Felvétel indul! Csapó! 

A film úgynevezett eszmei mondandója vagy költői üzenete – hogy retro fogalmakkal operáljunk – nem sok, pontosan annyi, amennyit Hámori Ildikó (szerepe szerint Kéki Kata) narrátorként bemond.

 Felvétel indul! Csapó! „Mami mindig mondta, hogy nem kell fejjel rohanni a falnak. Majd jön, akit keresek, ha akar. Annyira akartam a lényeget, hogy kiugrott a kezeim közül, és a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy valójában én mit akarok, én ki vagyok. A boldogság közel van, itt van az orrunk előtt, csak nem látjuk.” Ennyi!

 Ehhez képest az Állítsátok meg Terézanyut! a maga több mint két órájával irgalmatlanul hosszú. Ami feltehetőleg elsőfilmes betegség. A rendező, mint a mesterember, Zuboly, ha egyszer megnyílt előtte a pálya, az oroszlánt is akarja. Jó oka van rá. A magyar film környékén inkább ordítani kell, mint rábeszélni: „Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: »Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!«” Hogy a ma nálunk – szigorúan a filmgyártásban – ki a fejedelem, ne bolygassuk. Az ordítás a fontos, ami – ha tetszetős – ismételhető is. Tényleg, miért szőrözünk a hosszal? Bergendy Péter e filmjéig a reklámok és klipek percekig tartó világában utazott, hát most kiélte magát. A terjengősség legyen bocsánatos bűn.

 Hámori Gabriella mint Kéki Kata, aki száraz lábbal kel át az Állítsátok meg Terézanyut! legkülönfélébb helyzetein

Kontroll reloaded 

 A DVD kitűnő találmány. Valaha egy öt évvel korábban bemutatott film már Csipkerózsika álmát aludta, és legfeljebb arra várthatott, hogy egy-egy másod- vagy harmadosztályú kereskedelmi vagy kábeltévé csókja egyetlen adás erejéig felébreszti, aztán marad az álom, hiszen bekerülni az élő klasszikusok közé – bármilyen nagy reklámot fejtettek ki a bemutató idején a film mellett – ezer filmből esetleg egy tud. A DVD azonban olyan, mint a könyv. Lehet belőle könyvtárat építeni. Megfelelő hangoltság esetén bármikor elővehető, mint például a Kontroll, amelyről ma már alig esik szó, holott a 2003-as filmszemlén, a nemzedéki áttörés kétségbe vonhatatlan jeleként, mondhatni, csak róla beszéltek, és a lelkesedés kitartott 2004-ben is, amikor az Oscar-díjra nevező magyarbizottság ezt a filmet ajánlotta versenyeztetni a legjobb külföldi film kategóriájában. A legjobb ötbe azonban már nem fért be. Hogy miért nem? Kézenfekvő. Az Oscart, szeretjük, vagy nem szeretjük, nem futsal. Nagypálya. Erős volt a mezőny. A svédek a Sa som i himmelent adták (Hétköznapi mennyország, rendező: Kay Pollak). A franciák versenyfilmje a Les Choristes (A kóristák, rendező: Christophe Barratier ) volt. A németek von aus Haus a Der Unterganggal borítottak (A Bukás – Hitler Utolsó Napjai, rendező: Oliver Hirschbiegel). Afrikát a dél-afrikai Yesterday (Tegnap, rendező: Darell James Roodt) képviselte. A nyertes végül a spanyol Mar Adentro (A Belső Tenger, rendező: Alejandro Amenábar) lett. Egy extrém lélektani film, amely nem mellesleg, a négy nagy fesztivál egyikén, Velencében is díjazott lett. (A rendező korábbi filmjei is emlékezetesek voltak.) Mint látható, a trend egyszerű: legyen a külföldiek között művészi (nem azonos a szó szerinti művészettel), továbbá mérsékelten botrányos, politikailag korrekt, szórakoztató és feltétlenül legyen valahonnan a távoli világból. Egy ilyen ötösbe naivitás lenne azt hinni, hogy egy magyar (Hollywoodból nézve nem is magyar) elsőfilmes rendező nem elég egzotikus filmje beleférhet, bár harmad-, negyedosztályú fesztiválokon jól szerepelt.

Lecsó (Badár Sándor), Tibi (Nagy Zsolt), Professzor (Mucsi Zoltán) és a főszereplő Bulcsú (Csányi Sándor) gondoktól vagy gondolatoktól sújtva