A Taxidermia olyan, mint Parti Nagy Lajos Szódalovaglásából ez az egysoros: 

„disznóölés a zongorán”.

 A Mária-lányok és Szívgárdista fiúk (kortól függetlenül, ha még léteznek) borzadoznak, esetleg még a hányinger tüneteit is fel tudják mutatni, míg mi, a „felvilágosultak” csak röhögünk, kicsit hangosabban a kelleténél, hogy aki akarja, hallja és lássa, mi levetettük magunkról az ósdi ízlés gúnyáját. Az igazság, mint sok esetben, most is valahol középen van. Mondom, a film „disznóölés a zongorán”. Amit úgy is érthetünk, a disznót egy Bösendorfer-zongorán szúrják le. De úgy is, hogy a disznóölés olyan, mint egy finom impromptu, azaz rögtönzés, amit a művész zongorán ad elő. Vegyük irányadónak a vers második feltételezett értelmét, azzal többre megyünk.

Vidám sportverseny a a barakkban. Cél, minél többet zabálni (előtérben Czene Béla) 

Vranik Roland egyenesen az égből érkezett, jó időben, hogy besöpörhesse a 2005-ös filmszemle legjobb filmjének járó díjat. Ami, természetesen, vaskos meglepetés, hiszen a szakma alig ismerte ezt a harmincas évei közepén járó fiatalembert (1968-ban született), aki nem a magyar filmművészeti egyetemen szerzett képesítést (nincs is képesítése), hanem a reklámfilmezésben és – többek között – Hollandiában készült fel a szakmára. Egy rövidfilmen kívül (Dominátor 2000), amelyet a Balázs Béla Stúdióban készített, az eddigi legnagyobb filmes tette az volt, hogy Tarr Béla mellett pár hónapig asszisztált a Werckmeister harmóniákban. A Fekete kefe tehát, ismétlem, olyan váratlan ajándék, mint Mózes népének a mennyekből hulló manna, amely, mint tudjuk, ehető.

 Tetőn a négy karakter: Zoli (Bánki Gergely), Döfi (Hajduk Károly), Anti (Hernádi Csaba), Papi (Réthelyi András),