A fiatalok helyfoglalása a magyar filmszakma elmúlt másfél évtizedében nem jelentette azt, hogy a régen beérkezettek kiszorultak volna belőle. Volt igény rájuk is. A nézők például várták, hogy az egyébként a nyilvánosság előtt sokszor megjelenő Sándor Pál is filmmel jelentkezzen. A régi idők focija (1973) ugyanis az akkor még mindössze harmincnégy éves rendezőt felvétette a halhatatlanok szűk körű klubjába. Senki sem akarta elhinni, hogy egy három évtizedet átívelő pálya 1988-ban a Miss. Arizonával lezárult. Pedig nem volt mese. Sándor Pál letette a lantot. Hadd pengessék mások. Igaz, nagy rábeszélésre 1995-ben a három epizódból álló Szeressük egymást, gyerekekhez a saját részét is elkészítette Ég a város, ég a ház is címen. Természetesen nagy vonzerőt jelentett, hogy a másik két epizódot Jancsó Miklós és Makk Károly készítette. Mondhatni, jó volt a társaság, amelyet Rózsa János hozott össze. Az Ég a város, ég a ház is azonban nem tartozott a Nagy Dobások közé. Báron György is lepontozta, pedig soha semmi baja nem volt Sándor Pállal. Most is mindössze a lemerevedett izmokat emlegette: „A nyitódarab, Sándor Pál filmnovellája, az Ég a város, ég a ház is a legnagyobbat markoló, s – ezért – a legzavarbaejtőbb. Hosszú évek óta vár – várunk – a nagy visszatérésre, aligha csodálható, hogy görcsben a lemerevedett izmok.” (Filmvilág, 1996. 2. sz.)

"Szellemekkel suttogó” (Kállai Ferenc, Garas Dezső és Sándor Pál)

Az előző bejegyzésemet folytatom, de nagy ugrással. Tessék figyelni, itt lesz a látnivaló. A Cha-cha-cha után eltelt húsz év. Nagy idő, de a főszereplő Gruber Ernő, az akkor még főiskolás Rudolf Péter nem henyélt. Színész lett, aktív humorista és ambiciózus negyvenes családapa. Rengeteg filmben szerepelt. Megismerte a magyar rendezői szortiment javát, és elhatározta, nyilván már a Szerencsés Dániel (1983) után, amelyben szintén főszereplő volt, hogy ő is rendező lesz, persze, nem feladva színészi a pályát sem. Kapitány Ivánnal közösen tető alá is hozta 2001-ben első filmjét, az Üvegtigrist. Nem mellesleg, ez volt első filmje producerként Pataki Áginak és Kovács Gábornak is, akik később a szakma kétségtelen nyereségei lettek.

Az Üvegtigrist a fiatalok filmszakmába való beáramlásának másfél évtizedét elemezve ne az esztétikai minősége felől közelítsük meg. Minőséget ugyanis a hivatásos kritikusok sem találtak benne. Mivel a film alkotóival szemben, fiatalok, majdhogynem szakmán kívüliek, nem kellett érezniük semmi gátlást, így hát igencsak szókimondóak voltak. Például Turcsányi Sándor, aki nemcsak a filmet, hanem ez ügyben még a kereskedelmi tévéket is lekapta tíz körmükről: „Kedves reklámtévék, ne adjatok pénzt, dobjátok ki inkább az ablakon. Mert adni csak úgy érdemes, hogy becsúsztatva az ajtó alatt, feladó nélküli borítékban, de ezt ti úgysem értitek.” (Magyar Narancs, 2001.október 25.) Jó, T. S. időnként durva, de Báron György, aki sohasem nyitott bicskával ült le kritikát írni, a szaklapban megjelent írásának már a címével is bemondta a betlit: Szponzorfilm. Kritikája találó, olyannyira, hogy a bírálati írások versenyében bizonyára dobogós helyezést érne el: „Filmhez – minimum – rendező kéne, ám esetünkben a főszereplő és az operatőr neve áll a stáblistán, egyikőjük játszik, másikuk fotografál, a filmet meg e nagy zűrzavarban nem rendezte senki. Igaz, nem volt mit. Mert ahhoz meg – minimum – forgatókönyv kellett volna, ám a vászonra került laza blődlik kusza halmaza semmiképp sem tekinthető annak; nincs hollywoodi producer, aki ilyennel elmerne indulni. Ehhez képest négy forgatókönyvíró neve is olvasható a főcímen, köztük kettő nem a (nem)rendezőé, ám nehéz elképzelni, hogy négy ivarérett magyar állampolgár egyetlen eredeti, szellemes ötletet ne legyen képes magából kipréselni, ha már a történetet, mint olyat, eleve elvetették.” (Filmvilág, 2001. 10. sz.)