Agresszív film

Az előző posztban Szász János nyakába varrtam a magyar filmben tetten érhető morbiditást. Nem igazságos, mivel ez az eszköz egy tehetséges első filmes rendezőnő filmjét is meghatározza. Faur Annáról van szó, aki 2005-ben diplomázott. Ő Simó Sándor „második” osztályának hallgatója volt. Ezt a csapatot az osztályfőnök halála után Grunwalsky Ferenc vette át. Mivel Simó Sándor ragaszkodott hozzá, hogy aki nála végzett, az egy bemutatkozó játékfilmet készíthessen, a Hunnia – Sándor Pál producersége mellett – 2007-ben menedzselte a Lányokat.

Ők a romlás mai virágai: Dia (Fulvia Collongues) és Anita (Hélène François)

 Kezdetben volt

Kezdetben volt a Macerás ügyek (2000), amelyet úgy tarthatunk számon, mint Simó Sándor produceri érája egyik legnagyobb tettét. Film, amely nem arra a valóságra vonatkozott, amely bennünket körülvesz, hanem arra a finomabb szövetűre, amely legtöbbször csak vágyainkban pislákol. Akinek a filmhez például Shakespeare Szent Iván éji álom című darabja merült fel esetleges vonatkozási pontként, az például nálam jól vizsgázott. Ugyanakkor a filmben megjelent Jancsó Miklós, aki fizikai valójával hitelesítette azt az eklektikus zűrzavart, amelyet a film a nézőknek– minden nagyképűségtől mentesen – feltálalt. Persze, azt is észre lehetett venni, hogy a két nap történéseibe belezsúfolt káosz egyáltalán nem könnyű kézzel odavetett ujjgyakorlat. A filmbeli társulat valóban az 1972-ben született Hajdu Szabolcs társulata volt. Minden képi geg átgondolt és élesre csiszolt, és még abban is van cseppnyi lázadás a nagyvárosi filmek terrorja ellen, hogy a helyszín Dél-Magyarország, nevezetesen Debrecen. Miért? Mert az a világ – a rendező szerint – mesésebb, mint a fővárosé. Talán itt hiteles az az őrült ötlet, hogy a főhős, Imi a diófává változott nagyapa segítségével – Szabó Domokos a tolmács – vall szerelmet, szemérmesen és felejthetetlenül.

 A Macerás ügyek Hajdu Szabolcs életpályáján olyan sínpárt nyitott meg, amelynek iránya nem az óvatoskodó és realistának hazudott film állomásait sejtette, hanem a szürrealizmusnak azt a rég keresett tartományát – szövegben is! –, amelyet a magyar filmben jószerivel egy igen régi Balázs Béla stúdiós film, Novák Márk Keddje (1963) képviselt. Nem volt kétséges, hogy Tarr Béla Werkmeister harmóniákjának árnyékában Hajdu Szabolcs megérdemelten kapta meg a 31. Magyar Filmszemle első filmeseknek járó elismerését.

A Simó-osztály

Ha a Csoda Krakkóbanról szeretnék pontos bejegyzést írni, feltétlenül Simó Sándorral (1934–2001) kell kezdenem. Groó Diana ugyanis a Színház- és Filmművészeti Egyetemen abba az osztályba járt, amelyet Simó Sándor oktatott és menedzselt. Az a Simó Sándor, akinek 1971-es filmje, a Legszebb férfikor és a következő műve, az Apám néhány boldog éve (1977) egy igazán emelkedő pálya lehetőségét hordta magában, amit még az sem akadályozott, hogy viszonylag későn kezdte a szakmát. Első játékfilmjét, a Szemüvegeseket, Bujtor Istvánnal a főszerepben, 35 éves korában forgatta le. Egy félresikerült koprodukciós művön, a Viadukton (1982) azonban a pálya gellert kapott. De Simó Sándor, a közszereplő, nem esett kétségbe. Más területen alkotott jelentőset. A produceri munkát (1991 és 2002 között 26 filmmel) és a tanítást sorolta élete legfontosabb feladatai közé. Mivel tudta, hogy a magyar film megújításában az anyagi eszközök mellett, sőt, olykor azokat felülírva, fontosak a szellemi ösztönzések is. Röviden: a fiatalok.

Nehéz Dévénynél betörni az új idők új dalaival

Az előző bejegyzésemet kissé úgy kezdtem, mintha – minden ellenkező szándékom ellenére – búcsúztató tartanék a magyar film sírja fölött. „A magyar film története sajnos hemzseg a beváltatlan nagy ígéretektől. Rengeteg rendező ragadt be a rajtvonalnál, vagy egy-két film után szinte el sem kezdődött pályájuk már véget is ért.” És így tovább. De nem akartam jajongani, mert a helyzet komoly, nagyon komoly. Szirtes András, a magyar film egyik leginkább kísérletező kedvű alkotója (például az ő filmje az 1984 és 1986 között készített Lenz) a körülményeket a facebookon egyetlen fotóval foglalta össze.

Természetesen, a kép önmagában nem még nem szimbólum (ugyan kit jelképez a sok mázsás zúzó kalapács?), és azt is jó tudni, hogy ez a szobortörés nem Magyarországon folyik, hanem Pierre Jahan (1909–2003) kamerája előtt 1941-ben. Tudniillik a németek a szobor anyagát rekvirálták hadi célokra. Az áldozat Jacques Perrinnek (1847-1915) a matematikus és a girondista politikus Condorcet-ről mintázott szobra. De hát francia munkás végzi a barbár munkát, ahogy ez a megszállt országokban szokásos (http://www.parisenimages.fr/)

Ha optimizmust szeretnék sugározni, mondhatnám, hogy teher alatt nő a pálma, és hozzá egyéb bornírtságokat, persze az út azonban mindig meredek, amit Szirtes András pályája, a villanyszerelőből és a Mafilm nyüzsgő-mozgó mindenes fiatalemberéből lett rendező és költő gyötrelmei is bizonyítanak. Úgymond tehet róla, hiszen nincs benne hajlam a megalkuvásra, ami a filmszakmában sokszor nem vezet jóra. Neki a film, akárcsak mesterének, Tóth János operatőrnek, a kép a mindene, s nem az a szokásos széljárásfigyelés, amely felröptetheti a tehetségeket (igaz, földhöz is csaphatja őket).

Két tehetséges rendező a 80-as évek elején

Mindezt azért volt szükséges elmondani, hogy bevezessem azt a kissé furmányos pályakép megközelítést, amelyet a Cha-cha-cha és a Megáll az idő esetében fogok alkalmazni. A téma továbbra is az áttörés évtizede, de most két olyan példát mutatok be, amely azt bizonyítja, hogy betörni Dévénynél a filmszakmába sohasem volt könnyű.