Ha elfogadjuk azt a fikciót, hogy egy Parkinson-kórral küszködő idős Shakespeare-színész és egy Angliába szakadt magyar lány, aki angol színésznő szeretne lenni, könyv nélkül tudja idézni a Shakespeare Összest, akkor szórakozásunk zavartalan lesz. És miért ne fogadnánk el? Ha egy kicsit körülnézünk, azt látjuk, hogy az élet tele van fikciókkal. A magyar nézőnek például most azt a fikciót kell megemésztenie, hogy az európai átlag egy főre eső GDP-jéhez való felzárkózásunkban az a közvetlen cél, hogy Szlovákiát utolérjük. (Sokak szerint a GDP is fikció.) Ehhez képest a Jutalomjáték fikciója akár igaz is lehetne. Ráadásul olyan igazság, ami kellemes, és nem árt senkinek.

Edelényi János nem a világot akarja megváltani. Nem borzas újító, bár az sem állt távol tőle, amikor Fehér Györggyel a III. Richárdot filmezték Haumann Péterrel a főszerepben. De eltelt negyven év, amelynek fordulatait csak akkor tartanánk természetesnek és gördülékenynek, ha fikciós filmen látnánk. A világmegváltás most elmaradt. De ne higgyük, hogy a rendező a dolog könnyebb végét fogta meg, amikor a Jutalomjátékra vállalkozott. Kiszakítani a nézőt unalmas hétköznapjaiból, hogy amikor újra munkapad mellé áll, akkor se legyen keserű a szájíze – ez művészt próbáló feladat.

Edelényi János előző filmjében, a Prima primaverában azt a megoldást választotta, hogy szinte lubickolt az újromantikus optimizmusban. A történet egy jólelkű, esetleg autista férfiről, Gáborról (Lukáts Andor) és egy karakterében még képlékeny lányról, Éváról (Vesela Kazakova) szólt, akik ugyan csúnya dolgok kellős közepébe kerülnek. Például bankrablásba két halottal. De mindenütt van egy jó tündér (ilyen a filmben, egészen váratlanul, Djoko Rosic is, a legmagyarabb bolgár színész), aki segít, és eligazítja a két gyalogos világjáró útját. Mert voltaképp road movie-ról van szó, de emberméretűről, többnyire gyalogos kivitelben.

A Prima primavera történetének legkényesebb pontja az volt, hogy vajon, amikor Gábor lángra lobban Éva iránt, mi fog történni. A megoldás szemérmes, 20. századi, korhatár nélküli. Ez vonatkozik a Jutalomjátékra is.

A rendező és a forgatókönyvíró jó minőségű gondolatokat és érzelmeket akar a nézőnek megfontolásra ajánlani. Fontos, hogy csak ajánl. Távol áll tőle az agresszivitás, noha van néhány olyan jelenet is, amelyben a történet szerint durva események történnek, de a rendező azokat jól lebonyolítja. Azaz „tudna” ő, olyan filmet csinálni, amelyben hullanak az emberek, mint ősszel a legyek, de nem akar. Tartja magát ahhoz a romantikus elképzeléshez, hogy az emberi személyiséget nemcsak szörnyetegek uralják, hanem a szépség is.

Abban a világban, amelyben a szörnyek szabadon járkálnak, veszélyes (régies?) dolog a szépségről beszélni. Tudniillik a történet állandóan a melodráma – használjunk durvább megfogalmazást – a szentimentalista giccs határán jár. Ez az újromantika nagy veszélye.

A Jutalomjáték egyik legfőbb érdeme, hogy kellő helyen és kellő mértékben ironikus képi és szöveges találatokat alkalmaz, és ezzel megakasztja a könnyzacskók elleni támadásokat, és átlendíti a történetet abba a kellemesen lebegő közegbe, amelyet az újromantikának ironikus kamaradrámára szűkített változata képes előállítani.

 Sir Michael (Brian Cox) a morc színész (sokat káromkodik) és Dorottya (Coco König), aki meghódítja, de nem teszi nevetségessé az idős férfi utolsó érzelmi fellángolását

A rendező még emlékszik rá, hogy valaha ezt a barátságos közeget humanizmusnak hívták. Igaz, a kellemes lebegéshez az is hozzájárul, hogy még a vetítés alatt rájövünk a történet trükkjére, arra, hogy a leginkább bezárult lelket is meg tudja érinteni egy tündér. Ehhez kell Shakespeare is. Amikor Radványi Gézával a sajnos tollban maradt (munka közben halt meg) Appassionata című filmet terveztük, ezt a célt tűzte ki:

Olyan filmet akarok csinálni, hogy a néző azt higgye, művészetet lát. Ehhez adu ász lesz Beethoven meg a halhatatlan szerelem. Szó sincs csalásról, csak azt kell tudomásul venni, hogy száz polgári néző közül öt sem tudja, mi a magas művészet. Nem szabad megterhelni őket. Mi alapjában humanisták vagyunk, noha filmcsinálás közben sok gyalázat előfordul.

Ez a program világos, de sok fiatal filmes nem ért egyet vele. (A gyalázatot azonban tapasztalja.) Ugyanis van a dolognak jó néhány buktatója. Ha rendező nem rendelkezik a színészvezetés felsőfokú mesterségével (Edelényi rendelkezik, hiszen egy kezdő színésznőből is sztárt faragott), ha ízlésében nem tévedhetetlen, ha nem tudja az első beállítástól az utolsóig a környezetet, a miliőt kiemelni a betonkockás szürkeségből, akkor bizony ez a művészet megbukott. Szerencsére az operatőr, Máthé Tibor ennek a hibának az elkerülésében is kiváló társ volt.

Természetesen a tökéletes film ritka. Még a Casablancában is lehet homokszemeket találni. Azt azonban biztosan állíthatjuk, a Jutalomjáték egy kicsit többet is teljesített annál, amit vállalt. Mozi, ahogy azt a klasszikus mesterek megalkották.

Az meg kedves bónusz, hogy Brian Cox magyar szinkronhangja Haumann Péter, aki – sok néző állítja – ugyanúgy el tudná játszani Sir Michael szerepét, mint az angol kolléga. Tényleg, hihető. Az egykori III. Richárd biztos, hogy magáévá tudná tenni a Jutalomjáték fikcióját. Csak az a baj, hogy Brian Cox nevére adnak pénzt, míg egy magyar színész jutalomjátékára nem. Ahhoz neki legalábbis lónak kellene lennie.

Az előző bejegyzésemet folytatom, de nagy ugrással. Tessék figyelni, itt lesz a látnivaló. A Cha-cha-cha után eltelt húsz év. Nagy idő, de a főszereplő Gruber Ernő, az akkor még főiskolás Rudolf Péter nem henyélt. Színész lett, aktív humorista és ambiciózus negyvenes családapa. Rengeteg filmben szerepelt. Megismerte a magyar rendezői szortiment javát, és elhatározta, nyilván már a Szerencsés Dániel (1983) után, amelyben szintén főszereplő volt, hogy ő is rendező lesz, persze, nem feladva színészi a pályát sem. Kapitány Ivánnal közösen tető alá is hozta 2001-ben első filmjét, az Üvegtigrist. Nem mellesleg, ez volt első filmje producerként Pataki Áginak és Kovács Gábornak is, akik később a szakma kétségtelen nyereségei lettek.

Az Üvegtigrist a fiatalok filmszakmába való beáramlásának másfél évtizedét elemezve ne az esztétikai minősége felől közelítsük meg. Minőséget ugyanis a hivatásos kritikusok sem találtak benne. Mivel a film alkotóival szemben, fiatalok, majdhogynem szakmán kívüliek, nem kellett érezniük semmi gátlást, így hát igencsak szókimondóak voltak. Például Turcsányi Sándor, aki nemcsak a filmet, hanem ez ügyben még a kereskedelmi tévéket is lekapta tíz körmükről: „Kedves reklámtévék, ne adjatok pénzt, dobjátok ki inkább az ablakon. Mert adni csak úgy érdemes, hogy becsúsztatva az ajtó alatt, feladó nélküli borítékban, de ezt ti úgysem értitek.” (Magyar Narancs, 2001.október 25.) Jó, T. S. időnként durva, de Báron György, aki sohasem nyitott bicskával ült le kritikát írni, a szaklapban megjelent írásának már a címével is bemondta a betlit: Szponzorfilm. Kritikája találó, olyannyira, hogy a bírálati írások versenyében bizonyára dobogós helyezést érne el: „Filmhez – minimum – rendező kéne, ám esetünkben a főszereplő és az operatőr neve áll a stáblistán, egyikőjük játszik, másikuk fotografál, a filmet meg e nagy zűrzavarban nem rendezte senki. Igaz, nem volt mit. Mert ahhoz meg – minimum – forgatókönyv kellett volna, ám a vászonra került laza blődlik kusza halmaza semmiképp sem tekinthető annak; nincs hollywoodi producer, aki ilyennel elmerne indulni. Ehhez képest négy forgatókönyvíró neve is olvasható a főcímen, köztük kettő nem a (nem)rendezőé, ám nehéz elképzelni, hogy négy ivarérett magyar állampolgár egyetlen eredeti, szellemes ötletet ne legyen képes magából kipréselni, ha már a történetet, mint olyat, eleve elvetették.” (Filmvilág, 2001. 10. sz.)