A végén kezdem: Mispál Attila filmjére 2005-ben a 36. játékfilmszemlén díjeső hullott. A fény ösvényei lett a legjobb első film, de elismerésben részesült Cserhalmi György mint a szemle legjobb férfi színésze, Csányi Sándor mint a legjobb epizodistája, de kapott díjat a vágó (Politzer Péter), a hangmérnök (Balázs Gábor) és a két producer (Váradi Gábor, Miskolczi Péter) is. Igaz, volt a szemlén néhány valóban jelentéktelen film, de A fény ösvényei – az első benyomásaim alapján – azért nem volt ennyire kiemelkedő. Zsűrik jönnek, zsűrik mennek, a film azonban megmarad, még akkor is, ha ritkán kerül a nézők szeme elé. Vizsgálni kell, nehogy rabjai maradjunk az első benyomásnak. Korábbi jegyzeteimet legalább most véglegesítem. Hátha az akkori rossz kedvünk tele az idei tavaszra már csak feledhető emlék lesz
Csilla (Cseh Anna Mária), A fény ösvényei főszereplője. „Doktor úr, leszek én még szép?” (idézet a filmből)
A rendező: jeles
Most február van, tehát a tavasz még várat magára. Véleményem még most sem végleges. (Ne is legyen.) Először lássuk a mű pozitív oldalait. Kezdve azon, hogy egy első filmes rendező, aki jókor, jó helyen, azaz Enyedi Ildikó Simon mágusában volt asszisztens, nem az élet utálatára serkenti a nézőket, hanem az újrakezdést, a mély kútból való kiemelkedést propagálja. A spleen sokszor jogos, sokszor csak egyfajta beleállás a trendibe. Ennyiben az 1966-ban született Mispál Attila még merésznek is nevezhető. Ráadásul tudja, hogy mi a mestersége. Ahhoz képest, hogy első filmjét forgatta, szinte profi. A megvalósított történet azonban kissé kimódolt. Már az is gyanakvással tölt el, amikor egy filmben a rendező felemelt ujjal mutat arra, hogy itt művészet van, hiszen, tessék hallgatni, Johann Sebastian Bach szolgáltatja a zenét, ami – ha nem a helyén szólaltatják meg – bizony a giccs határán mozog. Bach ugyanis nem filmzenék szerzője volt. Természetesen rögtön lehet ellenpéldákat sorolni. Például Mozart a C-dúr No. 21-es (K 467) zongoraversenyt sem az Elvira Madigan számára szerezte, de Bo Widerberg 1967-es filmjének tömény szentimentalizmusához illeszkedett. Talán azért, mert a film kosztümös volt, és ez áthidalta a zongoraverseny keletkezési ideje (1785) és a történet ideje (1889) közötti több mint százéves időrést. Természetesen az is lehet magyarázat, amit például a zongorista fenegyerek Glenn Gould adott: Mozart rossz zeneszerző, aki „megérdemli”, hogy filmzene legyen zongoraversenyéből.
A lemondás fakó bája
Ezt a Bachra–Mozartra vonatkozó megjegyzést azonban nem kell komolyan venni. Kibúvókat keresek, mert egyszerre tudom a tehetséges és a kihagyott nagy lehetőség kategóriájában elhelyezni A fény ösvényeit. A kimódoltság talán egyértelmű. Egy topmodell, Csilla (Cseh Anna Mária) a fél arcát szinte megsemmisítő égési sérülések miatt kiesik a szakmából, egy ötvösművész, Zoltán (Cserhalmi György) meg elveszti szeme világát, de mindketten végül nemcsak belenyugvással fogadják sorsukat, hanem a helyes út megtalálásának is. A modellnek szinte egy égből hullott kisbabát kell felnevelni (de sok filmben van ez a könnyeket fakasztó fordulat!), Zoltán pedig kitanít egy olyan szuper intelligens segédet, Janót (Soós Attila), aki képes tovább vinni a mesterséget. A belenyugvásnak a jutalma sem marad el: a vak ember és az elcsúnyított modell egymásra talál.
A soványka történetet öltözteti föl Mispál Attila és írói csapata érdekesnek látszó elemek sokaságával. Az egyik ilyen érdekesség Csilla balesete előtti életének ábrázolása: reklámfényképezéssel (a fényképész Csányi Sándor), kifutón való szerepléssel, valamint meglehetősen zaklatott életének ábrázolásával, amelybe a szexuális kiszolgáltatottság is belefér. (A film elején úgy kidobják egy BMW-ből, mintha a sofőr csak a sarkon vette volna föl, és nem egy haute couture ruhabemutató utáni partin.) További érdekesség egy napló, amelyet a modell általában magánál tart, de épp a luxusautóból való kidobásakor elveszít. Zoltánnak nem jutott ennyi fordulat, csak egy válás, szemvizsgálat, sikertelen operáció, továbbá olyan titokzatos megrendelők megjelenése, akikhez képest a Medici hercegek kisstílű műgyűjtők voltak. Zoltán szeme világát a sors veszi el. Ez a „természetes” mód nem elegendő Csilla balesetéhez. Ehhez kell némi misztikum is, amelyet Csilla naplója és egy hontalan, Doma (Kovács Lajos) képvisel, aki – hosszú becserkészés után (az ő kezébe került az elveszett napló) – úgy akarja magáévá tenni a lányt, hogy fölgyújtja kabátját, amely alá Csillát bújtatta.
A fény ösvényei alapvető dramaturgiai kérdése, hogy vajon a két történetet az alkotók szerencsés kézzel kapcsolták-e össze. Ezt a feladatot a stáb csak félig-meddig oldotta meg. A „félig” különösen pontos kifejezés, mert például Zoltán csak akkor kerül képbe, miután az a hontalan terhes nő, akinek Csilla odaadta elegáns ruháját, terhes maradt Domától – ezt az extra szerelmet csak a dialógusokból tudjuk kihámozni –, és a gyereket ő (vagy a Jóisten) leteszi a lány lakásának küszöbére. A nehézségeket az időfelbontásos dramaturgia hivatott leplezni, ami ravasz, mert hol vissza-, hol pedig előreemlékezés. Egyébként a film gondolati magja a lemondás. Ezt gyakorolja a két történet közös mellékfigurája, Janó, aki lemond a lányról, és megszervezi – az elomló képi hangulat érdekében – az alcsúti arborétumban Zoli bá’ és Csilla találkozását. Ők, ugye, már lemondtak „eredeti foglalkozásukról”, és ez lelki békét kölcsönzött nekik. Ez a filozófia, persze, arra is jó, hogy a filmet teljesen különbözővé tegye az ünnepelt mexikói Korcs szerelemektől (2000, rendező: Alejandro González Inarritu), amelynek egyes motívumait talán még Mispál Attila is hasznosíthatta volna. Természetesen nem hasznosította.
A filmes lélektan nehézségei
A magyar film problémája voltaképp nem is ez, hanem hogy belevágott a megvalósíthatatlan megvalósításába, ami első filmes rendező esetében talán a tapasztalatlanságnak is betudható. Ugyanis a fentiek alapján talán világos, a film olyan bonyolult lélektani folyamatokat akar ábrázolni, amelyek kifejtésére Dosztojevszkij (lásd Raszkolnyikov vagy Miskin herceg alakját) csak vastag regényben mert vállalkozni. A lélektan filmen illékony áru. Igaz, nagy könnyebbség, hogy a színész jól láthatóan jelezni tudja, hogy mi jár a fejében. De már Balázs Béla is megállapította, hogy ezek a jelzések a nézők számára csak a „közérthetőség” elemi szintjén (sírás, nevetés, öröm, rémület stb.) működőképesek. Tehát a filmek pszichológiája erősen lecsupaszított lélektan, amely az olyan bonyolult változást, mint a lemondás lélektanát csak nehezen tudja visszaadni. A néző ugyanis a cselekvésből tud visszakövetkezetni a szándékokra, és a dialógusokból is legfőképpen azt tudja kiszűrni, hogy a szereplő vajon „egyenesbe mondja-e”, amit mond, vagy éppen becsapni akarja – nem a nézőt! –, hanem a filmen látható partnerét. Mispál Attila kétségtelen tehetsége ezen a terepen szenvedte el a legnagyobb sérüléseket. Nem tudta megoldani azt, ami egy novella méretű filmben valójában megoldhatatlan. Ehhez képest az a tévedése, hogy egy modellt modellnek kell játszania, csak akkor súlyos, amikor bebizonyosodik, a valódi figura nem tudja azon a szinte tükröztetni a pszichológiai folyamatokat, mint egy erre fölkészített színész.
A Sors
A fény ösvényei azt sugallja, hogy megszólaltatta a Sorsot, így nagybetűvel. Hogy igazából van-e sors, vagy csak hazug metafora („jogtalanul bitorolt fogalom” – így Kant), azt nem Mispál Attila filmje alapján kell megvitatni. De azért el lehet gondolkodni azon is, vajon az itt egyberakott élettényeknek van-e megmásíthatatlan jellegük, vagy csak ötletes egybekapcsolásuknak vagyunk szemtanúi egy olyan kártyapartiban, amelyben a rendező – némileg önkényesen – minden adut eleve kiosztott magának.
P.S. 2005-ben a film kétszeri megnézése után úgy gondoltam, hagyjuk abba a szőrözést. Lássuk a következő filmet! A másodiknál ugyanis elválik, mire mennek ketten, Mispál Attila és a lélektani film. A filmszemlei diadal az őszi bemutatóig is kitartott. Aztán szinte semmi. Az 1996-ban diplomázott Herskó-osztály tehetséges hallgatókból állt. Mispál Attila, Iványi Marcell (A szél), Fésős András (Balra a nap nyugszik), Rátki Péter (Áldott állapot), és egyetlen lányként Sára Júlia. Lassan eltelt húsz év, és pályájukat mintha egy filmes „black hole” nyelte volna el. Meg kell keresni az okokat. Legkésőbb Sára Júlia Egérút című filmjénél visszatérek ehhez a félbetört nemzedékhez, amelynek ki kellett volna vívnia az őt megillető helyet a filmes áttörés másfél évtizedében.
