Ebben a bejegyzésben az elmúlt másfél évtized magyar filmjeinek utólagos elemzését azon a vágányon folytatom, amelyen a Magyar szépséggel elindítottam már egy szerelvényt. Most ezen az úton egy érdekes szárnyvonali végállomás következik: A porcelánbaba. A képes beszédet mellőzve, egy olyan film, amely nem a fiatalok filmes áttöréséről szól, hanem azt a gondolkodásmódot idézi, amelyet az új nemzedék esetleg maga mögött akart hagyni. Például nem volt szándékukban mindenáron profinak lenni. 

Ezt a nézőpontot elfogadva, lehet, hogy A porcelánbabát illetően nem leszek elég tárgyilagos, pedig Gárdos Péter biztos megérdemelné. Amióta 1984-ben leforgatta Feleki Kamill jutalomjátékával az Uramisten című filmet, állandóan a porondon volt, hol jobb, hol gyengébb mutatvánnyal. A Szamárköhögés (1986) jobb volt, A hecc (1988) gyengébb, ami miatt, feltehetőleg, a következő film, A skorpió megeszi az ikreket reggelire csak 1992-ben készült el. Igaz, akkor újra beindult az üzem. A brooklyni testvér 1994-ben került a közönség elé. Nem aratott különösebb sikert, ezért a gyárnak be kellett fékezni. Az újabb játékfilmre csak az ezredforduló után kerülhetett sor. Ez volt Az utolsó blues (2001), amelyet a 2005-ös februári filmszemlén, azaz pontosan egy évtizede A porcelánbaba követett. Ősbemutató volt, sokan ezért váltottak rá jegyet. 

Igaz, A porcelánbaba  Gárdos Péternek csak a hetedik játékfilmje volt, ami egy több mint harmincéves filmszakmai jelenléthez képest nem is olyan sok. Ugyanakkor sohasem pihent: forgatókönyvírással, rövidfilmekkel, színházi rendezésekkel stb. foglalta el magát, mert munka nélkül képtelen lenne élni. Nem tagadta meg, hogy diplomáját nem a filmművészeti egyetemen, hanem a bölcsészkaron adták ki, azaz bölcsész, olvas, kombinál és nem mellesleg filmeket forgat. Olyan filmeket, amelyek azonban sajnos sohasem rendítettek meg. Ami miatt időnként rám tör a kétség, hátha bennem van a hiba, netán előítéletek foglya vagyok. Ezt a görcsöt kellene oldani, és nem az ő filmjeit kivesézni. Ezt tudván tudva, mindig úgy ülök be Gárdos Péter filmjeire, hogy megpróbálom rábeszélni jobbik énemet: örüljön a mozinak, ennek a nagyszerű ablaktalan helyiségnek, és ha az öröm a film végéig kitart, az elismerésemet ne rejtsem véka alá. Szaladjak oda a barátaimhoz, és mondjam nekik „Nincs mese, ezt a filmet mindenkinek látnia kell.”

 Minden valódi, a zománcos fejőedény, a csupor, a cirokseprű, a fehér ló, a svábos kékfestő ruha, és legfőképp az ebben a mesés miliőben feszítő három nő, akik természetesen nem színészek

A tuti irodalom

Sajnos, A porcelánbaba után sem tudok szaladni fűhöz-fához, hogy örömömet így adjam tudtul. Sőt, a helyzet rosszabb, mint általában, mivel úgy találtam, hogy ez a mű nemcsak Gárdos Péter pályáján, hanem a magyar film egészében is az egyik beteg ló. Ami nyilván túlzás, de esetleg találó. A betegség egyik oka a tuti irodalmi anyag. Nem kétséges, hogy Lázár Ervin Csillagmajor című novelláskötete a magyar szürreál egyik legjelentősebb alkotása. Irodalmi mesék, amelyekben népmesei elemek fonódnak össze realista szituációkkal. Az is világos, hogy az író mindig a szegények pártján van, és nagyon nem szereti a grófokat, katonákat és egyéb egészségre ártalmas kétlábú lényeket. A történetek helyszínei és szereplői nagyjából azonosak. A „földrajzi közép” Rácpácegres, ott, ahol a Sió szab a tereknek határt, és a messzeségben legfeljebb Simontornya kéklik. Egyébként ez a mesés helyszín Lázár Ervin szerint nagyon hasonlít gyerekkorának világvégi helyszínére, Alsó-Rácegrespusztára. Ez az állítás persze nem ellenőrizhető, mert Alsó-Rácegrespusztát a földig lerombolták. 

A novellák, tizenöten, azonban csupán ciklust alkotnak, és nincs bennük összetartó cselekmény vagy esetleg célirányos „fejlődés”. Mármost mit tehet a rendező, akit lenyűgözött, méltán, ez az irodalmi anyag?  Elkezd válogatni, mivel egy egész estés filmnek, a jó öreg dramaturgia szerint, A kezdőponttól a B bonyodalmon át el kell jutnia a C befejezésig. A válogatás egyben csonkolás. Gárdos Péter Lázár Ervin tizenöt meséjéből megfilmesít hármat. Miért pont hármat, és miért A bajnokot, A porcelánbabát, valamint A keserűfű címűt, igazándiból nem tudható (hacsak nem finanszírozási kérdések álltak a durva szelektálás mögött). Ettől függetlenül, bizonyára nagy kérdés volt, hogy lehet három különálló egységből egyet készíteni, mert a filmgyártásban a triptichont egyetlen táblaképnek eladni igen nehéz. (Nem lehetetlen, hiszen például Andrej Tarkovszkij Rubljovja vállalta a novellisztikus szerkezetet.)

Egy küszöb, amelyen át lehet bukni

Gárdos Péter arra szavazott, hogy a triptichon egyetlen táblaképbe való tömörítését legjobban az igen kicsinyre zsugorított falu egységes miliője tudja megoldani. Amihez, persze, gondos munkával, a motívumokat sok helyről szedte össze. Ez a zsugorított falu azonban olyan bura, amely alatt az emberek mesésen élik meg saját világukat. Noha ezt a közösséget háromszor is olyan trauma éri, amely tönkre zúzhatná a burát, de ez nem történik meg. Az idő itt is megállt, de nem úgy, mint Gothár Péternél, hanem ténylegesen. Ez az a küszöb, amelyen a rendező-forgatókönyvíró megbotlott. 

Lázár Ervin a történelmet éppenséggel nem eltüntette, csak többé-kevésbé rejtjelesen írta bele a novellákba. A keserűfű ideje a svábok kitelepítésének korszaka. Mint tudjuk, a Volksbund dunántúli központjának és a hozzá közeli falvak svábjainak a kitelepítése 1946-ban kezdődött meg. A porcelánbaba  történelmi ideje szintén pontos, a földosztás (1945) bejelentésére érkezik a „megyéből” Csurmándi, aki szerint „minékünk nincs lehetetlen”. Egy kicsit nehezebb A bajnok elhelyezése a történelemben, mivel a novellában megjelenített „gyakorlás” és „verseny” ideje nem azonos, de a történelmi korszak epizódja egyértelmű. Hötöle még az „aktív” grófi kastélyból lesi el atletizálásának elemeit, amelyeket a katonákkal versengve mutat be. De nem általában vett katonákkal, hanem tisztjük parancsára Anszurral, Nurappal és Talittal. Lázár Ervin, aki neveket sem véletlenül adott, pontosan fogalmaz: „Háború volt. Távolról már lehetett hallani az ágyúdörgést, közeledett a front Rácpácegreshez, az ég alján éjszakánként ideges fények villogtak. Szelíd, késő őszi nap kora délutánján özönlötték el a pusztát az idegen katonák. Szürkében voltak, füles sapkákban.” Ha ősz, akkor 1944-ben vagyunk. Nagyon kellemetlen. Állást kellene foglalni, vajon a visszavonuló németeket vagy az előretörő oroszokat kell-e a kamerával érdemük szerint kipellengérezni. Azokat a katonákat, akiket Lázár Ervin nem Bugyonnij deli lovasaiként írt meg (Gárdos Péter lóra ültette a füles sapkás katonákat), hanem olyan szakadt seregbelieket, akik meghaltak, mielőtt megízlelték volna a győzelem örömét.

Elmaszatolt történelem

A hiba tehát az a föltevés, hogy zavar a valós történelem, amely pedig a három novellában szinte egyugyanazon időszak. Rácpácegres így a filmen nem lett a magyar Macondo, mert az a feltevés, hogy épp az elmaszatolt történelem segíti a mesés világ talpra állítását (esetleg külföldiek számára is), tévesnek bizonyult. Az elmaszatolás csúcspéldája az a kis „kiegészítés”, amelyet Gárdos Péter írt bele Lázár Ervinbe. A rendező ugyanis láttatni kívánja a kitelepítést, és ehhez a zsidó holocaust halálvagonjait és intézkedő személyzetét használja fel, mint ismerős és fennhangon ordítozó képeket, ami például tökéletesen érthetetlenné teszi, hogy tudott a györkönyi idős Pámer Konrád és a felesége, Hoffman Lizi a kitelepítésből kimaradni. Egyébként is a kiegészítő „beírások” nem feltétlenül váltak a film előnyére. Rózsika Gárdosnál a Sióba fullad, pedig dehogy: „Nagyon fulladt. Fulladt szegénykém... Aztán nem mozdult. Olyan volt, mint egy kis porcelánbaba...” – mondja Bütösné. Persze, a torokgyík, amit, vélte Gárdos Péter, nehezebb diagnosztizálni a nézőnek, mint a vízbefulladást. Amit meg elvett Császár Ferencné Ferkójától. Mert a novellában először őt kellett volna feltámasztani, és csak másodjára Bütösné lányát, aki – hogy helyre legyen ütve a film címe –, általában volt olyan, mint egy porcelánbaba, élve, és nem halva. 

Ezek azonban kis léptékű „javítgatások”. Az igazi botütést A keserűfű kapta. A novella világosan, egyértelműen és történelmileg hitelesen ábrázolja, hogy az idős sváb házaspár síró szelleme – őt az a két keserűfű tő jelképezi, amelyet Hujber Gyula kiásott – csak akkor nem fog kísérteni a rácpácegresi éjszakában, ha „hazatérnek”. S a hazatérés, amely Lázár Ervin pártállását (mondhatni, szellemét) tökéletesen úgymond leleplezi, az alábbi rövid szövegben található: 

„[Hujber Gyula] Átment a Sárvíz fahídján, kísértetiesen döngtek a léptei. Szorongatta a kalapot. Nekivágott a földeknek, toronyiránt Györköny felé. Tudta, a temető a falu innenső végén van, nem kell bemennie a faluba. A temetőt csak nem őrzik. A halottaktól talán nem félnek. 

A temető rozsdás drótkerítésén nagy lukak éktelenkedtek. Átbújt az egyiken, a kalapot magához szorította. 

Nagy márvány síremlékek közé keveredett, nyilván ide temetkeztek a györkönyi gazdagok. 

– A fene a fölfuvalkodott svábjaiba – mormogta Hujber Gyula, s odébb ment a régi temetőbe, földbe süppedt sírkövek és töredezett fakeresztek közé. Megállt egy égig érő bukszus mellett, letette a kalapot a földre. Letérdelt, egy kalapnyi gödröt ásott a bicskájával, a kezével kikaparta a meglazult földet. Kivette a keserűfüvet, belehelyezte a gödörbe, körültömködte. A középső ujjával eligazgatta a virágokat, lerázta róluk a rájuk hullott porszemeket. Fölállt. Kifordította a kalapját, leveregette róla a rögöcskéket, kikotorta a kalapja bélését is. Visszafordította a kalapot, visszaütötte a tetejére a horpadást és a térde mellé eresztette. 

– Na, Lizi néném, itthun vannak. Isten nyugtassa magukat – mondta.” 

Lázár Ervin tehát még ebben az emelkedett pillanatban sem feledkezett meg arról, hogy hol van, és kik ellen vagy mellett a helye. Ezt a jelenetet csak az irodalommal megegyező filmnyelv tudta volna megeleveníteni. A filmnyelv azonban nem terem minden kósza cserjésben.

Filmes nagyzenekar

A filmből, amelyben a skanzenszerűen összegyűjtött úgymond eredeti parasztok alkotják a rácpácegresi csapatot, ez az irodalmi pontosság hiányzik. A fránya nyelv. Helyette a film valóságos ábrázolási leltár. Minden van itt, ami egy filmes tankönyvből nem hiányozhat. Gyorsítás, ismétlés, a fényrekesz tágítása, szűkítése, színesből fekete-fehérbe való áttűnés és viszont, minden rendű és rangú plánok, lassú és gyors, folyamatos és rángatott svenkek, valamint olyan esztétikus éjszakai világítások, amelyeket az e tantárgyban (is) nagy Máthé Tibor elő tudott adni. Hozzá a hanghatások, a helyszín érzékeltetésére a rengeteg kukorékolás, kotkodács és egyéb állathang. Hja, atmoszférában jók vagyunk, és akinek mindez még nem elég, a sokszor megszólaló aláfestő effektzenét nem kisebb nagyság, mint a hangművésznő Ágens (Gyimesi Ágnes) adja, persze, minimum Sztravinszkij nyomán. 

A sok kócos, kézi kamerával gyatra fényviszonyok közepette felvett film után egy ideig jól esik látni, milyen gazdag a filmművészet eszköztára. Lassan azonban fárasztó lesz, és megfogalmazódik a gyilkos kérdés, ugyan ezzel a masinériával mit leplez Gárdos Péter. Csak nem azt, hogy a három novella nem ad ki még 75 perc játékidőt sem, pedig íratlan törvény, hogy az egész estés játékfilm legalább kilencven perces? Hogy a hangulatában a filmhez semmiképp sem illeszkedő bevezető, valamint a terjedelmes „utóbemutató” (amely azt bizonygatja, hogy a svenkekhez jól beállított szereplők tényleg „valódiak”) netán azért lett felvéve, hogy a három novella mégis kiadjon egy szűkre szabott estényi vetítési időt? 

Gárdos Péter a „valódiságos valóságnak” ezt a méltánylandó gesztusát is lelövi azzal, hogy az első novellában a tiszt szerepében Bertók Lajost, a másodikban Csurmándi szerepében Csányi Sándort lépteti fel. Mindketten ugyanis arra képesek, amire csak a jó színész: alakjukat tényleg titok veszi körül, cselekedeteiknek nincs könnyen megfejthető motívuma, legfeljebb a mesék szintjén. Nem „eredetiek”, de igazándiból jók. Egyébként minden eredeti, az egész szereplőgárda. Hasra esni ettől azonban nem kell. A hetvenes-nyolcvanas években a Budapesti Iskolának nevezett rendezői csapat (innen indult Tarr Béla is) ezt a kört egyszer már eredményesen megfutotta (csak emlékeztetőül, olyan filmekről van szó, mint a Jutalomutazás, Filmregény, Családi tűzfészek, Cséplő Gyuri, Fagyöngyök, Adj király katonát!).

A vírus

Ami a mesét illeti, az irodalomban a csoda egyszerű létmód, amit azonban a film eredendő tárgyiassága csak nehezen tud visszaadni. Hötöle golyó ütötte sebei gyenge szimulációk, amelyeket könnyen el lehet tüntetni. A csoda itt bizony elmarad. A második novellában a csoda odáig csak-csak megvalósul, hogy a sírokból romlatlan testeket ásnak ki, ám az itt látható hirtelen elporlást a special effect részlegtől egy B kategóriás horrorfilm rendezője sem venné át. A porcelánbaba összességében még egy titkot rejt. Tisztán szakmait. Ami akkor lesz nyilvánvaló, ha látjuk, hogy a film a Duna Televízió dicséretes anyagi közreműködésével készült. A tévé a filmet eloszthatja akár három estére is. 

Persze, a tévéfilm… A filmgyárban egészen a 80-as végéig tartotta magát az a beteg nézet, hogy a televíziónak dolgozni elsősorban pénzkereset (neve is volt, háztáji gazdaság), és nem művészi feladat. A kis képernyő ugyanis nem egyenlő a nagy vetítővászonnal. Buta vírus volt, aminek táptalaját egykor az adta, hogy a kreativitás igazi terepének a Mafilmben gyártott játékfilm számított. Ott lehetett ugyanis megvalósítani a „nemesebb célokat”. Egyébként – érveltek a műszaki zsenik – a jó öreg film 24 kép/mp, a televízió pedig 25kép/mp-cel dolgozik, tehát sem a mozgás, sem a hang nem lesz olyan, mint a moziban. Ezt egyesek már ezt is elég indoknak vélték a tévé lekicsinylésére.

A filmesek ma már nem ilyen nagyképűek a televízióval kapcsolatban, mint egykor. De hát azért vírus a vírus, hogy újabb és újabb mutánsai miatt kiirthatatlan legyen. Egy mutáns láthatólag A porcelánbaba  dramaturgiáját is megfertőzte. Hitt az irodalom mindent feledtető erejében. Tudjuk jól, hogy a mozi mindig is letarolta az irodalmat, de a film és az irodalom jó házassága elég fehér holló. Most sem jött össze az ideális parti. Gárdos Péter nem oda célzott, ahova talált: A porcelánbaba nem autonóm alkotás, de nem is közönségsiker. Igazi köztes. Elmegy retrónak. Ilyen irodalmias filmeket ugyanis már a hetvenes években is forgattak találékony tévés rendezők. Amikor az irodalmi érték – vagy a közművelődés – jelszavával még a televízióban is lehetett álmokat kergetni. 

A tévés mutánsok kiirtásától azonban már nem vagyunk messze. Nem kell hozzá új Koch Róbert. Csak keménység. Elegendő, ha a tévék nem gyártanak többé drámai műsort. Errefelé haladunk. (Mit haladunk, rohanunk.) Csak nehogy a fürdővízzel együtt öntsük ki a gyereket is. 

P. S. A fenti képet árnyalhatjuk: A porcelánbaba a filmszemlén a legjobb rendezés díját kapta, az országos bemutató után is igen jó kritikákat gyűjtött be. Idézek egyet, Zsizsmann Erika írását, amelyet a mérvadónak tekinthető erdélyi Filmtett 2005. április 20-án jelentetett meg. A 2007-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem filmművészet, fotóművészet, média szakán diplomázott szerző a filmről így összegzett: „A nagy magyar puszta hagyományos (jancsói) bemutatásától eltérő képi világ jól működik, a filmes trükkök nem hatnak modorosnak, a csoda részeivé válnak.” Szóval, „működik”. Akkor mi mondható például a Sátántangó első húsz percéről, amely önmaga a helyszínleírás felsőfoka? A kérdésre a rendező Tréfa című filmjénél még visszatérek. Kell is, hiszen a filmszemlén az is rendezői díjat kapott.