Ebben a bejegyzésben az elmúlt másfél évtized magyar filmjeinek utólagos elemzését azon a vágányon folytatom, amelyen a Magyar szépséggel elindítottam már egy szerelvényt. Most ezen az úton egy érdekes szárnyvonali végállomás következik: A porcelánbaba. A képes beszédet mellőzve, egy olyan film, amely nem a fiatalok filmes áttöréséről szól, hanem azt a gondolkodásmódot idézi, amelyet az új nemzedék esetleg maga mögött akart hagyni. Például nem volt szándékukban mindenáron profinak lenni. 

Ezt a nézőpontot elfogadva, lehet, hogy A porcelánbabát illetően nem leszek elég tárgyilagos, pedig Gárdos Péter biztos megérdemelné. Amióta 1984-ben leforgatta Feleki Kamill jutalomjátékával az Uramisten című filmet, állandóan a porondon volt, hol jobb, hol gyengébb mutatvánnyal. A Szamárköhögés (1986) jobb volt, A hecc (1988) gyengébb, ami miatt, feltehetőleg, a következő film, A skorpió megeszi az ikreket reggelire csak 1992-ben készült el. Igaz, akkor újra beindult az üzem. A brooklyni testvér 1994-ben került a közönség elé. Nem aratott különösebb sikert, ezért a gyárnak be kellett fékezni. Az újabb játékfilmre csak az ezredforduló után kerülhetett sor. Ez volt Az utolsó blues (2001), amelyet a 2005-ös februári filmszemlén, azaz pontosan egy évtizede A porcelánbaba követett. Ősbemutató volt, sokan ezért váltottak rá jegyet. 

Igaz, A porcelánbaba  Gárdos Péternek csak a hetedik játékfilmje volt, ami egy több mint harmincéves filmszakmai jelenléthez képest nem is olyan sok. Ugyanakkor sohasem pihent: forgatókönyvírással, rövidfilmekkel, színházi rendezésekkel stb. foglalta el magát, mert munka nélkül képtelen lenne élni. Nem tagadta meg, hogy diplomáját nem a filmművészeti egyetemen, hanem a bölcsészkaron adták ki, azaz bölcsész, olvas, kombinál és nem mellesleg filmeket forgat. Olyan filmeket, amelyek azonban sajnos sohasem rendítettek meg. Ami miatt időnként rám tör a kétség, hátha bennem van a hiba, netán előítéletek foglya vagyok. Ezt a görcsöt kellene oldani, és nem az ő filmjeit kivesézni. Ezt tudván tudva, mindig úgy ülök be Gárdos Péter filmjeire, hogy megpróbálom rábeszélni jobbik énemet: örüljön a mozinak, ennek a nagyszerű ablaktalan helyiségnek, és ha az öröm a film végéig kitart, az elismerésemet ne rejtsem véka alá. Szaladjak oda a barátaimhoz, és mondjam nekik „Nincs mese, ezt a filmet mindenkinek látnia kell.”

 Minden valódi, a zománcos fejőedény, a csupor, a cirokseprű, a fehér ló, a svábos kékfestő ruha, és legfőképp az ebben a mesés miliőben feszítő három nő, akik természetesen nem színészek