Nagy ígéretek, rövid életművek

A magyar film története sajnos hemzseg a beváltatlan nagy ígéretektől. Rengeteg rendező ragadt be a rajtvonalnál, vagy egy-két film után szinte el sem kezdődött pályájuk már véget is ért. Természetesen lehet nyomot hagyni kevés filmmel is. Például vitathatatlan, hogy Szőts István két filmje, az Emberek a havason (1941) és az Ének a búzamezőkről (1947) a magyar mozi történetében két különösen jelentős alkotás. Ugyanez mondható le Huszárik Zoltánról is, akinek a posztszecessziós Szindbádja (1971) egyenesen kultuszfilm lett. (A kilenc évvel későbbi Csontváry már nem volt sikeres.) Hogy miért olyan rövid e két rendező filmográfiája, az két külön történet. Egyszer el is kellene mondani, hiszen mindkét rendezővel megadatott nekem az a nagy lehetőség, hogy velük én is tervezhettem filmeket, amelyekből azonban sajnos nem lettek vetíthető filmtekercsek.

Természeten külön történet Gödrös Frigyesé is, akinek 1967-es vizsgafilmjét, a Sánta Ferenc novellájából forgatott hét perces Halálának halával címűt, a szintén nagy ígéret Magyar Dezső (Büntetőexpedíció, 1970, Agitátorok, 1972) fényképezte. A rendező honi filmművészetünkben mindenesetre egyedül áll azzal, hogy az első játékfilmjét ötvennyolc éves korában mutatták be. Nem véletlenül, hiszen a 2000-es filmszemle megosztott nagydíjával fényesített Glamour hosszan készült, nagyon hosszan. Legalább öt évig, évente tíz forgatási munkanappal. Közben úgy alakult, formálódott a rendező családjának a története, ahogy azt az anyagi források, valamint a dramaturgiai felismerések indokolták, míg végül előállt a filmszemlén bemutatott verzió, amely narrátorral próbálta összeforrasztani a történetnek időben, térben szerteágazó szálait. Voltaképp fölöslegesen, mert a film, mivel időközben a nézők is tudomásul vették, hogy az ezredfordulós filmek cselekményei nem követik a klasszikus sablonokat, és a homályok a hangulat egységével is áthidalhatók. Ezt pedig a film – Kardos Sándor operatőri közreműködésével – példásan megoldja. Tudomásul kellett venni azonban azt is, hogy a film (bár a hosszan érlelt alkotói szándék nem tört kevesebbre) nem tudja a Buddebrook ház színvonalán ábrázolni Gödrös Frigyes családjának három nemzedékét. Szigorúan szelektálni kellett, és fájdalommal meghajolni az előtt a tény előtt, hogy a néző nem tudhatja, mi az, amit nem kivágtak a filmből, hanem kényszerűségből le sem forgattak.

 Támogatás és térhátrány

Gödrös Frigyes a kései pályakezdéssel hatalmas hátrányba került. Egy zsidó nagypolgári család több nemzedékének történetét Szabó István is filmre vitte. A munkát kicsit később kezdve, de hamarabb befejezve. Ráadásul világsztárokkal, például Ralph Fiennesszel és másokkal a főszerepekben. A napfény íze (1999) a rendező műhelyének egyik mesterdarabja lett, amely sok méltó és méltatlan kritikát kapott, ahogy ez már Magyarországon szokásos.

E tekintetben különösen feltűnő volt Heller Ágnes A parvenük című dolgozata a Múlt és Jövő 2000. 1. számában: „A napfény íze nem igazán jelentős film. Mert (…) nem tudja igazságát művészileg evidenssé tenni. Ezért nem csodálkozom, hogy olyan sokan azt kérték számon a filmtől, ami nem volt benne, amiről nem szólt. A film ugyanis nem beszél egészen önmagáért.” Mondhatni, emelkedett kritika! A Szabó István-film keltette vita hullámai még nem ültek el, amikor Gödrös Frigyes családtörténete láthatóvá vált. Emiatt el kellett viselnie az összehasonlítás minden terhét. Ami azért előnyökkel is járt. Egy ilyen összehasonlításban ugyanis még élesebb lett a Glamour társadalmi megalapozottsága: Gödrös Frigyes kispolgári hősei semmiképp sem parvenük. A felemelkedés kérdése nem borzolja kedélyüket. A Gold család legfőbb törekvése, amelyet a nagypapa (Barkó György) élete céljának tart, a bolt, amelyet minden körülmények között működtetni kell. A középpontba helyezett Gold  fiú, az Apa (Eperjes Károly) legföljebb asszimilálódni szeretne, ha már a feleségét a német birodalomból importálja (Ónodi Eszter). Házasságát katolikus templomban köti, gyermekét nem engedi megmetszeni, csakhogy ez a túlélési taktika Magyarországon nem válik be. Az árjásítás érdekében meghozott zsidótörvények az Apára is vonatkoznak. A fölöttünk zúgó történelemmel szemben a túlélésre – ezt sugallja a film – egyetlen eszközünk marad, a személyes bátorság, az ügyesség, valamint az ellenfél gyengeségeinek kihasználása.

A történelem egyébként meglehetősen egyszerű eszközökkel jelenik meg a filmben. A boltot hol a vörösök, hol a fehérek akarják kifosztani a 20. század elejétől a hatvanas évekig bezárólag.

Az egyik legtöbbet játszó helyszín, a Gold-műhely a Gozsdu udvarban, amely akkor még a nem volt a berlini Hackescher Höfe színvonalas budapesti utánzata (sajnos, itt, nem úgy, mint Berlinben, hiányzik a mozi)

 Ezt a környezetet lényegében csak kétszer hagyjuk el, egyfelől az Apa munkaszolgálatának idejére, másfelől 1956 ábrázolásakor, amelyet Gödrös Frigyes egy villamoson való szimbolikus utazással mutat be (ilyenkor a nézőnek önkéntelenül is eszébe jut Szabó István villamos etűdje az Apából vagy egészében a Budapesti mesék). A családon kívüli két szereplő kap a filmben nagyobb teret, az odaadó szeretettel ábrázolt Pelbárt atya (Derzsi János) és a bizarr Vérbíró (Fonyó István), aki a fájdalom természetrajzát kutatja, amikor az ötvenes években Pelbárt atyát kínozzák, de végül saját magát ostorozza. Úgymond, bűntudatból. Pelbárt atya zárkabeli megkísértése (talál egy borotvapengét) külön fióktéma: vajon szabad-e a kínzásokra öngyilkossággal válaszolni… (Természetesen, nem szabad.)

A glamour

Pelbárt atya cellajelenete egyébként a film kulcsa. Ekkor válik világossá, hogy mit is takar a cím, a Glamour. Kardos Sándor ugyanis olyan világítási effektusokat alkalmaz, amely a képet – elszakítva a külsőkben többé-kevésbé, de inkább kényszerűségből, mint meggyőződésből követett valós miliőktől – tökéletes barokk festménnyé varázsolja. A szándék tehát egyértelmű, a valóság – értsük ezen az emléktöredékeket vagy akár a mi hétköznapjainkat – olyan kiemelő fényt kap, amely már nem is valóság, hanem a meztelen artisztikum. Amiben még az a tréfa is benne bujkál, hogy ezeket a természetellenes fényeket a hollywoodi filmek alkalmazzák előszeretettel. Ezzel az eszközzel az amerikai mesterek filmjeik melodrámai karakterét az együgyű néző számára is érthetővé teszik. A melodráma nem hiányzik Gödrös Frigyes filmjéből sem. A szaggatott sztori zöme az Anya és az Apa  szerelme, a törvényileg nehezen elintézhető házasság és a heti egyszeri szeretkezésekre való felkészülés históriája, amelyben vannak ugyan groteszk mozzanatok, hiszen előbb Árjantinak (Cserna Antal) kell feleségül venni az Anyát, de a groteszkek az érzelmes jelenetekből hiányoznak. A színészek játéka jól temperált. Nem véletlen, hogy a rendező Eperjes Károlyt sem engedi, hogy szélsőséges gesztusokkal operáljon, ugyanakkor a figurát "lazára" sem veteti, mert hagyja érvényesülni Eperjes Károly fordulatos személyiségét, amelyet a film számára elsőként Bacsó Péter fedezett föl a három Suksin novellából forgatott Sértés (1983) című filmjében. Illetve az ezzel egy időben debütált, szintén félresiklott pályájú rendező, Fábry Péter Nyom nélkül című krimijében.

Sokáig nem derül ki, hogy vajon a Glamour autonóm szerzői alkotás-e vagy csak a lehetőségek határain belül gondosan kivitelezett zsánerfilm. Persze, árulkodó a narrátor irodalmilag cizellált, bár olykor zsenge vagy parodisztikus szövege. Kétségeinket azonban az Apa fehér ingéről szóló jelenet eloszlatja: mesefilmet látunk, amelyet Gödrös Frigyes nem tudott elmondatni az emlékező Fiúval (legutolsó inkarnációja Stohl András), mert születése előtti dolgokat is kommentálnia kellett. Hát elmondja a mesét ő maga, a rendező, mármint azt, ami elég érdekes belőle, hiszen a rendező lett a film mindenható instanciája. Ő határozta meg, hogy mi legyen a film váratlan befejezése. Az Apa és a holt, de a halálában megfiatalodott Anya táncolnak az összes szereplő szoborszerű jelenlétében a vidámparki műemlék körhintán. A kép igazi glamour, villódznak a színes fények, szól a zene. Szép, hiszen jobb, mint a szereplők szokásos meghajlása a színházi rivaldafényben. A baj inkább az, hogy a caroussel mindössze azt a metaforát sugallja, az élet nem más, mint örök körforgás. Esetleg: örök visszatérés. Ami mégsem új felismerés. 

P.S. A Glamour, ugye, megkapta megosztva a szemle legjobb filmjének járó díjat, továbbá annyira tetszett annak a testületnek, amely az Oscar-díjra nevezni hivatott magyar filmet, hogy őt választották, pedig tudhatták, elsőfilmes, bármennyire is tapasztaltnak mondható, abban a közegben sajnos igen ritkán kap annyi szavazatot, hogy legalább a legjobb öt versenyébe bekerülhessen. Ehhez Szabó Istvánnak is fél életmű kellett, hogy a Bizalommal 1981-ben egyáltalán figyelembe vegyék. A film magyar kritikájában Gödrös Frigyes is megkapta a maga Heller Ágnesét. Az Index.hu Mozi-rovatában egy bizonyos Doktor így áztatta a filmet: „A Glamour a szeretet jegyében komolyan nem néz szembe semmivel, csupán családszerető érzelmeink közvetlenségére játszik rá, és ezért politikusoknak is könnyű támogatni. Szokás szerint ezt nevezik az esztétikában giccsnek.” (2000. október 30.) Bizony, azon lehetne vitatkozni, hogy az esztétikában (így en bloc) vajon ez a giccs ismérve. De fölösleges. Érdekesebb, hogy ez a kritika a korszak átpolitizálódásának  a jelzése. Ezt az írást sem hagyta hidegen, hogy Orbán Viktor ennek a filmnek a filmszemlei bemutatóján szíveskedett barátilag megjelenni.

A Glamour után Gödrös Frigyes rendezőként még két tévéfilmet és egy dokumentumfilmet jegyzett. Nem is színvonaltalanul, mégis megmaradt az örök, de eltékozolt tehetségnek. Pedig szeretett volna tovább lépni. A Glamour hullámain ringatózva nyilatkozta: „Eddig a filmtörvényre vártunk, most valami filmközpontot rebesgetnek... Kissé humorosan megközelítve, Magyarországon nincsenek új történelmi ötletek sem a kultúrában, sem a politikában, itt mindig az van, hogy hol centralizálnak, hol meg decentralizálnak. A Glamourral szerzett tapasztalataim alapján én jobban örülnék egy erős állami mecenatúrának, mint a mostani szétaprózott támogatási rendszernek.” (Bori Erzsébet interjúja: Életbűvészek (Gödrös Frigyes filmrendező). Megjelent: Magyar Narancs, 2000. október 19.) Nos, akárhogy is alakulgatott a támogatási rendszer, az Gödrös Frigyesnek sohasem kedvezett. Ma van centralizált dramaturgia, ahol tényleg eldöntik (igen kevesen, rendezői részvétel nélkül), hogy miből legyen film. Gödrös Frigyesnek azonban, úgy látszik, későn érkezett el ez az időszak. Az új „korszakot”, amely pedig abszolút vevő Hollywoodra, Gödrös Frigyes aligha fogja csillogó fényekkel elbűvölni.