A Taxidermia olyan, mint Parti Nagy Lajos Szódalovaglásából ez az egysoros: 

„disznóölés a zongorán”.

 A Mária-lányok és Szívgárdista fiúk (kortól függetlenül, ha még léteznek) borzadoznak, esetleg még a hányinger tüneteit is fel tudják mutatni, míg mi, a „felvilágosultak” csak röhögünk, kicsit hangosabban a kelleténél, hogy aki akarja, hallja és lássa, mi levetettük magunkról az ósdi ízlés gúnyáját. Az igazság, mint sok esetben, most is valahol középen van. Mondom, a film „disznóölés a zongorán”. Amit úgy is érthetünk, a disznót egy Bösendorfer-zongorán szúrják le. De úgy is, hogy a disznóölés olyan, mint egy finom impromptu, azaz rögtönzés, amit a művész zongorán ad elő. Vegyük irányadónak a vers második feltételezett értelmét, azzal többre megyünk.

Vidám sportverseny a a barakkban. Cél, minél többet zabálni (előtérben Czene Béla) 

Csodálatosan kidolgozott faktúra

A Taxidermia felülete ugyanis fantasztikus. (Operatőrként Pohárnok Gergelyt kell dicsérni.) Pálfi György ragaszkodik a faktúra megmutatásához, amely már a Hukkléban is nagyszerű szuperközeliekre adott módot. Emlékezzünk például a lisztőrlés képeire, amelyeknek egyébként semmi tartalmi közük nem volt a filmhez, de éppen ezzel jelezte, hogy egy rendezőnek vannak a tartalom ledarálásán túli kötelezettségei is. Persze, a lisztőrlés és egy emberi test kibelezése nem ugyanaz a látvány, csak a bemutatás módszere azonos. Nagyobb a különbség a testiség ábrázolásában: a Hukkléban aszexualitás is inkább jelzés volt, míg a Taxidermiában eléri a „18 éven aluliak számára nem ajánlott” szintet. Igaz, a korhatárt inkább csak a pénisz többszöri megmutatása indokolja, ha indokolja. De tudjuk, a nemi szervtől szoktak az erkölcsben utazó cenzorok leginkább félni. A Taxidermiában azonban a szexnekegyáltalán nincs tanító vagy vágykeltő jellege. A felület érdekességéhez még a jól kitalált (megtalált) díszletek is hozzájárulnak. A kis gyufaárus lány című Andersen-mesének a könyvből kinyíló térhatású díszlete, valamint ember méretű folytatása egyenesen filmes tankönyvbe illő megoldás. Mondhatni, Pálfi György a filmre összeszedett pénzt jól használta fel. 

Tökéletes dramaturgia

A felülethez még az is hozzátartozik, hogy Pálfi Györgynek és csapatának kemény dramaturgiai leckét kellett megoldania. A film alapötletét ugyanis Parti Nagy Lajos novelláiból vették. Például A hullámzó Balaton című kötetből (Magvető Könyvkiadó, 1994) a címadó novellát, amelyben Balatony Kálmán elmondta különös életét. A film ezt a monológot formálta látható történetté. Kiválóan. Ezért, aki azt mondja, hogy a Taxidermia novellaadaptáció, alaposan melléfog. Inkább újraírás, különös tekintettel arra, hogy ez a történet mindössze a film közepe, míg az elejét ehhez a történethez kellett passzítani, és a végét ebből levezetni. Ehhez Pálfi György, feltehetőleg még kéziratban, segítségül vette A fagyott kutya lába (Magvető Könyvkiadó, 2006) című kötetet is, de igazán kreatívan, hiszen a címadó novella tartalékos egyenruhaszabóját tisztiszolgává fokozza le, míg a századost hadnaggyá, de meghagyja a monológot a „kimondott pina” fontosságáról, valamint a történet vázát. Ámde azzal fejelte meg a történetet, hogy megszületik Kálmánka, aki felserdülvén a film középső részének főhőse lesz. 

A tényleges taxidermia

A harmadik rész, az elindított családregény miatt, már nem okozott nehézséget, csak le kellett vonni a történet következményeit. Illetve meg kellett írni a cingár preparátorgyerek és háromszáz kilós apja történetét, de a rendező szerint Parti Nagy Lajos ebben is segítette az alkotókat. Végeredményben a film példaszerű dramaturgiával valósítja meg a részek egésszé forrasztását, ami jelen esetben egyáltalán nem technikai kérdés, hanem az ábrázolás közegének pontos meghatározását is jelenti.

 A Taxidermia a realista történelmi film kesztyűjének kifordítása, de úgy, hogy látszódik az eredeti kesztyű formája is. Ennek érdekében pontosan meg kellett határozni a bemutatásra kerülő időszakokat. Így az első történetet, legfeljebb 1942–44 között játszódhat, míg a középső – erre konkrét utalás is van – 1965-ben (a novella 1975-ös dátumával ellentétben), míg az utolsó a 90-es évek elején. Nem véletlen, hogy a középső rész, a „Kádár-átkos” volt a leghálásabb ábrázolási közeg, míg a „Horthy-átkost” maradéktalanul csak az öltözékek és az emberek közötti úr–szolga kapcsolatok képviselték. A történelem azonban csupán háttér (a jelenben még inkább, mint a múlt két epizódjában). És egyáltalán nem – esetleg a Balatont leszámítva ‑ magyar specifikus. Csak annyiban fontos, amennyiben a záró monológban elhangzik: ha valaminek vége van, akkor érdekes az eleje is. Amit a jelen körülmények között, amikor a filmeket nem tapsolják vissza, még forradalmi felismerésnek is nevezhetünk. 

„Minőségi mozi”

Eddig a felületről volt szó, és teljesen helyálló e tekintetben a rendező öntudatos, még a film bemutatója előtt tett megjegyzése: „Tisztán technikailag, ez bárhol a világon minőségi mozi.” Ehhez azonban azt is hozzáteszi, némileg támadó alapállásból: „(…) ez a film nekem is egy próba, noha tudom, a »szokásosnál« kicsit szélsőségesebben fogalmaz. És azt is tudom, hogyha ez a film nagy vihart kavar, akkor itt nagyon nagy baj van. Amennyiben egyszerűen csak azt mondják: tetszik, vagy nem tetszik, a dolgot a helyén kezelték – és akkor ez a társadalom nem beteg.” (Horeczky Krisztina, riporter: Pálfi György: Taxidermia. Dopping nélkül. Film.hu, 2006. január 25.) Mit jelent, hogy a rendező a „szokásosnál” kicsit szélsőségesebben fogalmaz? Pálfi György némileg kerülő úton jut el a beteg testbe szorult egészséges ösztönökhöz. A nagyapa, Vendel (Czene Béla alakításában) nyúlszájú, vézna, mondhatni véglény, akinek azonban képzeletvilága van, amelybe a szexuális vágyaktól a gyermeki ábrándokig sok minden belefér. A túltengő testtel ebben a részben a Hadnagyné (Molnár Piroska) rendelkezik, aki végre magába fogadja – a frissen ölt disznó darabolt tetemén – Vendelt. Az ő büntetése: Lajoska disznófarokkal születik, amit a Hadnagy (Gyuricza István) harapófogóval lecsippent (ez a mozzanat Pálfi György találmánya).

A második rész, Parti Nagy Lajos nyomát jobban követve, a „Magyarország sportnemzet” szlogent teszi nevetségessé egy olyan olimpiai sport víziójával, amely némileg hasonlít az erős emberek (nem olimpiai) küszködésére. Hasonló termetek kellenek hozzá, de a küzdelem a sok- és gyorsevésben folyik. A film fiatal nézői feltehetőleg nem tudják, hogy milyen megrendülést okozott a magyar sportolóknak az a táborbeli döntés, hogy az 1980-as moszkvai olimpia amerikai bojkottja miatt a magyarok nem vehettek rész – sportdiplomáciai reváns miatt ‑ a Los Angeles-i ötkarikás játékokon. Tehát a gyorsevők sem, akik között az egyik legjobb Balatony Kálmán, Vendel fia. Ez a rész csak kicsiny mértékben foglalkozik a szexussal, bár Kálmán és sportolótársa, Mosonyi Béla egy nőért, a szintén gyorsevő Aczél Giziért (Stanczel Adél) vetélkedik. A történet magva maga az evési processzus, amelyet követ Parti Nagy Lajosnál a nullázás (képben a hányás). Érdekes dramaturgiai sajátosság (nem most tapasztaltam először), hogy a film ritmusa éppen akkor törik meg kissé, amikor Pálfi György hosszabb Parti Nagy-szöveget mondat fel Kálmánnal gyerekkoráról. Az irodalmi hitelesség mintha a hatásosság rovására menne. Ugyanakkor érthető, hogy miért kell ez a szöveg. Pálfi György a groteszk hústoronynak nemcsak a Gizi iránti érzelmeivel, nemcsak nótázásával, hanem belső arculatával is megértést követel. „Egy remegős érzés – mondja Kálmán, s ez több mint dialógus –, hogy nagyobb az űrtartalmad, mint amekkora vagy, hogy egyre tágulsz belülről, egyre csak növekszel, ismeretlen, mély kamrák nyílnak, és kitolod a halált.” 

Önfelszámolás

 Kálmán és Gizi fia, Lajoska (Marc Bischoff) nem követi apját. Ő preparátor, és a háromszáz kilóra hízott és mozdulni képtelen apja gondozója, akit itt Máté Gábor alakít alázatosan.Lajoska szexualitása egy bolti pénztárosnővel való szemkontaktusra korlátozódik. Nagyobbat akar. Amikor a százhúsz kilós macska apjának mozdíthatatlan hasából a beleket kihúzza (látványban ez nem valósul meg), először kipreparálja az apját, majd saját magát. Alapos részletességgel – a biológiai faktúra finomságait megmutatva – veszi ki belső szerveit. (Ezt a munkát egy boncmester végzi el egy hullán.) Mivel a fejét nem tudja preparálni, azt egy ügyes szerkezettel levágja. Így apa és fia múzeumba kerül, vagyis ott vannak az öröklét kapujában. Ez a rendkívüli család történetének rendkívüli befejezése. Ami teljesen hiteles egy olyan világban, amelyben Dr. Regőczy Andor (Hegedűs D. Géza) a legtermészetesebb módon Lajostól kulcstartónak egy két-három hónapos (?) embrió üveggömbbe zárt preparátumát kéri.

Pálfi György, talán még inkább, mint Parti Nagy Lajos a novellákban, hőseiben megkeresi azt a réteget, amely még és megváltoztathatatlanul emberinek nevezhető. Az az összegzés, hogy az élő ember, amely vágyak, élmények és gondolatok gubanca, mindig több mint a belőle készült műtárgy, akár humanistának is nevezhető. Ha pedig így van, miért a „disznóölés a zongorán”? Mert az a vélekedés járja, hogy az érzékek eltompultak, mert a suttogások és sikolyok ma már nem elég erősek, az ébresztőt pedig nem trombitával, hanem rezesbandával kell fújni. Meg fiatal még a rendező. Mondhatni, egészséges. Kibírja a sértéseket. 

P. S. A film a szemle nagydíját érdemelte ki, továbbá világszerte összeszedett egy kalapnyi egyéb díjat is. A magyar illetékesek még a külföldi filmek kategóriájában az Oscar-díjra is benevezték. De azért megszólalt a „beteg társadalom” is. A cspv.hu portál még ma sem annullálta azt a terjedelmes anonim cikket, amely a Taxidermiáról, többek közt, így szedi le a keresztvizet: „gusztustalanságok, ocsmányságok tömkelegét tartalmazó filmszerűség (van eleje, közepe, vége – de nem film), akármennyi pénz is kap, azt független forrásokból kellene szereznie, és nem az államtól. Hiszen miért is kellene, egy pénzszerzés céljával, jegybevétel, haszon elérése céljából létrehozott, lélektanilag káros, és majdnem minden korosztály számára tiltott, vagy nem ajánlatos filmet a közösségnek szponzorálni?” (–jepe–: Trash movie – undorító magyarok. cspv.hu, 2006. november 10.) Az ilyen fiatalembereknek szoktam javasolni, hogy ne ítéljenek elhamarkodottan. Szóval, ne legyenek a közpénzek önkéntes rendőrei (vagy ha azok, akkor objektívan mérlegeljék a lenyúlások honi mértékét). Előbb tájékozódjanak, próbálják ki a filmet másokkal is megbeszélni, vitatkozzanak például arról, hogy mi lélektanilag káros, és az Indiana Jones-sorozat miért nem (vagy igen), végül engedjék kibontakozni előítéletektől függetlenül az esztétikai hatást. Állítom, hogy jobban fogják érezni magukat. A fenti elítélő a véleménnyel szemben továbbra is fenntartom: a Taxidermia filmművészetünk fontos alkotása, ahogy érik, úgy kerül közelebb a zsenialitáshoz.