Tóth János operatőrt mindenki Janónak hívta, én is így szólíthattam, amikor az Örökmozi készítésébe belevágtunk. Az ötlet eredetileg Gombár Józsefé, a Mokép igazgatójáé volt, aki a Balázs Béla Stúdió régi filmjeiből rendezői válogatásokat rendelt. Így készült el korábban Szabó István Várostérkép című rövidfilm-összeállítása. Mivel Tóth Janónak is voltak rövidfilmjei, érthető kérése volt, hogy szeretne ő is egy összeállításra lehetőséget kapni. A stúdiónak nem volt ez ellen kifogása, hiszen jó barátunk volt Janó, a stúdió filmjein feltűnő objektív hátteret is ő készítette. Azért az őt jól ismerők elmondhatták volna, hogy vele dolgozni nem lesz egyszerű feladat. Ugyanis Janó nem ragasztószalagot kért, hanem kezdeményezte a filmek laboratóriumi újragyártását.
(Fotó: MMA)
Szó sem volt tehát arról, hogy csak filmgyári Tixo kell négy régi film, a Csendélet, Poézis, Aréna és a Ragyogás összeragasztásához. Hanem igazi filmremix készült az eredeti negatívok alapján. Mindent újra kellett fényezni, hangosítani, végül a virágokat csokorba kötni (összekötő képekkel és Lao-ce szövegekkel), közben a laboratóriumot újabb és újabb lehetetlen követelések elé állítani.
Az Örökmozi nehézségeire Szirtes András a legjobb tanú. Egy interjúban így meséli találkozását Tóth Janóval, pontosabban azt a nagyszerű pillanatot, amikor sikerült neki Mestert találnia:
(…) tanárom, Szécsényi Ferencné tanácsára Tóth Jánosnak írtam levelet, hogy megkérjem, hadd segíthessek tíz éve készülő filmjében, az Örökmoziban. Találkoztunk, azt mondta, fogd meg ezeket a dobozokat és hozd be. Kérdem, egyébként mekkora ez a meló, mert közben csináltam a Madarakat. Azt mondja, nem érdekes, két hét alatt befejezzük. Pénz nem számít, beszélj a gyártásvezetővel. Tényleg nem számított, 400 forintot kaptam és négy évig tartott a munka. Éjszakánként és hétvégeken vágtam, mert akkor volt nyugalom a filmgyárban. Életemben nem tanultam olyan sokat, mint mellette. Olyan volt, mint amikor a reneszánsz festőkhöz odacsapódott egy segéd.
Elkészült a film, noha nem volt azért tízéves kihordási ideje. Persze, ha beleszámítjuk, hogy a Macskajáték közben is készített etűdöket, tényleg kijön az egy évtized. Az Örökmozit bemutattuk. Csend. Jutalmat nem kaptam érte, hacsak nem számítom jutalomnak (annak számítom), amit a szigorú kritikus, egyébként egyetemi csoporttársam, Bikácsy Gergely írt a filmről:
Olyan, mint maga Tóth János: kicsit lekéste a korát, talán a némafilm legszebb időszakában, a húszas években kellett volna élnie és alkotnia, amikor még nem a reklámklipek ritmusára dobbant a nézők és a rendezők szíve. Nem mai film az Örökmozi, de megkésetten is a jövő filmje lehet, ha marad még majd olyan néző, aki fogékony az egyes darabokat összefűző »keretjáték« gyertya-világította Lao-ce verseire, és a gyertyalobogás világára.”
Mindent összevéve, a filmgyártásban vannak ilyen kivételes pillanatok, amikor valamilyen nem hétköznapi feladatot kell megoldani. A cél pedig azt bizonyítani, hogy van legalább megközelítő megoldás. Az Örökmozinak folytatása nem lett, bár kapcsolatunk, pontosabban: az Objektív Stúdió és egész estés filmben "kezdő" rendezőjének a kapcsolata nem szakadt meg. Janó újabb ötlete Karinthy Frigyes Capilláriájának megfilmesítése lett volna. Igazi hozzá méltó lehetetlen feladat. Közben még forgatott is. Makk Károly egyik különös filmjét, Az utolsó kéziratot fotografálta. Hívott, hogy látogassam meg a helyszínen, hogy a Capillária pillanatnyi állását megbeszélhessük. Mentem, hiszen együtt látni Makk Károlyt és Tóth Janót munka közben, még a zseniktől nyüzsgő Mafilmben is ünnepi eseménynek számított. A harmadik jelenlévő zseni a színész Jozef Króner volt.
Korábban megrendeltem a forgatókönyvet, de a jog megszerzését a Karinthy-örökösöktől még nem tartottam időszerűnek. Erről is beszélgettünk, szinte mellékesen. Janót a jogi helyzet hidegen hagyta. Dolgozott, nyakában a vetítőgépből kiszerelt és szíjra fűzött máltai kereszttel. Ez volt az egyetlen ékszere. Aztán nem lett aktuális a film. Utódom az Objektív Stúdió élén sem törődött vele, de talán Janó is belátta, az élet rövidebb, mint egy játékfilm elkészítése az ő igényei alapján, meg aztán finanszírozó sincsen.
Tóth Janó a rendszerváltás utáni filméletben nem találta meg a helyét, hiszen azt nem rá méretezték. Artigiano volt, a legjelesebb értelemben, ami a tömegtermelés korában tényleg „megkésettség". Makk Károly sem kérte fel többé filmkészítésre. Jellemző, hogy a továbbiakban ő is váltogatta operatőrjeit, mert hirtelen nem a megbízhatóság, a „családiasság", hanem az üzembiztos gyorsaság lett fontos a filmkészítésben. Nehéz időszak volt Janó számára, hosszú, majdnem három évtized, de legalább nem halt éhen, mert az elsők között megkapta a filmművészet mestere címet és az azzal járó javadalmazást.
A belső Erzsébetvárosban néha összefutottunk. Köszöntünk egymásnak. Hogy én tudom, ki az a sötét ruhát viselő szakállas férfi, aki óriásként botorkál a törpék között, az nem volt kétséges, de hogy ő is emlékszik rám, az mindenesetre örömmel töltött el.
Különös ember volt. Nem voltak tanítványai. Nem szeretett szónokolni, ezt a mesterséget nem is gyakorolta. Janó a filmet mint anyagot és szellemi terméket, a sok filmgyári egoista nagy arc között, szinte egyedül, kézműves alázattal kezelte. Ez azért reményt ad arra, hogy mindig lesz egy-egy ember, aki filmjét nézve rájön, hogy nem a sorozatok mentik meg a filmet a kihalástól, hanem az olyan alkotások, mint az Örökmozi.