmet rendez

Ki tudná hatásosabban rábeszélni a jámbor befektetőt, mint egy tévés celeb, aki kitalálta az abbahagyhatatlan Való Világot?

Az előző bejegyzésemet folytatom, de nagy ugrással. Tessék figyelni, itt lesz a látnivaló. A Cha-cha-cha után eltelt húsz év. Nagy idő, de a főszereplő Gruber Ernő, az akkor még főiskolás Rudolf Péter nem henyélt. Színész lett, aktív humorista és ambiciózus negyvenes családapa. Rengeteg filmben szerepelt. Megismerte a magyar rendezői szortiment javát, és elhatározta, nyilván már a Szerencsés Dániel (1983) után, amelyben szintén főszereplő volt, hogy ő is rendező lesz, persze, nem feladva színészi a pályát sem. Kapitány Ivánnal közösen tető alá is hozta 2001-ben első filmjét, az Üvegtigrist. Nem mellesleg, ez volt első filmje producerként Pataki Áginak és Kovács Gábornak is, akik később a szakma kétségtelen nyereségei lettek.

Az Üvegtigrist a fiatalok filmszakmába való beáramlásának másfél évtizedét elemezve ne az esztétikai minősége felől közelítsük meg. Minőséget ugyanis a hivatásos kritikusok sem találtak benne. Mivel a film alkotóival szemben, fiatalok, majdhogynem szakmán kívüliek, nem kellett érezniük semmi gátlást, így hát igencsak szókimondóak voltak. Például Turcsányi Sándor, aki nemcsak a filmet, hanem ez ügyben még a kereskedelmi tévéket is lekapta tíz körmükről: „Kedves reklámtévék, ne adjatok pénzt, dobjátok ki inkább az ablakon. Mert adni csak úgy érdemes, hogy becsúsztatva az ajtó alatt, feladó nélküli borítékban, de ezt ti úgysem értitek.” (Magyar Narancs, 2001.október 25.) Jó, T. S. időnként durva, de Báron György, aki sohasem nyitott bicskával ült le kritikát írni, a szaklapban megjelent írásának már a címével is bemondta a betlit: Szponzorfilm. Kritikája találó, olyannyira, hogy a bírálati írások versenyében bizonyára dobogós helyezést érne el: „Filmhez – minimum – rendező kéne, ám esetünkben a főszereplő és az operatőr neve áll a stáblistán, egyikőjük játszik, másikuk fotografál, a filmet meg e nagy zűrzavarban nem rendezte senki. Igaz, nem volt mit. Mert ahhoz meg – minimum – forgatókönyv kellett volna, ám a vászonra került laza blődlik kusza halmaza semmiképp sem tekinthető annak; nincs hollywoodi producer, aki ilyennel elmerne indulni. Ehhez képest négy forgatókönyvíró neve is olvasható a főcímen, köztük kettő nem a (nem)rendezőé, ám nehéz elképzelni, hogy négy ivarérett magyar állampolgár egyetlen eredeti, szellemes ötletet ne legyen képes magából kipréselni, ha már a történetet, mint olyat, eleve elvetették.” (Filmvilág, 2001. 10. sz.)