Nagy ígéretek, rövid életművek
A magyar film története sajnos hemzseg a beváltatlan nagy ígéretektől. Rengeteg rendező ragadt be a rajtvonalnál, vagy egy-két film után szinte el sem kezdődött pályájuk már véget is ért. Természetesen lehet nyomot hagyni kevés filmmel is. Például vitathatatlan, hogy Szőts István két filmje, az Emberek a havason (1941) és az Ének a búzamezőkről (1947) a magyar mozi történetében két különösen jelentős alkotás. Ugyanez mondható le Huszárik Zoltánról is, akinek a posztszecessziós Szindbádja (1971) egyenesen kultuszfilm lett. (A kilenc évvel későbbi Csontváry már nem volt sikeres.) Hogy miért olyan rövid e két rendező filmográfiája, az két külön történet. Egyszer el is kellene mondani, hiszen mindkét rendezővel megadatott nekem az a nagy lehetőség, hogy velük én is tervezhettem filmeket, amelyekből azonban sajnos nem lettek vetíthető filmtekercsek.
Természeten külön történet Gödrös Frigyesé is, akinek 1967-es vizsgafilmjét, a Sánta Ferenc novellájából forgatott hét perces Halálának halával címűt, a szintén nagy ígéret Magyar Dezső (Büntetőexpedíció, 1970, Agitátorok, 1972) fényképezte. A rendező honi filmművészetünkben mindenesetre egyedül áll azzal, hogy az első játékfilmjét ötvennyolc éves korában mutatták be. Nem véletlenül, hiszen a 2000-es filmszemle megosztott nagydíjával fényesített Glamour hosszan készült, nagyon hosszan. Legalább öt évig, évente tíz forgatási munkanappal. Közben úgy alakult, formálódott a rendező családjának a története, ahogy azt az anyagi források, valamint a dramaturgiai felismerések indokolták, míg végül előállt a filmszemlén bemutatott verzió, amely narrátorral próbálta összeforrasztani a történetnek időben, térben szerteágazó szálait. Voltaképp fölöslegesen, mert a film, mivel időközben a nézők is tudomásul vették, hogy az ezredfordulós filmek cselekményei nem követik a klasszikus sablonokat, és a homályok a hangulat egységével is áthidalhatók. Ezt pedig a film – Kardos Sándor operatőri közreműködésével – példásan megoldja. Tudomásul kellett venni azonban azt is, hogy a film (bár a hosszan érlelt alkotói szándék nem tört kevesebbre) nem tudja a Buddebrook ház színvonalán ábrázolni Gödrös Frigyes családjának három nemzedékét. Szigorúan szelektálni kellett, és fájdalommal meghajolni az előtt a tény előtt, hogy a néző nem tudhatja, mi az, amit nem kivágtak a filmből, hanem kényszerűségből le sem forgattak.
Támogatás és térhátrány
Gödrös Frigyes a kései pályakezdéssel hatalmas hátrányba került. Egy zsidó nagypolgári család több nemzedékének történetét Szabó István is filmre vitte. A munkát kicsit később kezdve, de hamarabb befejezve. Ráadásul világsztárokkal, például Ralph Fiennesszel és másokkal a főszerepekben. A napfény íze (1999) a rendező műhelyének egyik mesterdarabja lett, amely sok méltó és méltatlan kritikát kapott, ahogy ez már Magyarországon szokásos.