Lehet, hogy jegyzeteimben sok esetben érdemtelenül elhagytam a rendezők rövidfilmjeinek még az említését is. Beh, ha valaki élete folyamán az egész estés játékfilmekre összpontosított, akkor ez megesik. Mundruczó Kornélnál azonban – mielőtt a második filmjére rátérnék – megkerülhetetlenek a rövidfilmek is, ugyanis ezek a rendező műhelyének szerves alkotásai. Mundruczó Kornél nem általában vagy jobb híján és szellemi önkielégítésként készít rövidfilmet, hanem tanulmányokat skiccel eljövendő filmjeihez, mondhatni, mozgóképes vázlatokat forgat.
A Haribo-haribá (1999) és a Kis apokrif, No. 1 (2002) elsősorban stíluskísérletek. Vajon rendezőnk a groteszkben mennyire tud otthonosan mozogni? A Haribo-haribá főhősének mértéktelen – és természetesen hányással végződő – édességfogyasztása némi belemagyarázással megelőlegezi a kortárs Pálfi György Taxidermiáját is, mivel a kis történetet Mundruczó Kornél nem viccként fogja fel, és belehelyez néhány olyan motívumot is, amelynek valójában nincs magyarázata. Ne is keressük. Lévén ez rövidfilm a jól megválogatott helyszínekkel az atmoszférakeltés tanmozija.
A Kis apokrif, No. 1 (2002), fekete-fehérben, ezzel szemben filozófiai futam a kövér fiúról, akinek a képe mindig megsokszorozódik, holott inkább szeretne olyan lenni, mint a többiek. Japán hatásra (esetleg a fákat fényképező Nádas Péter vagy a buddhizmus ihletése nyomán) a fiúnak fát kell választania, hogy annak tövében leljen nyugalomra. A groteszk ebben csúcsosodik ki: a nyugalom a fiúnak mindössze a medvecukor elmélyült elfogyasztásához kell. Röviden, Kornél a hiábavalóság rövid meséjét adta elő.
Az úgymond előre mutató rövidfilmek közül kiemelkedik a huszonnégy perces Afta (2001), amelyben a lakótelepi kamaszok egyáltalán nem olyan jópofa gyerekek, mint Török Ferenc Moszkva tér című filmjében a simlis fiúk, de még Dyga Zsombor hasonló miliőben játszódó filmjeiben csellengő fiatalokra sem hasonlítanak. Mi az afta? Az afta fekély, például a szájban (stomatitis aphthoa), de azok számára, akik sohasem lábtengóztak (lábtenisz), elárulom, hogy a cím a játéknak azt a pillanatát is jelentheti, amikor a labda térfélen kívülre kerül, és a védő játékos bemondja: „Afta”. És ő könyvelhet el pontot, nem aki a támadó volt. Így tehát a cím metaforikusnak is felfogható, Gyémánt (Polgár Tamás) „kívül van”. (Vagy a film angol cím után – Day After Day – „napról napra” él. De az is lehet a megfejtés, hogy valaki snúrban csúcsot dobott, de hibába dobja fe az összes fillért, a nyeremény nem lesz az övé.)
Az ok voltaképp egyszerű. Az Afta, bár megtévesztésül úgy kezdődik, mint egy közérzetfilm, valójában ontológiai kérdést old meg. Hogyan hagyhatja figyelmen kívül a tárgyilagos szem azt az etikát, amely a társadalmat jól-rosszul egyensúlyban tartja. Természetesen a filmhez mindig kell egy adag szerencse is. Például a főszereplő, Polgár Tamás megtalálása az aszódi nevelőintézetben. Ugyanis a tekintete tökéletes: látszik rajta, hogy többet tud a bandavilágról, mint kortársai többsége, de e tudással még nem telítődött. Még többet akar tudni arról a világról, amely iskolapadból nem megismerhető.
Gyémánt (Polgár Tamás)
Az ő érdeklődése – és nem közönye, mint Faur Anna Lányokjában a két gyilkos gyereklányé – azonban odavezet, hogy egyfajta modern Molotov-koktéllal fölgyújt egy embert, és annak halálát hasonló érdeklődéssel nézi, mint például barátja bedrogozott anyjának eltorzult arcát és félmeztelen testét. (Mundruczó Kornél a Lányokat egészen közelről nézhette, mivel tökéletesen alakította benne Pétert, a baromarcú taxisofőrt, akit a két lány agyonver.) Gyémánt a gyilkossággal azonban szinte öntudatlanul egy olyan világba dobta át magát, amelyben a másság elítélő stigmáit könnyen osztogatják. Bevallom, ez utóbbi mondat Mundruczó Kornél hatását tükrözi, aki tudatos rendező, kiválóan, nem rejtélyes filozófiával és szakzsargonnal tudja elemezni saját filmjeit. (Bármi megtörténhet. Beszélgetés Mundruczó Kornéllal. Filmkultúra.)
Az »én« gyilkosságaim nem pszichológiailag motiváltak. Minden esetben nagyon erős a társadalmi nyomás. Aki ebben a világban nem akar részt venni, az átdobja magát egy másik rendszerbe, hogy ne legyen ugyanolyan, mint mindenki. Természetesen erről nem tud.
Gondolatvilágának forrását is hajlandó megnevezni:
Van egy főmű, ami borzasztó erős hatást gyakorolt rám, és sokkal több számomra, mint irodalmi élmény, Camus Közönye. Az Idegen – a gyilkosságot követően – hirtelen egy másik rendszerbe dobja át magát. Ez a Genet-féle bűnromantikánál sokkal anarchistább. Valójában érzéketlen. Az én szereplőim érzelmi intelligencia-hiányosak. Vagy ez több mint hiány. Nincs.
Az elemzés szükségességét a második Mundruczó-film, a Szép napok (2002) alaposan indokolta. A nézőknek az „erős társadalmi nyomást” több ponton is érezniük kellett. Például abban a nem elhanyagolható mozzanatban, hogy a főhős, Péter (Polgár Tamás) igazi térhátránnyal indul az életnek, lévén javítóintézeti „beutalt”. Ez az origó azonban nem egy meghatározott egyenes kezdőpontja, mert Mundruczó Kornél feltételezi, hogy a helyzeteknek nincs eleve eldöntött logikájuk. Semmi sem az elvárt módon történik. Péter mégis így lesz egy fekete Bildungsroman főszereplője.
Először azt látja, hogy nővére, Marika (Wéber Kata) egy idegen nő gyerekét megveszi. Aztán az idegen nő, Maja (Tóth Orsi) az ő segítségével szeretné visszakapni gyermekét. Az is kiderül, hogy legjobb barátja, Ákos (Réthelyi András) a gyerek apja, Majának azonban pénzes szeretője is van, János (Horváth Lajos Ottó). Ő egyébként annak a gyanús autóbontónak (a „gyanús autóbontó” motívum majd a Fekete kefében is feltűnik) első pillantásra egyáltalán nem különös tulajdonosa, ahol Péter a javítóból kikerülve dolgozik. Maja teljesen természetesen szemet vet Péterre, már, ugye, érdekből is, és a gyámügyön való tanúskodásért ellenértékként saját magát ajánlja fel.
Péter (Polgár András) és Horváth Lajos Ottó a Szép napok roncstelepén
Remélem, elég világosan adtam elő a történet felületét. Ugyanis nagyobb gondot kell fordítani a mélyben lezajló jelenségekre. Ez a történet idáig ugyanis igazából zárójelek között zajlik. Persze, olyan erős hatásokkal, mint Maja szülése, a féltékeny János ordítozása, Ákos átfordulása barátból ellenséggé, Marika munkahelye, a mosoda, amely irodalmárok számára felidézi Gelléri Andor Endre A nagymosoda (1931) című regényét stb. Mindez azonban valóban csak a felszín, mivel Péter eltökélt szándéka, hogy elhagyja Magyarországot, és a film legtöbb jelenetének a hátterében az a kérdés áll, hogy mikorra tűzze ki távozása idejét és hogyan bonyolítsa le.
Maja (Tóth Orsi) megkötözve
Vajon mi nem tetszik Péternek Magyarországon, miért akarja elhagyni? Dialógusban erre sok utalást nem találunk, de azért az ok világos. Eddigi élete – amit ő nem is akart – valamiképp ellentétben van személyiségével. Önszemlélete nem jobb, de legalább mást láttat, mint ahogy a többiek őt tudomásul veszik. Aztán, önmagának is váratlanul, amikor Marika megbízza a feladattal, hogy távolítsa el Maját, és Maja pedig vakon bízik benne, a lányt megerőszakolja, majd autóba ül, és elmegy. Hová? Mindegy. A mi megtartónak nevezett etikánk az ő esetében, fájdalom, egyáltalán nem bizonyult visszatartó erejűnek.
Lehet gondolkodni, vajon az etika idejétmúlt-e vagy az emberi anyag genetikája elhibázott. További kérések is felmerülhetnek. Pétert mindenesetre nem szemlélhetjük a továbbiakban úgy, mint egy köznapi lúzer magyart, hanem benne egy magatartás metaforáját ismerhetjük fel, amelyet a film szigorúan, szárazon, kevesebb szenvedéllyel, mint az első filmben, de a szálak bonyolításában még több leleménnyel ad elő. Ami egészen döbbenetes, hogy a néző, ha hagyta magát az első tíz perc után meggyőzni, akkor egyre inkább tartást fog felfedezni, persze, inkább az egész filmben, de a részletekben is, és mindenekelőtt Péterben és Majában.
Nem sárkányfog vetemények ők, nem a naturalisták emberszörnyei, nem az egyszeri kivételek, hanem – bármennyire nem szeretjük a szociológiai meghatározottságokat – a mi kapitalizmusunk milliós „tartalékhadseregének” (munkanélkülieknek) reménytelenségbe menetelő tagjai, akikben már vágyként megszületett a változtatni kell parancsa. Ugyanakkor gyűlölik a parancsokat, még akkor is, ha maguk adták ki maguknak. Ezért nincs bennük hétköznapi következetesség sem. Csak a mértéktelen vágyódás, ami korántsem öröm.
Mundruczó Kornél mintha Pindaroszt akarta volna illusztrálni:
A mértéket meghaladó vágyódás keserűséget okoz.
A Szép napok kritikai visszhangja papíron (nem úgy, mint egyes bloggerek tajtékzó dühe) jó volt. Bár némi zavart okozott, hogy a szemlei és a forgalmazási verzió között legalább negyedórás eltérés mutatkozott a szemlei változat javára (hátrányára?). Ami azért azt mutatta, hogy Mundruczó Kornél nem fél a korrekcióktól sem, ha azok a film érdekét szolgálják. Magasra értékelte a Szép napokat egykori egyetemi csoporttársam és barátom, a filmkritikus Bikácsy Gergely, az „idősebb öregúr” (Mundruczó Kornél leleményes meghatározása). Tőle idézek:
E rendkívüli tehetségű fiatal filmalkotó pályakezdésében nemcsak a tehetség ereje zavarba ejtő, hanem szemléletének, látásmódjának tökéletesen hagyománytalan jellege. Ilyen részvét nélküli ábrázolásmódot nem ismer a magyar film (a magyar irodalom) múltja. Nem értékítéletként mondom: a film éppen e szemlélettel sugárzódva hallatlanul erős és értékes.
Bikácsy Gergelynek azonban nem tetszett a rövidítés: példátlan öncsonkításnak nevezi, hogy Péter némileg François Truffaut-ra emlékeztető tengerparti jelenete kimaradt a végső változatból. Mert az a tengerpart egyáltalán nem szép, nem a szabadság szimbóluma, azaz a főhős lényegében oda érkezik meg, ahonnan elindult. Kétségtelen, volt ilyen érzete a filmszemlei verzió befejezésének. De a jelenlegi befejezés szerintem erősebb, és alaposabb gondolkodásra készteti a nézőt. Például dönthet, ad-e Péternek az újrakezdésre esélyt, vagy az érzelmi nihilje (a főhősé vagy a nézőé)erre tökéletesen alkalmatlanná teszi. Mindentől függetlenül, az erőszakolás jelenetében Péter átlépett a túloldalra, és a film ennyit és nem többet akart mondani hőséről. A tengerpart ezt legfeljebb tautologikusan megerősítette.
Ami biztos, Mundruczó Kornél a „második film” magasra emelt feladatát megugrotta. A mérce még magasabbra kerülhet.
(Részlet az Ég a piros lámpa, felvétel van című memoárból. A fejezet címe: A megújulás évtizede: győz az új nemzedék)
