Mundruczó Kornél pályáját rakétagyorsasággal kezdte. Másodéves rendezőszakos volt, amikor leforgatta a Nincsen nekem vágyam semmi (1999) című filmjét. Hogy még el sem végezte a művészképezdét? Ez ekkorra már nem volt egetverő szenzáció. Különben is az 1975-ben született rendező előtte már alaposan elkoptatta egyeteme padjait, persze, ekkor még nem rendezőként, hanem színészhallgatóként. Kapott is diplomát róla 1998-ban, amit színházban akkor még nem hasznosított (a virtuális Proton Színház csak 2009-ben alakult meg), mert az ifjú tehetség rögtön átiratkozott a filmrendezői szakra.

A Nincsen nekem vágyam semmi tökéletesen igazolta a pályamódosítást: a huszonnégy éves fiatalember érett filmmel tört be Dévénynél a magyar filméletbe. Ráadásul őszinte volt. Nem takargatta, hogy kiktől tanult, kiknek a műveit tanulmányozta alaposan, mielőtt ebbe a filmbe belevágott volna. David Boyle előtt kalapot is lengetett, amikor az egyik szereplőjére olyan trikót adott, amelyen feliratként a Trainspotting díszelgett. A fővonalhoz való igazodás mindössze a történet összerakásán érződött, bár a dramaturgia eredetinek látszott. Ugyanis Mundruczó Kornél a ménage à trois (hármas kapcsolat) sokszor látott esetét úgy duplázza meg, hogy a két háromszögnek van egy közös csúcsa, és ez Brúnó (Nagy Ervin), akinek kétfelé vannak kétféle szexuális kötelezettségei. De még ez sem igazán új, hiszen a kettős életet élő hősökből is ki tudnánk állítani többtermes galériát. Ami az újdonság: Mundruczó Kornél a két háromszöggel azt a bravúrt oldja meg, hogy a vidéki és a nagyvárosi életet közös nevezőre tudja hozni, a végső elszámolásnál pedig már nem a környezet számít, hanem a követett életmód.

A két miliőbe sok minden belefér: Brúnó vidéken szerelmével, Marival (Kovács Martina) gyermeki játékot ad elő. A Nyuszikát és a Batmant, amelynek koreográfiája fantasztikus, hiszen még eredetin fényképezett sárkányrepülés is van benne, de a szereplők tudattartalma mesterségesen lefokozott, mondhatni gyermekesen éretlen.

Nyuszika és Batman jelenete

A nagyvárosi közegben érződik némi közhely. Ilyen például a magyar „alvilág”. Brúnó és társa, Ringó (Rába Roland) – aki egyébként Mari bátya – testüket adják el befutott cápáknak. Brúnónak e tekintetben van biztos keresete is, mivel állandó partnere egy ügyvéd (Csuja Imre), aki durva alak, de nem smucig, fizet rendesen. De ezt a közeget Mundruczó Kornél a nézőknek nem megengedő vagy bíráló mondatokkal és képekkel mutatja be. Egyáltalán, nem prédikál, nincsenek úgymond jobbító szándékai, és ha a filmből valamiféle rendezői hozzáállás olvasható ki, az nem több mint Shakespeare viszonya királydrámáiban a gyilkossághoz: nem kell rajtuk megdöbbenni, hozzátartoznak a közeghez. Ott egészen normálisak. Kilépni sem lehet belőle, mert ez a közeg maga a porózus magyar valóság, amelynek már nincs olyan bűvös szigete, ahová egy fiatalember tartósan elmenekülhetne.

Ami a rendszerváltást követő első évtized végén elég leverő megállapítás. Még akkor is, ha például Brúnónak van fogalma arról, hogy amit csinál, az a nézőtéren ülők többségének etikai nézeteivel nem egyezik. Nagy vonásokban. Esetleg kicsikben igen.

Itt még az igazoltató rendőrrel legnagyobb a barátság, de rögtön következik Ringó (Rába Roland) menekülésének nagy passzázsa

Az angol drámaíró neve talán véletlenül került elő, de metaforaként tovább használom: akárcsak egyes drámáiban, Mundruczó Kornélnál is az a dramaturgia újra felfedezett újdonsága, hogy nem kell a lekerekített befejezés, azaz nem kell fektétlenül a szálakat elvarrni. Ezért a filmnek nincs olyan kétes vége, ami még a zseniális Boyle-opusra is jellemző: a legnagyobb csaló lesz végül a nyertes, ahogy azt a cinizmus filmes nagy könyve megköveteli.

Magyarország, mint ismeretes, nem a nyertesek birodalma (vagy csak a kevés számú nyertesé). Mundruczó Kornél sem nem viccet (bár van a filmben egy csikorgóan „vicces” jelenet), sem nem drámát nem csinál ebből a felismerésből. Nem neki kell ítélkeznie, ő csak ábrázolja, hiszen a férfi prostituált neki nem Hecuba, hogy megsirassa. Ami a filmben feltűnő volt, hogy a minimalista körülmények ellenére Mundruczó Kornél és az operatőr, Makkos Szilárd képes volt megragadni a környezetek jellegzetességeit (persze, volt divatosan „ráncigált” kamera is). Továbbá a színész Mundruczó Kornél egy csöpp megértéssel sem volt színészei iránt: a kép fontos elemévé tette őket, de nem segítette játékukat kedvező gépállásokkal, nyugodt testtartásokkal, kellemesre sminkelt arcvonásokkal.

Amire nagyon ügyelt, az az érthetőség volt: az artikuláció legyen tiszta, mert, fiúk, mi filmet forgatunk, és nem baráti összebeszéléseinket utánozzuk. (A Budapesti iskola ekkorra már csak a filmtörténeti múlt része.)

Feltűnő volt, hogy a rendező nem pszichologizált. Nem úgy akart hatni a nézőkre, hogy követi a filmek kvázi lélektanát. Nála a hősök cselekednek, indulatból és szenvedélyből, és nem lelkileg roppannak össze, mint a melodrámák sorsverte figurái. Mundruczó Kornélnál a testek mennek tönkre, akár véglegesen.

Érződik a posztmodern filmen az a törekvés, hogy példaszerűen legyen posztmodern. Legyen könnyen felismerhető az eklektika, legyenek időnként harsány színek, a zene legyen száraz, acid, a jelenetek pedig ne ügyeskedő átkötésekkel kövessék egymást, a vágás vezérfonala pedig a kiszámíthatatlanság legyen. De mivel a filmben például nincsenek plakátszerű betétek, bohóctréfák stb. ez az eklektika már-már barátságos, szinte a film egyetlen klasszicizáló mozzanata.

Ami azonban aláhúzta, hogy, tisztelt néző, tessék észrevenni, a „kellemes magyar film” korszaka lezárult, amit ugyan Jancsó Miklós filmjei már a 80-as évek végén jeleztek, de hát az excentrikus Jancsónak ezt elnézték – sokan persze a Mester  „eltévelyedését” nem bocsátották meg, de legalább tudomásul vették –, mint egyedi esetet. 2000-ben azonban ezt a korszakzárlatot, a 90-es évek elejének válságos állapota után, már tényként lehetett kezelni. A filmszemle zsűrije is így láthatta, mivel különösebb vita nélkül a Nincsen nekem vágyam semmi megkapta a legjobb első filmesnek járó díjat. Feltétlenül megérdemelten.

Mindent összevéve: Mundruczó Kornél sikeresen debütált, és várakozást keltett a mindig nehezebb második film iránt.

(Részlet az Ég a piros lámpa, felvétel van című memoárból. A fejezet címe: A megújulás évtizede: győz az új nemzedék)

Felvétel indul! Csapó! 

A film úgynevezett eszmei mondandója vagy költői üzenete – hogy retro fogalmakkal operáljunk – nem sok, pontosan annyi, amennyit Hámori Ildikó (szerepe szerint Kéki Kata) narrátorként bemond.

 Felvétel indul! Csapó! „Mami mindig mondta, hogy nem kell fejjel rohanni a falnak. Majd jön, akit keresek, ha akar. Annyira akartam a lényeget, hogy kiugrott a kezeim közül, és a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy valójában én mit akarok, én ki vagyok. A boldogság közel van, itt van az orrunk előtt, csak nem látjuk.” Ennyi!

 Ehhez képest az Állítsátok meg Terézanyut! a maga több mint két órájával irgalmatlanul hosszú. Ami feltehetőleg elsőfilmes betegség. A rendező, mint a mesterember, Zuboly, ha egyszer megnyílt előtte a pálya, az oroszlánt is akarja. Jó oka van rá. A magyar film környékén inkább ordítani kell, mint rábeszélni: „Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: »Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!«” Hogy a ma nálunk – szigorúan a filmgyártásban – ki a fejedelem, ne bolygassuk. Az ordítás a fontos, ami – ha tetszetős – ismételhető is. Tényleg, miért szőrözünk a hosszal? Bergendy Péter e filmjéig a reklámok és klipek percekig tartó világában utazott, hát most kiélte magát. A terjengősség legyen bocsánatos bűn.

 Hámori Gabriella mint Kéki Kata, aki száraz lábbal kel át az Állítsátok meg Terézanyut! legkülönfélébb helyzetein

A moziból kijövet a zsöllyetársam, aki a fiatal filmesek iránt igen elfogult, megkérdezte: „Mondd, ezek a tehetséges gyerekek az első filmjük után miért nem a harmadikat vagy a negyediket csinálják meg? Kötelező gyakorlat számukra a második elkészítése?” Most mit mondjak, a Szezont láttuk, Török Ferenc filmjét, akinek első munkáját, a vizsgafilmként elfogadott Moszkva tér című moziját többször levetítettem médiaszakos hallgatók számára, mivel demonstrálhattam rajta, hogy mi a különbség narratívában és feldolgozásmódban egy 1967-ben forgatott ugyancsak tehetséges első film, a Bohóc a falon (ugye, mindenki tudja, hogy ez volt Sándor Pál első játékfilmje?) és a több mint három évtizeddel későbbi, jelesül a 2001-es Török Ferenc alkotásközött. Be lehetett mutatni, hogy mindkét filmben az új nemzedék ki akar hajózni az „öregek” elalgásodott öbléből, de míg Sándor Pálnál a szereplők törekvése a felnőtté válás, addig Török Ferenc fiataljai úgy szakadnak el az öregek világától, hogy az valójában nem is tudatosul bennük. Hja, a múlt. Nem azzal vannak elfoglalva, hogy mit hoz számukra a rendszerváltott jövő, hanem miként feledhetnék el a múltat. Nagy Imre számukra ugyan „ki a fasz”, mozgásterüket azonban mégis meghatározza, hogy például 1956-ot jobbról vagy balról jelöli ki számukra a hatalom, amely olyan, mint a mustárgáz, minden lövészárkot kitölt. Ugyanakkor fölmutathattam a filmben az ész cselét is: Török Ferenc azzal, hogy bemutatta, nincs kontinuitásérzet a nemzedékek között, valójában a kontinuitásról tesz tanúbizonyságot, hiszen problémaként érzékelteti azt, amiről a szereplői nem is tudnak. Vagyis a fiatal rendező, aki egyáltalán nem volt süvölvény (1971-ben született) mégiscsak fontosnak tartja a kontinuitást, hiszen Nagy Imre újratemetésének napjával a problémát szembetűnően tematizálta. Ennyi, gondolom, elegendő a bölcsészdumából (Bacsó Péter szokta volt mondani nekem, amikor dramaturgként vitába szálltam vele), és térjünk a tárgyra. 

Legyünk profik!

A tárgy, mint fent, a Szezon. Török Ferencen érződik, hogy a főiskolán Simó Sándor (1934–2001) osztályába járt. A Mester, aki producerként föltétlenül több energiát ölt bele a magyar filmbe, mint saját életműve fölvirágoztatásába, érzékeltette tanítványaival, hogy a filmnek – amin ő elsősorban realista filmet értett – csak akkor van értelme, ha a háttér hiteles, azaz szociológiailag bemérhető. A fikciós tömörítés, ami ugyan külső kényszer, hiszen a mozielőadások szabott műsorideje miatt nincs mód regényt írni, csak akkor lesz hatásos, ha a néző ráismer a miliőre, a jellemekre, sőt azokat magáénak tudja. Kétségtelen, van ilyen film. A Szezon is annak indul, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországról, annak is vidéki arculatáról adjon nyilvános jelentést. És a dossziénak az legyen a címe: Kallódó fiatalok.

 A három főszereplő, Nyéki (Kokics Péter), Virág (Nagy Ervin) és Guli (Nagy Zsolt). Ikonikus a kép, akárcsak a Megáll az időben a velünk szembe futó fiataloké. A mai Rastignacok célpontja azonban nem Párizs, hanem szezonbeli pincérként  a Balaton