Ülünk a moziban, és káprázik a szemünk. Mire a vetítés véget ér, sejteni kezdjük, hogy a látott film mi nem. Az Egyetleneim például nem adaptáció. Nem Beregi Péter hasonló című regényének megfilmesítése, noha a forgatókönyvírói trojkának ő is tagja. A másik kettő: Garaczi László és a rendező, Nemes Gyula. Ez a nem igazi kihívás elé állítja az elemzőt is: ha nem adaptáció, akkor mondd meg, hogy mi.

Mélyítés

Ráadásul a nem még el is mélyíthető. Ez a film nem abból a közismert fajtából való, amely történetet perget le a néző szeme előtt. A cselekmény nem bonyolódik be és a végén – a szálak elvarrásával – nem bonyolódik ki. Nem mintha nem lenne történet. De az annyira egyszerű, hogy szinte észre sem szabad venni. Illetve, vegyük észre, ez a film is azt az embertörténeti pillanatot vizsgálja, amikor egy kamasz meg szeretné találni az egyetlent. De azt mégsem lehet dramaturgiai mestermunkának nevezni, hogy van A fiúnk (Kovács Krisztián), aki minden erejével hódítani akar. Sőt szerelmes is szeretne lenni, de amikor egy „három alattinak” osztályozott lánnyal (Tóth Orsi) végre komolyabb kapcsolata alakul ki, azt elszúrja. Szóval lúzer, de szerethető. (Tóth Orsi, a színésznő, nem gyenge közepes: erre a filmre és a Johannára 2008-ban megkapta a szemle legjobb színésznője díját.)

 A szerelmi jelenet A fiú (Kovács Krisztián) és Judit (Tóth Orsi) között egy megállított képbe sűrítve gondosan kiszámított  impresszionista festmény hatását kelti, a filmen azonban mindez fölöttébb dinamikus

Amit gondolunk, hiszünk, az is valóság

Nem, ez a film nem történet, amelyet a cselekményből ki tudunk hámozni. Az Egyetleneim egyszerűen tudatmetszetek sorozata. A kissé lassú járatú magyar „valóságleképző” filmekhez képest majdnem forradalom (ehhez azonban el kellene feledkezni Makk Károly zseniális művéről, a Szerelemről). A fiú reális élethelyzeteinél nem kevésbé reális a nem verbális síkokban kifejeződő fantázia, amely helyenként rögeszmeszerű tapadásaival az idő hatalmát is megingatja. A visszatérő képek olyan körforgást adnak az egyszerű történetnek, amelyben a kezdet és a vég egyazon pillanat.

 Nemes Gyula a tiszta vonalvezetés érdekében nem engedi, hogy főhőse önelemzéssel szakítsa meg a tudatfolyamot. A róla szóló elemzést mellékfigurákba helyezte (legjobb analitikus e tekintetben a barátot alakító Kenyeres Bálint). Ami egyben ironikus távolságtartást jelent az elemzésektől. Ez az irónia jellemzi még a bölcsességeket mondó taxisofőrt is (Sztankay István utolsó filmszerepe), aki azt szeretné a főhősünk fejébe verni, hogy életünkben az állandó sietség – merő tévedés.

 Budapest-film

Mindez azonban csak elmélet. Ebből még nem derül ki, hogy mi az Egyetleneim. Röviden: ez a film csupa felület. A felület létrehozásában azonban Nemes Gyula és operatőre, Dobóczi Balázs egyáltalán nem volt felületes. Sőt, talán több időt is szántak rá, mint szokásos. nem gyári, hanem valóban kézműves készítmény. A felületen ugyanis – némi kukoricásban és gabonatáblában elképzelt (?) szerelmi jeleneteken kívül – a lüktető vagy letört Budapest lüktet és tükröződik. Hol tömegek mozognak, például a Sziget Fesztiválon vagy Lovasi András koncertjén, hol a magányosság az úr. A magányosság jó szimbóluma a Kopaszi-gátnál horgonyzó rozzant horgászház.

 A felület gondos megmunkálásában döntő elem a képek színmanipulációja, többrétegűvé tétele, de a kiszámítottan zaklatott kameramozgások kivitelezése és a beállítások rövidre vágása sem lehetett könnyű feladat. Ez utóbbi munkát azonban a kiválasztott zenék ritmusa irányította.

 Fel lehet kiáltani: „Aha, tehát egy hosszúra nyúlt klipről van szó!” Kétségtelen, van ebben a felkiáltásban igazság. Csakhogy a kesztyű ki van fordítva. Nem a zenéhez készítettek az alkotók képeket, hanem a képekhez kerestek zenét, aztán a vizuális és auditív elemeket szinkronba hozták. Továbbá van a filmben akár jancsóinak mondható hosszú beállítás is, meg néhány hamisítatlan konzervatív jelenet. Közülük a leginkább maradandó a fiú és barátja részeg randalírozása a metrón, amelynek a kulcsa a közöny. A filmen belül senkit sem érdekel ez az örömködés, kivéve a biztonsági őröket, akik a kocsiból kitessékelik (na, azért kissé durvábban) a két fiút.

 A gondos munkára az alkotóknak – a főcím szerint – háromévnyi idejük volt. Hogy tudták, mit akarnak, azt az is bizonyítja, hogy olyan jelenetek maradtak ki a filmből, amelyekben például Törőcsik Mari vagy Bodrogi Gyula szerepelt. De a cél láthatólag az volt, hogy a film még véletlenül se hasonlítson a mozipszichológia bejáratott darabjaira. Legyen egyedi, legyen olyan, amilyennel a prágai filmfőiskolán végzett rendező azt bizonyítja, nem Tarr Béla követője (esetleg epigonja). Ezt sikerült bizonyítania. Továbbá azt is, hogy van szeme a nagyvárosi folklórhoz. Van érzéke az abszurd humorhoz. Mármost érdeklődéssel várom, hogy vajon továbbra is eredeti tud-e maradni, vagy ő is arra kényszerül, hogy megcsinálja azt a filmet, amelyben Jancsi szereti Iluskát, Iluska is Jancsit, de a félreértések vidám vagy melodramatikus sorozata miatt egymáséi csak a film végén lehetnek.

 P.S. Nemes Gyula nem gyártotta le Jancsi és Iluska ikszedik történetét. Következő munkája egy 20 perces dokumentumfilm volt a Kopaszi-gátról Letűnt világ (2008) címen, de nem úgy, hogy kiment a helyszínre forgatni egyszer-kétszer, hanem – még a játékfilmjét megelőzően is – tíz éven át követte a változások minden rezzenését. Mondhatni, megszállottan, hiszen ez a film Nemes Gyula 13 perces negyedéves prágai vizsgafilmjének, A múlandóság gátjának(2005) a folytatása. Így is lehet filmet csinálni. Aztán sok idő telt el, és készülgetett a Zero, amelyet magyar, cseh és német producerek  összefogása segített megszületni. Még nem mutatták be, talán idén, 2015-ben. Feltétlenül meg kell nézni.