Jancsó Mikós az Oda az igazság! forgatásán (Gordon Eszter fotója)

Berger József (szakmabelieknek Józsi), a film producere optimista ember. Még az sem tudta elvenni a kedvét a filmgyártástól, hogy egyszer a családja a szó szoros értelmében éhezett, mert az egyik produkcióját a rendező jégre vitte. Tehát optimista ember. Például a 2008-ra meghirdetett kormányzati Reneszánsz Évet sem akarta kihagyni. Kombinált. Következésképpen megkérte a televíziós Flórián Endrét – Jancsó Miklós barátját –, hogy mutassa be őt a rendezőnek. Ez meg is történt 2007-ben. A lendületes producer helyből magasba ugorva egy „reneszánsz-film” elkészítésére akarta Jancsó Miklóst megnyerni. A téma bármi, a forgatás azonnal. A finanszírozás? Nos, a Mester nevére megnyílik talán az MMA (Magyar Mozgókép Alapítvány) bukszája, és ha megnyílt, akkor az elvileg megcsapolhatóvá tesz más pénztárcákat is. Ismétlem, Berger Józsi optimista ember. Amit az is táplált, hogy Jancsó Miklós készségesen vizionált egy Mátyás király-filmet. De rögtön leszögezte, keveset tud a királyról. Ami finom kitérés volt, hiszen a Mester olvasó ember, és többet tud a magyar századokról, mint bárki más egyszerű halandó. Berger Józsi azonban az ismeretek hiányát komolyan vette, és az ötlethez szerzett egy kitűnő történészt, Várkonyi Gábort. Jancsó Miklós jól járt vele. Elkezdődtek a csütörtöki „forgatókönyv-fejlesztési” összejövetelek, múzeumlátogatások, helyszínelések, castingok, ebédek, uzsonnák és vacsorák, amelyek szórakoztatóak voltak, és sok egyéb mellett még a 15. századról meg a 21. századról is szó esett. Várkonyi Gábor is megtanulta, hogy a filmgyártásban az ötletek úgy születnek, mint pezsgőben a buborékok. Nem kell mindegyikhez hozzászólni, hiszen a buborékok emberi közreműködés nélkül is kipukkadnak. Az eredeti ötlet azonban nem pukkadt ki. De amikor kész lett a forgatókönyvnek egy „eladható”, azaz kipofásított (képekkel díszített) verziója, Berger Józsinak szembe kellett nézni a legnagyobb problémával – természetesen, a finanszírozás mellett –, azzal ugyanis, hogy Jancsó Miklós, forgatókönyv ide, forgatókönyv oda, nem feltétlenül akarja leforgatni a filmet. Erre ráadásul jó indokai voltak. Például az egészsége, amely egy bizonyos korban már döntő hatással van az ember kedélyállapotára. De az sem volt világos, noha terepszemle címén a szűk stáb bejárta honunkat és a környező országokat, hogy a feltételezhetően kevés pénzből hol és hogyan lehet kiállítani a filmet, amely történelmi zsánerként lett propagálva. A harmadik, legsúlyosabb érvről Jancsó Miklós kevesebbet beszélt, és azt is csak áttételesen. Az számára kézenfekvő volt, hogy a Kapa-Pepe-filmek „hülyéskedését” – amin, persze, a korszerű iróniát kell érteni – nem lehet folytatni. (Bár a forgatókönyv egyik verziójában a Hosszú és a Rövid ember jelenetét – helyszín és idő: a bővizű Csele patak 1524-ben – azért megírta.) Ha azonban nincs annyi pénz, mint amennyi felett 1980-ban Akira Kuroszava rendelkezett a Kagemusha forgatásakor, akkor a magyar reneszánsz uralkodóról készült film szegényes lesz, márpedig szegényes filmet egy kezdőnek megbocsátanak, egy Jancsó Miklósnak aligha. Tehát a kedvvesztés fő oka formai kérdés volt, mert Jancsó Miklós évtizedek óta osztja Pier Paolo Pasolini álláspontját: egy film sohasem a témája miatt marad fenn. Csak a formája tudja megőrizhetővé tenni, ha van egyáltalán formája, és nem vizuális rágógumi.

Vajon lesz-e film?

 Ez volt az a pillanat, amikor az optimista Berger József vesztett valamennyit optimizmusából. Az ugyanis konkrétan nem segített rajta, hogy megtudta, Jancsó Miklós sohasem kapdosott a filmezés után. Legtöbbször Hernádi Gyula beszélte rá, hogy forgassa le azt a filmet, amelyet ő írt (részben) vagy le se írt. Egyébként ez nem azt jelentette, hogy Jancsó Miklós nem szeretett filmezni, csak sokáig kereste azt az utat, amely az első víziót az adott film naponta kitalálandó (kényszerűen kompromisszumokkal teli) formájával köti össze. Nem döntött, mégis el kellett viselni a „mozgásban tartott” Mátyás-szerű film miatt a kellemetlenkedők siserahadát. Például vajon Grunwalsky Feri részt vehet-e a produkcióban, vagy összeférhetetlen a pénzosztó alapítvány elnökének az operatőri közreműködése egy olyan filmben, amelyhez az alapítvány is ad pénzt. Továbbá sokan (balról) kételkedtek abban, hogy „Miki bácsi” (így, familiárisan) olyan filmet készít-e, amelyet a Reneszánsz Év gomblyukába ki lehet tűzni vörös szegfű gyanánt. Jobbról nem voltak ilyen finom feltételezések. Ott elsősorban szerény nyelvi leleményük, a „monnyonle!” variálódott.