Ülünk a moziban, és káprázik a szemünk. Mire a vetítés véget ér, sejteni kezdjük, hogy a látott film mi nem. Az Egyetleneim például nem adaptáció. Nem Beregi Péter hasonló című regényének megfilmesítése, noha a forgatókönyvírói trojkának ő is tagja. A másik kettő: Garaczi László és a rendező, Nemes Gyula. Ez a nem igazi kihívás elé állítja az elemzőt is: ha nem adaptáció, akkor mondd meg, hogy mi.

Mélyítés

Ráadásul a nem még el is mélyíthető. Ez a film nem abból a közismert fajtából való, amely történetet perget le a néző szeme előtt. A cselekmény nem bonyolódik be és a végén – a szálak elvarrásával – nem bonyolódik ki. Nem mintha nem lenne történet. De az annyira egyszerű, hogy szinte észre sem szabad venni. Illetve, vegyük észre, ez a film is azt az embertörténeti pillanatot vizsgálja, amikor egy kamasz meg szeretné találni az egyetlent. De azt mégsem lehet dramaturgiai mestermunkának nevezni, hogy van A fiúnk (Kovács Krisztián), aki minden erejével hódítani akar. Sőt szerelmes is szeretne lenni, de amikor egy „három alattinak” osztályozott lánnyal (Tóth Orsi) végre komolyabb kapcsolata alakul ki, azt elszúrja. Szóval lúzer, de szerethető. (Tóth Orsi, a színésznő, nem gyenge közepes: erre a filmre és a Johannára 2008-ban megkapta a szemle legjobb színésznője díját.)

 A szerelmi jelenet A fiú (Kovács Krisztián) és Judit (Tóth Orsi) között egy megállított képbe sűrítve gondosan kiszámított  impresszionista festmény hatását kelti, a filmen azonban mindez fölöttébb dinamikus