A moziból kijövet a zsöllyetársam, aki a fiatal filmesek iránt igen elfogult, megkérdezte: „Mondd, ezek a tehetséges gyerekek az első filmjük után miért nem a harmadikat vagy a negyediket csinálják meg? Kötelező gyakorlat számukra a második elkészítése?” Most mit mondjak, a Szezont láttuk, Török Ferenc filmjét, akinek első munkáját, a vizsgafilmként elfogadott Moszkva tér című moziját többször levetítettem médiaszakos hallgatók számára, mivel demonstrálhattam rajta, hogy mi a különbség narratívában és feldolgozásmódban egy 1967-ben forgatott ugyancsak tehetséges első film, a Bohóc a falon (ugye, mindenki tudja, hogy ez volt Sándor Pál első játékfilmje?) és a több mint három évtizeddel későbbi, jelesül a 2001-es Török Ferenc alkotásközött. Be lehetett mutatni, hogy mindkét filmben az új nemzedék ki akar hajózni az „öregek” elalgásodott öbléből, de míg Sándor Pálnál a szereplők törekvése a felnőtté válás, addig Török Ferenc fiataljai úgy szakadnak el az öregek világától, hogy az valójában nem is tudatosul bennük. Hja, a múlt. Nem azzal vannak elfoglalva, hogy mit hoz számukra a rendszerváltott jövő, hanem miként feledhetnék el a múltat. Nagy Imre számukra ugyan „ki a fasz”, mozgásterüket azonban mégis meghatározza, hogy például 1956-ot jobbról vagy balról jelöli ki számukra a hatalom, amely olyan, mint a mustárgáz, minden lövészárkot kitölt. Ugyanakkor fölmutathattam a filmben az ész cselét is: Török Ferenc azzal, hogy bemutatta, nincs kontinuitásérzet a nemzedékek között, valójában a kontinuitásról tesz tanúbizonyságot, hiszen problémaként érzékelteti azt, amiről a szereplői nem is tudnak. Vagyis a fiatal rendező, aki egyáltalán nem volt süvölvény (1971-ben született) mégiscsak fontosnak tartja a kontinuitást, hiszen Nagy Imre újratemetésének napjával a problémát szembetűnően tematizálta. Ennyi, gondolom, elegendő a bölcsészdumából (Bacsó Péter szokta volt mondani nekem, amikor dramaturgként vitába szálltam vele), és térjünk a tárgyra.
Legyünk profik!
A tárgy, mint fent, a Szezon. Török Ferencen érződik, hogy a főiskolán Simó Sándor (1934–2001) osztályába járt. A Mester, aki producerként föltétlenül több energiát ölt bele a magyar filmbe, mint saját életműve fölvirágoztatásába, érzékeltette tanítványaival, hogy a filmnek – amin ő elsősorban realista filmet értett – csak akkor van értelme, ha a háttér hiteles, azaz szociológiailag bemérhető. A fikciós tömörítés, ami ugyan külső kényszer, hiszen a mozielőadások szabott műsorideje miatt nincs mód regényt írni, csak akkor lesz hatásos, ha a néző ráismer a miliőre, a jellemekre, sőt azokat magáénak tudja. Kétségtelen, van ilyen film. A Szezon is annak indul, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországról, annak is vidéki arculatáról adjon nyilvános jelentést. És a dossziénak az legyen a címe: Kallódó fiatalok.
A három főszereplő, Nyéki (Kokics Péter), Virág (Nagy Ervin) és Guli (Nagy Zsolt). Ikonikus a kép, akárcsak a Megáll az időben a velünk szembe futó fiataloké. A mai Rastignacok célpontja azonban nem Párizs, hanem szezonbeli pincérként a Balaton
