Folytatom a „szakmán kívüliek” bő termésének a betakarítását. Most olyan rendezőnőről lesz szó, akinek eddigi két játékfilmje Hegyeshalmon túl is jelentős sikert aratott, de alkotásait idehaza a nézők nem emelték úgy vállra, mint a helyi érdekességű Üvegtigrist. Az áttörés időszakában az ilyen kettősség egyáltalán nem ritka jelenség. Ilyen ilyen széthúzás volt régebben is, ha nem is ennyire markánsan, lásd például a hatvanas évek közepén készült Álmodozások kora (Szabó István első filmje) és A tizedes meg a többiek (rendezte: Keleti Márton) visszhangját a kritikában és a közönség körében. Erről függetlenül, a Chico kihagyhatatlan mű. A szerző, a bölcsész végzettségű Fekete Ibolya, ha nem is diplomázott filmművészetből főiskolán, azért nem idegen bolygóról érkezve lett rendező. A szakmát a helyszínen tanulta ki. Például hosszú évekig dramaturgként edződött a Hunnia filmstúdióban. Tehetségét, szakmai rátermettségét már első filmjében, a Bolse vitában (1996) is igazolta. De van feljebb. A Chico már azon a szinten áll, amelyet nehéz túlszárnyalni. Pedig a dolog egyszerű. Hadd adjam át a szót egy hivatásos kritikusnak, aki nemcsak a filmről, hanem a 2002-es filmszemléről is így összegezte a véleményét: „Fekete Ibolya a kortárs filmművészetben már-már ritkaságszámba menő gesztussal a közelmúlt történelmi jelentőségű eseményeire mer rákérdezni. A Chicóval azonban nem egy lejárt lemezt tesz fel újra, hanem szokatlan formában, érvényes módon szembesít félmúltunkkal. Egy kézen megszámolhatók azok az idei szemlén bemutatott játékfilmek, amelyek a Chicóéhoz mérhető kérdéseket feszegetnek, amelyek nagyobb téttel játszanak, mint hogy összejön-e a fiúnak a lánnyal vagy sem. Elgondolkodtató továbbá az a tény, hogy a magyar rendezők közül Fekete Ibolyán kívül eleddig senki nem foglalkozott se komolyan, se érintőlegesen a jugoszláviai polgárháborúval. Kétségtelenül nehéz a téma, amely könnyen szánalmas igazságosztásba és moralizálásba fordulhat. Fekete Ibolya azonban talált hozzá egy olyan sorstörténetet, amelybe belefűzhette mindazt a borzalmat, ami a közelünkben, ha úgy tetszik, velünk történt.”

 Eduardo Rózsa Flores, aki a délszláv polgárháborúban saját magát alakítja

Történelem, mint téma

Na, igen. Valahogy az az érzése az embernek, hogy fordult a kocka. A hatvanas-hetvenes évek filmjeiben azért kellett a magyar valóságról úgymond sorok (képek) szólni, mert a nyíltságot a cenzúra nem engedélyezte. Most azonban, politikai cenzúra nélkül (?), a filmekben a valóságtól való elfordulás legrosszabb jeleit véljük fölfedezni. De folytassuk a kritikussal: „A Chico azon a téren is különleges alkotás, hogy nem nagyon vannak igazi emberi sorsok a kortárs filmben. Ricardo sorsa mélyen átélhető sors, és egyáltalán nem mellékesen magába gyűjti mindazokat a dilemmákat, amelyekkel egy felelősen gondolkodó embernek az elmúlt évtizedekben szembe kellett néznie.” (Stöhr Lóránt: Határon.Filmspirál, 2003. 2. sz.)