Ha egy új nemzedék akar betörni a szakmába, az bizony nem megy veszteségek nélkül. Most nem is a félbetört vagy abbamaradt pályákra gondolok (bőven van belőlük), hanem a korábbi kaputartó sarokvasak elkopására. Az egykori bálványok, persze, nem dőlnek le, csak ingataggá válik a talapzatuk. A példám most a Magyar szépség lesz. A szerzője ugyanis mintha nem lenne ugyanaz, mint a Megáll az időé. De miért is kellene mindig ugyanazt a gittet rágni? Nemcsak a politikában lehet valami más. Sőt, a kultúrában még inkább lehet, sőt kívánatos. Feltehetőleg Gothár Péter is így gondolta, mert a Magyar szépség merész és tudatos koppintás. Ha ezen a Magyarországon szokatlan svédcsavaron túltesszük magunkat, akkor jó filmet látunk. Természetesen lehet töprengni azon, hogy a film készítésének időpontjában egy-két évvel a hatodik x előtt álló magyar rendező vajon miért tartotta fontosnak az 1965-ben született, és a forgatás idején 34 éves Sam Mendes első játékfilmjének utánzását. Kár rágódni rajta, mert a mi rendezőnk ezt bátran megtehette. Az eredmény őt igazolta. A szépség magyar verziója invenciózusabb, mint az eredeti. Ami talán nem is olyan nagy dicséret, hiszen amikor Gothár Péter 34 éves volt, akkor már zsebében tudhatta az Ajándék ez a nap (1979) és a Megáll az idő (1981) szinte felülmúlhatatlan sikerét.

Udvaros Dorottya és Máté Gábor, a Magyar szépség két főszereplője

Nehéz Dévénynél betörni az új idők új dalaival

Az előző bejegyzésemet kissé úgy kezdtem, mintha – minden ellenkező szándékom ellenére – búcsúztató tartanék a magyar film sírja fölött. „A magyar film története sajnos hemzseg a beváltatlan nagy ígéretektől. Rengeteg rendező ragadt be a rajtvonalnál, vagy egy-két film után szinte el sem kezdődött pályájuk már véget is ért.” És így tovább. De nem akartam jajongani, mert a helyzet komoly, nagyon komoly. Szirtes András, a magyar film egyik leginkább kísérletező kedvű alkotója (például az ő filmje az 1984 és 1986 között készített Lenz) a körülményeket a facebookon egyetlen fotóval foglalta össze.

Természetesen, a kép önmagában nem még nem szimbólum (ugyan kit jelképez a sok mázsás zúzó kalapács?), és azt is jó tudni, hogy ez a szobortörés nem Magyarországon folyik, hanem Pierre Jahan (1909–2003) kamerája előtt 1941-ben. Tudniillik a németek a szobor anyagát rekvirálták hadi célokra. Az áldozat Jacques Perrinnek (1847-1915) a matematikus és a girondista politikus Condorcet-ről mintázott szobra. De hát francia munkás végzi a barbár munkát, ahogy ez a megszállt országokban szokásos (http://www.parisenimages.fr/)

Ha optimizmust szeretnék sugározni, mondhatnám, hogy teher alatt nő a pálma, és hozzá egyéb bornírtságokat, persze az út azonban mindig meredek, amit Szirtes András pályája, a villanyszerelőből és a Mafilm nyüzsgő-mozgó mindenes fiatalemberéből lett rendező és költő gyötrelmei is bizonyítanak. Úgymond tehet róla, hiszen nincs benne hajlam a megalkuvásra, ami a filmszakmában sokszor nem vezet jóra. Neki a film, akárcsak mesterének, Tóth János operatőrnek, a kép a mindene, s nem az a szokásos széljárásfigyelés, amely felröptetheti a tehetségeket (igaz, földhöz is csaphatja őket).

Két tehetséges rendező a 80-as évek elején

Mindezt azért volt szükséges elmondani, hogy bevezessem azt a kissé furmányos pályakép megközelítést, amelyet a Cha-cha-cha és a Megáll az idő esetében fogok alkalmazni. A téma továbbra is az áttörés évtizede, de most két olyan példát mutatok be, amely azt bizonyítja, hogy betörni Dévénynél a filmszakmába sohasem volt könnyű.