Kontroll reloaded 

 A DVD kitűnő találmány. Valaha egy öt évvel korábban bemutatott film már Csipkerózsika álmát aludta, és legfeljebb arra várthatott, hogy egy-egy másod- vagy harmadosztályú kereskedelmi vagy kábeltévé csókja egyetlen adás erejéig felébreszti, aztán marad az álom, hiszen bekerülni az élő klasszikusok közé – bármilyen nagy reklámot fejtettek ki a bemutató idején a film mellett – ezer filmből esetleg egy tud. A DVD azonban olyan, mint a könyv. Lehet belőle könyvtárat építeni. Megfelelő hangoltság esetén bármikor elővehető, mint például a Kontroll, amelyről ma már alig esik szó, holott a 2003-as filmszemlén, a nemzedéki áttörés kétségbe vonhatatlan jeleként, mondhatni, csak róla beszéltek, és a lelkesedés kitartott 2004-ben is, amikor az Oscar-díjra nevező magyarbizottság ezt a filmet ajánlotta versenyeztetni a legjobb külföldi film kategóriájában. A legjobb ötbe azonban már nem fért be. Hogy miért nem? Kézenfekvő. Az Oscart, szeretjük, vagy nem szeretjük, nem futsal. Nagypálya. Erős volt a mezőny. A svédek a Sa som i himmelent adták (Hétköznapi mennyország, rendező: Kay Pollak). A franciák versenyfilmje a Les Choristes (A kóristák, rendező: Christophe Barratier ) volt. A németek von aus Haus a Der Unterganggal borítottak (A Bukás – Hitler Utolsó Napjai, rendező: Oliver Hirschbiegel). Afrikát a dél-afrikai Yesterday (Tegnap, rendező: Darell James Roodt) képviselte. A nyertes végül a spanyol Mar Adentro (A Belső Tenger, rendező: Alejandro Amenábar) lett. Egy extrém lélektani film, amely nem mellesleg, a négy nagy fesztivál egyikén, Velencében is díjazott lett. (A rendező korábbi filmjei is emlékezetesek voltak.) Mint látható, a trend egyszerű: legyen a külföldiek között művészi (nem azonos a szó szerinti művészettel), továbbá mérsékelten botrányos, politikailag korrekt, szórakoztató és feltétlenül legyen valahonnan a távoli világból. Egy ilyen ötösbe naivitás lenne azt hinni, hogy egy magyar (Hollywoodból nézve nem is magyar) elsőfilmes rendező nem elég egzotikus filmje beleférhet, bár harmad-, negyedosztályú fesztiválokon jól szerepelt.

Lecsó (Badár Sándor), Tibi (Nagy Zsolt), Professzor (Mucsi Zoltán) és a főszereplő Bulcsú (Csányi Sándor) gondoktól vagy gondolatoktól sújtva 

Na, mindez nem kritika, csak ténymegállapítás. A film visszhangja mára elült. A rendező pedig Amerikában próbált szerencsét. Röviden: eltelt annyi idő, hogy már elfelejtsem, mi is volt a tényleges bajom ezzel a filmmel, és ha tévedtem, legalább most be is valljam. Mert az is tény, hogy ez a fim is része annak az áttörésnek, amelyet jelenlegi bejegyzéseimben vizionálok. Az, persze, bennem maradt, hogy akkor azon morfondíroztam, vajon a filmben ábrázolt ellenőrzés képes-e olyan szimbolikus jelentést kapni – a nagyhírű Orwell után –, amely a nézőt torkon ragadja, és új felismerésekre készteti. Aztán nem foglalkoztam többet a filmmel, „büntetve” a rendezőt, aki a magyar pályát (futsal?) túlságosan szűknek tartotta. Szerencsére, neki nem disszidálni kellett, mint a Büntető expedíció kiváló rendezőjének, Magyar Dezsőnek vagy Ventilla Istvánnak. Az idők ennyiben megváltoztak. A kérdés azonban megmaradt, vajon mások becsülik-e túl, vagy én nem látom, hogy mi az új ebben a moziban.

Meglepetések nélkül

Tehát volt miért megnézni újra a Kontrollt, és rögtön mondom a végét, rá kellett jönnöm, öt évvel ezelőtt engedékenyebb voltam, mint lehettem volna. Nyilván a felület értékei elragadtak. Például az ablaktalan, de fényeket mégsem nélkülöző miliő, amely az első kockától az utolsó előttiig kitart. (Az utolsó kockákon barokk festmények megoldását követve, felülről olyan fényáradat ömlik lefelé, amely már önmagában metafizikai értéknek is tartható.) Továbbá engedékenységemet kiváltotta a karakterek gondos összeválogatása, a színészi játék fegyelme és az a kollegiális segítség, amelyet fél tucat fiatal rendező mellékszereplőként való fellépése jelent. Még az is számíthatott, hogy az operatőr Pados Gyulát kifejezetten kellemes és tehetséges embernek tartottam. Esetleg én is röhögtem a klipesített pszichológusi vizsgálat „bemondásain”, és elengedtem a fülem mellett a gyengébb, azaz tartalmatlan dialógusokat. Biztos az is kedvemre való volt, hogy a műfajiság hivatott kritikusai sokat vesződtek a zsánerrel. Volt, aki – jobb híján – thriller vígjátékként írta le. Nyilván mellőztem a szerkezet vizsgálatát, amit pedig a filmelemzés alfája és ómegája. De az is igaz, már korán „kikapcsoltam” a rendező öntelt nyilatkozatát olvasva: „Erre a filmre nem lehet egy sablont ráhúzni – thriller ugyan, egy-két jeleneten tutira összecsinálják majd magukat a nézők, de szórakozni is fognak rajta. A Kontroll több mint egy multiplex film, mégsem művészfilm, amin az ember órákon keresztül szenved, vannak benne viszont művészi értékek is.” (Antal Nimród: Kontroll – Mindig a gyomrodra kell hallgatni. Filmhu, 2003. július 24.) Jelentem, tutira nem csináltam össze magamat.

A Kontroll szerkezete felettébb hagyományos, az amerikai klasszikus hangosfilm szabályait követi. Van egy főhősünk – itt Bulcsú (Csányi Sándor), aki megrémül attól a lehetőségtől, hogy nem ő lesz a tervezők közt az első, azért olyan közeget választ, amelyben ez a különös elmebaja szabadon működhet. Ez a közeg a metró alvilága, amelyből még akkor sem jön ki a napvilágra, amikor tehetné. Számításai részben beválnak, hiszen Bulcsú csapatvezető lett, és első egy olyan orosz rulettszerű játékban, a metrószerelvény előtti sínfutásban (nem síkfutás, hanem tényleg sínfutás), amely nem más, mint a helyszínhez alkalmazott párbaj, coltok nélkül. A klasszikus dramaturgiát a film abban is követi, hogy Bulcsúnak két feladatot is meg kell oldania, egy látható és egy arctalan ellenséggel való leszámolást, s ha sikeresen elvégezte, jöhet a happy end (a felszínre való feljutás esélye). A történet tehát Bulcsú rövidebb-hosszabb jelenetekbe tördelt menetelése a kezdő A. pontból a végső Z-ig. Ezt az utat egy függőleges egyenesen ábrázolhatjuk leginkább, és akkor a baloldalra helyezhetjük a Bulcsút segítő, a jobboldalra az őt akadályozó szereplőket, akik közül többnek, ahogy ez a klasszikus westernben is gyakori, nincs rögzített helye, átléphetnek ezen az egyenesen, azaz hol segítenek, hol akadályokat gördítenek a hős elé. A segítők oldalán – nagy tömegben – az ellenőrök vannak, a másikon a metró utasai, akik nem vesznek jegyet. Nem vesz jegyet, aki erős, aki pofátlan, aki nem tud magyarul (egy japán csoport, pont a japánok, zömök a vicc, nem értik, hogy a metrón csak jeggyel lehet utazni). Továbbá aki dadog, aki néma, és aki a jegy nélküli utazásból sportot űz, mint például az ellenőrök réme, a Luc Besson Metró (Subway, 1985) című filmjéből „átemelt” Gyalogkakukk (játssza a kitűnő Mátyási Bence), aki gyorsan száradó habszerű anyaggal le is fújja az ellenőröket. A függőleges egyenes jobboldalára átkerül azonban egy rivális ellenőr csoport is, amelyet a Muppet show-ból importált Gonzó vezet (játssza a karakteres Mihályfi Balázs). Gonzó a sínfutás vesztese, bár életét Bulcsú megmenti, de „nem felejt”, csapata adandó alkalommal kis híján agyonveri a főhőst, akinek arcát egyre inkább a maszkmesterek formálják. A függőleges jobboldalán helyezkedik el a metró belső ellenőrzése is, élén az ugyancsak maszkmesterek kezébe került Cserhalmi Györggyel, akinek az Öltönyös szerepében jut az a pazar dramaturgiai feladat, hogy olyannal vádolja meg Bulcsút, amit el sem követett. Hősünknek a rendező még Gegenspielert is kreált, az Árnyékot (állítólag Szabó Győző játssza, de ez a fejére húzott kámzsa miatt nem derül ki), akinek az a mániája, hogy a metró kerekei alá löki az elővigyázatlan utasokat. Ezt teszi például a film elején a részeg nő etűdjében a felénk csak bal arcával játszó Eszenyi Enikővel, ezt teszi a Gyalogkakukkal, akit éppen a vadászó Bulcsú ejtene el. Bulcsú az Árnyékkal némi lomraktári dulakodás után egy újabb sínfutással számol le. Happy end: Szofi (Balla Eszter), aki eddig medvemezben adta magát, most tündérszárnyakon invitálja hősünket a belvilágból a kivilágított felvilágba.

A bal- és jobboldal figurális gazdagsága megengedi, hogy a rendező elültethessen kis etűdöket Bulcsú nélkül is. Ez sem idegen az amerikai klasszikus hangosfilm dramaturgiájától, hiszen ezek az etűdök atmoszférikusan hatnak a feladatmegoldó hősre, hiszen a feladat nehézsége éppen a miliőben és az atmoszférában szokott megjelenni. A Kontrollban az atmoszféra egységes. Minden ember tudata zavart. Kinek mi a mániája, defektusa azt a rendező, persze, leginkább Bulcsú csoportjában munkálta ki. A Professzor (Mucsi Zoltán, a megszokott szinten hozza magát, ám itt rövid hajjal), a pályakezdő naiv Tibi (Nagy Zsolt), a koszlott Lecsó (Badár Sándor jól adja) és a narkolepsziában szenvedő Muki (Pindroch Csaba kitűnően alszik el) mind karakter, de csak az elmebajon belül. Ám a dramaturgiai függőleges mindkét oldalán tombol az elmezavar. Cserhalmi Tyutyúnak például bomlott agyú Gestapo-tisztet kell játszania, míg a baloldalon az empatikus lelkületű metróvezető Béla (Kovács Lajos) a vezetői fülkét kápolnának rendezte be, és olyan viccet kell elmondania, amely még az újszülötteknek sem új. Röviden: a Kontroll metrója nem más, mint egy nagyszabású elmegyógyintézet, ahol az egyébként visszafogottan előadott melodrámai szál hősnője, Béla lánya, a normális Szofi is jelmezben járkál, nehogy kiderüljön róla, hogy az agya esetleg rendben ketyeg. Elmegyógyintézet? Ami jó humorforrás (a film ki is aknázza), de világmagyarázatnak gyenge, ráadásul a totális bomlottság a feladatmegoldó főhősre is rávetül. Sem indokai, sem megoldásai nem kapják meg azt a metafizikus ragyogást, amely a metafora megszületését lehetővé tenné. Ez túl szépen hangzik. Egyszerűbben szólva, azért nem emelkedik a metafora szintjére a film, mert a néző számára a rejtély nem hordoz semmi új felismerést. Például hol játszódik ez a film? Hálózatát tekintve londoni méretű alagútrendszerben, amelyben azért megmaradtak a magyar feliratok, és magyar nyelvű a Metróbálra mozgósító plakát is. Ideje? Múlt? Jelen? Jövő? Az opció választható, de nem megyünk előbbre egyikkel sem. Esetleg nem is kell a történethez szociológiai együtthatókat keresni, a film mélyvilága egyetlen társadalomnak sem az öntőformája, tükörképe, tükröződése, absztrakciója. Próbálgatom a fogalmakat, de egyik metafora sem illik a filmre. Hátha az alkotó projekciója? Rémálma? Olyan, mint Szász János vagy az underground Szőke András olyik filmje, jelenete, snittje. De akkor mit szolgál az avíttas feladatmegoldó dramaturgia? Az egész konstrukció ugyanis olyan, mint a Fradi-leves. „Mindent bele!” – hörgi a közönség, de a fiúk lábukon ólomsúlyt hordoznak, és a labdák messzire pattannak.

Ha egy rendező nyiklatkozik...

Miért üres a feltörendő dió? Ilyenkor kénytelen az elemző az alkotót is megtapogatni: vajon forgatás közben a szándék torzult vagy a mű és a szándék egybeesik. Néhány tényt: Antal Nimród Amerikában született, de a főiskolát Makk Károly és Xantus János osztályában Magyarországon végezte el 1995-ben. Milyen filmek, rendezők hatottak rá? Azt maga a nagy egójú A. N. mondta el – a Kontroll vágása közben – lazán: „Volt három film gimnazista koromban, ami nagyon nagy szerepet játszott az életemben: a Mechanikus narancs, a Taxisofőr és a Szárnyas fejvadász. Ez a három rendező, Kubrick, Scorsese és Ridley Scott mind nagy hőseim. Luc Bessont is nagyon bírom, Fellinit is, Tarantinót is, Finchert is. A hongkongi rendezők közül John Woo és Ringo Lam nagyon nagy arcok, a japánok közül Kitanót szeretem nagyon. De mostanában Jonathan Glazer is nagyon bejön: az első nagyjátékfilmje, a Szexi dög, húú, az nagyon izmos. Ha a felét el tudnám érni az első filmemben, amit Glazer elért, akkor már fasza gyerek lennék.” (Déri Zsolt, riporter: A rémálmok, azok magyarul szoktak lenni” – Antal Nimród. est.hu, 2002. október 1.) A főiskola után sokáig semmi: Antal Nimród reklámfilmeket és klipeket készített, s hét évig várt rá, hogy elkészítse első játékfilmjét. Volt tehát ideje, hogy a különböző koprodukciós igényeknek megfelelően átdolgozza forgatókönyvét. E hét évben az eredeti Bulcsú, Bertók Lajos megöregedett. Így került a filmbe, mint Pilátus a Krédóba Csányi Sándor. A Kontroll kiválóan felépített hazai és külföldi promócióját Antal Nimród nem arra használta fel, hogy elkészítse itthon a másodikat, hanem belépőt váltson vele Hollywoodba. Második, eredetileg Simon Westnek szánt film, Amerikában Elhagyott szoba (Vacancy, 2007) címen készült el. Igazi zsánerfilm, horror, amelyben snuff-filmeket készítenek (snuff-film=embereket élőben kivégeznek, és a felvételt az ilyen jelenetek kedvelőinek eladják, ld. halálpornó). A műfaj ismerői szerint az Elhagyott szoba olykor betéved az utánzás zsákutcájába, de még „elmegy”, ami esetleg Andrzej Sekula, Tarantino megszokott operatőrének az érdeme. Mindenesetre ez a film arra jelzés, hogy Antal Nimród tényleg komolyan veszi önmaga határait. Nem akar művészfilmet rendezni, „amin az ember órákon keresztül szenved”. (Az Elhagyott szoba egyik erénye, hogy mindössze nyolcvan perces.) További filmjei: A szállítmány (Armored. 2009), a Ragadozók (Predators, 2010) és a Metallica: Through The Never 2013-ból világosan jelzik, hogy A. N. választott. Talán megfontoltan. Esetleg fölismerheti önmagát. Kívánom, sikerüljön neki. Végtére poeta non nascitur, sed fit.

P.S. Antal Nimród tényleg Amerikában akar karriert csinálni. De azért ő a mi fiúnk. 2005-ben megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet. Egy időben a nálánál kilenc évvel idősebb színházrendező Vidnyánszky Attilával, aki persze, első filmjét, melynek címe: A szarvassá változott fiú – Kiáltozás a titkok kapujából, csak 2011-ben forgatta le, de az utómunkálatok nehezen folytak (közben a rendező a Nemzeti Színház igazgatója lett), és még ez sem segített. A filmet csekély reklámozás mellett 2014-ben mutatták be. Mondható, a mű nem a fiatalos áttörés példája. Antal Nimródot az „új korszak” illetékesei hazahívták egy mozizást népszerűsítő reklámfilm forgatására. Ekkor adott újabb több nagy interjút. Most csak az Origóban megjelentőbb idézek. (Riporter Varga Ferenc:Az egót mostanában nehezen bírom. 2013. december 10.) Nem titkolja, hogy Amerika nem feltétlenül a korlátlan lehetőségek hazája. Van azonban egy olyan bekezdés a beszélgetésben, amely a negyvenkét éves rendező szájából nagyon idegenül hangzik. Persze, a riporter is feladja a nagy labdát. Ezt kérdezi: „Egy csomó magyar film megnézése után az fogalmazódik meg bennem, hogy nem kéne erőltetni a magyaroknak ezt a filmkészítés dolgot, mert nem megy nekik. Neked szokott ilyen érzésed lenni?” Erre a riportalany vagy rögtön elküldi melegebb éghajlatra partnerét, vagy észre sem veszi, hogy csőbe húzták. Megpróbál korrekt lenni: „Nem. És megkérnélek titeket, hogy kicsit nagyobb türelemmel legyetek, mert ami itt volt korábban, az csontciki volt. Hogy filmforgatások helyett nyaralók épültek a Káli-medencében az adófizetők pénzéből. Hogy semmi kontroll nem volt afölött, hogy milyen minőségű filmek készültek.” Ami a Káli medencére vonatkozik, az nettó hazugság, ami pedig a csontcikiséget illeti, ezt a magyar film történetéről még Amerikából nézve sem lehet állítani. Csak akkor, ha igazolni kívánjuk az „új korszak” eljövetelének szükségességét.