Felvétel indul! Csapó! 

A film úgynevezett eszmei mondandója vagy költői üzenete – hogy retro fogalmakkal operáljunk – nem sok, pontosan annyi, amennyit Hámori Ildikó (szerepe szerint Kéki Kata) narrátorként bemond.

 Felvétel indul! Csapó! „Mami mindig mondta, hogy nem kell fejjel rohanni a falnak. Majd jön, akit keresek, ha akar. Annyira akartam a lényeget, hogy kiugrott a kezeim közül, és a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy valójában én mit akarok, én ki vagyok. A boldogság közel van, itt van az orrunk előtt, csak nem látjuk.” Ennyi!

 Ehhez képest az Állítsátok meg Terézanyut! a maga több mint két órájával irgalmatlanul hosszú. Ami feltehetőleg elsőfilmes betegség. A rendező, mint a mesterember, Zuboly, ha egyszer megnyílt előtte a pálya, az oroszlánt is akarja. Jó oka van rá. A magyar film környékén inkább ordítani kell, mint rábeszélni: „Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: »Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!«” Hogy a ma nálunk – szigorúan a filmgyártásban – ki a fejedelem, ne bolygassuk. Az ordítás a fontos, ami – ha tetszetős – ismételhető is. Tényleg, miért szőrözünk a hosszal? Bergendy Péter e filmjéig a reklámok és klipek percekig tartó világában utazott, hát most kiélte magát. A terjengősség legyen bocsánatos bűn.

 Hámori Gabriella mint Kéki Kata, aki száraz lábbal kel át az Állítsátok meg Terézanyut! legkülönfélébb helyzetein

A végén kezdem: Mispál Attila filmjére 2005-ben a 36. játékfilmszemlén díjeső hullott. A fény ösvényei lett a legjobb első film, de elismerésben részesült Cserhalmi György mint a szemle legjobb férfi színésze, Csányi Sándor mint a legjobb epizodistája, de kapott díjat a vágó (Politzer Péter), a hangmérnök (Balázs Gábor) és a két producer (Váradi Gábor, Miskolczi Péter) is. Igaz, volt a szemlén néhány valóban jelentéktelen film, de A fény ösvényei – az első benyomásaim alapján – azért nem volt ennyire kiemelkedő. Zsűrik jönnek, zsűrik mennek, a film azonban megmarad, még akkor is, ha ritkán kerül a nézők szeme elé. Vizsgálni kell, nehogy rabjai maradjunk az első benyomásnak. Korábbi jegyzeteimet legalább most véglegesítem. Hátha az akkori rossz kedvünk tele az idei tavaszra már csak feledhető emlék lesz

Csilla (Cseh Anna Mária), A fény ösvényei főszereplője. „Doktor úr, leszek én még szép?” (idézet a filmből)

Ebben a bejegyzésben az elmúlt másfél évtized magyar filmjeinek utólagos elemzését azon a vágányon folytatom, amelyen a Magyar szépséggel elindítottam már egy szerelvényt. Most ezen az úton egy érdekes szárnyvonali végállomás következik: A porcelánbaba. A képes beszédet mellőzve, egy olyan film, amely nem a fiatalok filmes áttöréséről szól, hanem azt a gondolkodásmódot idézi, amelyet az új nemzedék esetleg maga mögött akart hagyni. Például nem volt szándékukban mindenáron profinak lenni. 

Ezt a nézőpontot elfogadva, lehet, hogy A porcelánbabát illetően nem leszek elég tárgyilagos, pedig Gárdos Péter biztos megérdemelné. Amióta 1984-ben leforgatta Feleki Kamill jutalomjátékával az Uramisten című filmet, állandóan a porondon volt, hol jobb, hol gyengébb mutatvánnyal. A Szamárköhögés (1986) jobb volt, A hecc (1988) gyengébb, ami miatt, feltehetőleg, a következő film, A skorpió megeszi az ikreket reggelire csak 1992-ben készült el. Igaz, akkor újra beindult az üzem. A brooklyni testvér 1994-ben került a közönség elé. Nem aratott különösebb sikert, ezért a gyárnak be kellett fékezni. Az újabb játékfilmre csak az ezredforduló után kerülhetett sor. Ez volt Az utolsó blues (2001), amelyet a 2005-ös februári filmszemlén, azaz pontosan egy évtizede A porcelánbaba követett. Ősbemutató volt, sokan ezért váltottak rá jegyet. 

Igaz, A porcelánbaba  Gárdos Péternek csak a hetedik játékfilmje volt, ami egy több mint harmincéves filmszakmai jelenléthez képest nem is olyan sok. Ugyanakkor sohasem pihent: forgatókönyvírással, rövidfilmekkel, színházi rendezésekkel stb. foglalta el magát, mert munka nélkül képtelen lenne élni. Nem tagadta meg, hogy diplomáját nem a filmművészeti egyetemen, hanem a bölcsészkaron adták ki, azaz bölcsész, olvas, kombinál és nem mellesleg filmeket forgat. Olyan filmeket, amelyek azonban sajnos sohasem rendítettek meg. Ami miatt időnként rám tör a kétség, hátha bennem van a hiba, netán előítéletek foglya vagyok. Ezt a görcsöt kellene oldani, és nem az ő filmjeit kivesézni. Ezt tudván tudva, mindig úgy ülök be Gárdos Péter filmjeire, hogy megpróbálom rábeszélni jobbik énemet: örüljön a mozinak, ennek a nagyszerű ablaktalan helyiségnek, és ha az öröm a film végéig kitart, az elismerésemet ne rejtsem véka alá. Szaladjak oda a barátaimhoz, és mondjam nekik „Nincs mese, ezt a filmet mindenkinek látnia kell.”

 Minden valódi, a zománcos fejőedény, a csupor, a cirokseprű, a fehér ló, a svábos kékfestő ruha, és legfőképp az ebben a mesés miliőben feszítő három nő, akik természetesen nem színészek

Kontroll reloaded 

 A DVD kitűnő találmány. Valaha egy öt évvel korábban bemutatott film már Csipkerózsika álmát aludta, és legfeljebb arra várthatott, hogy egy-egy másod- vagy harmadosztályú kereskedelmi vagy kábeltévé csókja egyetlen adás erejéig felébreszti, aztán marad az álom, hiszen bekerülni az élő klasszikusok közé – bármilyen nagy reklámot fejtettek ki a bemutató idején a film mellett – ezer filmből esetleg egy tud. A DVD azonban olyan, mint a könyv. Lehet belőle könyvtárat építeni. Megfelelő hangoltság esetén bármikor elővehető, mint például a Kontroll, amelyről ma már alig esik szó, holott a 2003-as filmszemlén, a nemzedéki áttörés kétségbe vonhatatlan jeleként, mondhatni, csak róla beszéltek, és a lelkesedés kitartott 2004-ben is, amikor az Oscar-díjra nevező magyarbizottság ezt a filmet ajánlotta versenyeztetni a legjobb külföldi film kategóriájában. A legjobb ötbe azonban már nem fért be. Hogy miért nem? Kézenfekvő. Az Oscart, szeretjük, vagy nem szeretjük, nem futsal. Nagypálya. Erős volt a mezőny. A svédek a Sa som i himmelent adták (Hétköznapi mennyország, rendező: Kay Pollak). A franciák versenyfilmje a Les Choristes (A kóristák, rendező: Christophe Barratier ) volt. A németek von aus Haus a Der Unterganggal borítottak (A Bukás – Hitler Utolsó Napjai, rendező: Oliver Hirschbiegel). Afrikát a dél-afrikai Yesterday (Tegnap, rendező: Darell James Roodt) képviselte. A nyertes végül a spanyol Mar Adentro (A Belső Tenger, rendező: Alejandro Amenábar) lett. Egy extrém lélektani film, amely nem mellesleg, a négy nagy fesztivál egyikén, Velencében is díjazott lett. (A rendező korábbi filmjei is emlékezetesek voltak.) Mint látható, a trend egyszerű: legyen a külföldiek között művészi (nem azonos a szó szerinti művészettel), továbbá mérsékelten botrányos, politikailag korrekt, szórakoztató és feltétlenül legyen valahonnan a távoli világból. Egy ilyen ötösbe naivitás lenne azt hinni, hogy egy magyar (Hollywoodból nézve nem is magyar) elsőfilmes rendező nem elég egzotikus filmje beleférhet, bár harmad-, negyedosztályú fesztiválokon jól szerepelt.

Lecsó (Badár Sándor), Tibi (Nagy Zsolt), Professzor (Mucsi Zoltán) és a főszereplő Bulcsú (Csányi Sándor) gondoktól vagy gondolatoktól sújtva