Agresszív film

Az előző posztban Szász János nyakába varrtam a magyar filmben tetten érhető morbiditást. Nem igazságos, mivel ez az eszköz egy tehetséges első filmes rendezőnő filmjét is meghatározza. Faur Annáról van szó, aki 2005-ben diplomázott. Ő Simó Sándor „második” osztályának hallgatója volt. Ezt a csapatot az osztályfőnök halála után Grunwalsky Ferenc vette át. Mivel Simó Sándor ragaszkodott hozzá, hogy aki nála végzett, az egy bemutatkozó játékfilmet készíthessen, a Hunnia – Sándor Pál producersége mellett – 2007-ben menedzselte a Lányokat.

Ők a romlás mai virágai: Dia (Fulvia Collongues) és Anita (Hélène François)

A filmről megoszlottak a vélemények, mert röviden szólva, nagyon mocskos. Persze, nem a film, az szakmailag tiszta, hanem a benne megelevenített élet. A történetet egy 1967-es bűntény ihlette, amikor is két tizennégy éves lány meggyilkolt egy taxisofőrt. Faur Anna egyébként a bűnügynek csak a vázát tartotta meg; azt, hogy két tini lány agyonver egy taxist. A többi úgymond fikció. Kivéve a patacipőt, amelyről azt nyilatkozta Faur Anna, hogy korjelző: „A lányok patacipője az egyetlen, amit a valóságból és a 90-es évekből meg akartam tartani.”(-sn-, riporter: Szoftverzióban is felvették a szexet. Index, 2007. november 1.) Az „eredetihez” képest például elcsúsztak az életkorok. A patacipővel magasított két főszereplő, Dia (Fulvia Collongues) és Anita (Hélène François) nem tapasztalatlan gyereklányok. Nem is színésznők, típusok, bár aligha a Vasárnapi szülőkben debütált Nyakó Júlia szintjén. Ők inkább már – gracilisak vagy sem – tinédzseréveik végét tapossák. Ugyanakkor a profi színészből  és két rendező-színészből verbuvált taxisokat (Rába Roland, Zsótér Sándor és Mundruczó Kornél), köztük az áldozatot Faur Anna úgy választotta, hogy együtt és külön-külön a baromarcúak képes galériájába legyenek beragaszthatók. Ragyogóak. Így együtt, olyanok, mint Arthur Rimbaud Párizsában másfél évszázaddal előttünk a gátlástalan örömre szomjazók: 

Ti moslékos szivek, ti undok, ronda szájak,

büdös lehelletek, hajrá, előre csak!

                                                           (A párizsi orgia avagy Párizs újra benépesül)

A történet azt akarja bemutatni, hogy a nagyvárosok mocsarában tenyésznek olyan lápi virágok, mint a két – feltehetőleg leszbikus hajlamú – lány, valamint megélnek ott a dörzsölt taxisok, akik például üzemszerűen foglalkoznak biztosítási csalással. A két kör között a kapocs a szex, amely ugyan a lányok felöl nézve megalázó szituációkban, morbid perverziókban nyilvánul meg, de mégis, ez az egyetlen biztos és jövedelmező kötelék a világhoz. Itt nincs pardon. Dia ki is mondja, őt csak az érdekli, hogy ma olyan jó legyen, mint tegnap. A holnap? Nincs válasz. A téma tehát a nemzedéki perspektíva hiánya. Vajon miért nincs perspektíva? Nem tudjuk meg. Csak, és ennyi. 

Az elvágyódás hangsúlyos motívuma

Nem mély, de felületes elemzés sincs. Faur Anna egyetlen motívumba préseli csellengő hősei mozgásformáit. Ez pedig az elvágyódás – és nem lázadás –, amelynek célja a külföld, ami jelen esetben Svájc lenne. Miért? Egy szépen csomagolt Toblerone csokoládé emléke miatt. Az pedig Svájc. Az új raj filmjei között több van, amely a nyugati létmód illúziójának erős hangsúlyt ad. (Ami ma már szinte össztársadalmi kirajzás lett.) Török Ferenc Moszkva tér című filmje e tekintetben jó példa. A vonatjegyes stiklit a film kamaszhősei szintén a mást jelentő külföld elérése érdekében követik el, de ők nem hinnék azt, hogy egy taxistól elrabolt autó célszerű járgány lehetne a vágyott külföld elérésére. (A külföld illúziójának leitmotívját láthattuk már az évfolyamtárs Kocsis Ágnes filmjében is).

 Dia és Anita tudata a korosztály átlagához képest igen beszűkültnek látszik. Ez derül ki a gyilkosságból is. Bár arra felkészülnek, hogy az ellenkező sofőrt leütik, mint egy legyet, de maga az akció inkább véletlen, sőt értelmezhetjük úgy is, mint önvédelmet a brutális és perverz sofőrrel szemben. A külső és a belső ellentmondásba került. Másképpen fogalmazva: a két karakter és a szándék.

A rendezőnő kissé ügyetlennek látszik, mert a történetet mintha rosszul elemezte volna. Ez utóbbi lehetőséget az egyik Faur Annával készített interjú alátámasztja, mivel korunkról kijelenti: „Úgy tűnik, ennek a korszaknak a tinédzserkorú bűnözés az egyik nagy problémája, és főleg a brutális, gyilkossággal végződő esetek jelentek meg. Én nem vagyok annyira tudatos, hogy direkt ezért válasszak egy történetet, de megragadott és elgondolkodtatott. Szerintem ez egy komoly probléma, aminek lehetne elemezni az okait, de nem vagyok szakértő.” Ugyanakkor mégis szakértő, hiszen saját életében is volt egy tinédzserkorú „bukta”, amelyből azonban ki tudott vergődni: „A tinédzserkor nagyon instabil korszaka az ember életének. Nagyon meghatározta az életemet mindaz, ami tizenkettő és húszéves korom között történt velem, és máig bennem van az élmény, hogy lázadni minden ellen, a szülők ellen, az iskola ellen, az intézmények ellen, és belemenni teljesen agyatlanul dolgokba, és semmi nem számít. Annyira bennem van ez az életérzés, és annyira át tudom élni, amikor ezt látom másnál.” (Varga Ferenc, riporter: Faur Anna: Ezeknek a lányoknak nem volt vesztenivalójuk. Origo, 2007. 11. 11.) 

Nincs fejlődés, nincs hanyatlás

 A Lányok hősei elvágyódnak, de nem lázadnak. Tudatlanok, és kriminális esetük nem képviseli azt a halvány reményt, amely minden lázadásban – például a rendezővé vált Faur Annáéban – megcsillan. A fejjel falnak menő lázadásban is benne van egy jövőbeni etikai, társadalmi forradalom reménye. Persze, lehetséges, hogy ilyen a fülkeforradalmak kora, és ezt előlegezte meg a rendező. Az alkotói probléma a filmnek a trendihez való viszonyából fakad. Faur Anna „merész” a dialógusokban, a morbid cselekedetekben, de ez a merészség egyfelől a szexualitásra vonatkozik, másfelől a férfiakra, akik csak arra jók, hogy egymás karjaiba sodorják a nőket, mivel fallosz centrikus bunkóságuk és beszűkült kispolgári agyuk végtelenül ocsmány. A dramaturgia úgy van kitalálva, hogy az egészséges néző még a sötétben se tudjon azonosulni nem hogy a szereplőkkel, de a részmozzanatokkal sem. (Mennyire másképp van ez a tematika révén rokon 1995-ös Larry Clark-filmben, a Kölykökben!) Így aztán a néző szép lassan kívül marad a filmen, és elkezd unatkozni. És esetleg a morbiditásnak örvendezni. Ki, hogy. Minthogy a film poénját eleve tudja, még az az egyszerű öröme sem marad meg, hogy a végső fordulat meglepetésként érje. Mert az nem nevezhetjük nagy fordulatnak, hogy a három közül a némileg emberszabású életben marad, mivel Faur Anna neki drukkolt. A néző aligha lepődik meg azon, hogy ezek a lányok olyanok, mint a szőrméből készült téli kabát, kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda. Deviánsak, de ez náluk adottság, és nem következmény. (Régen erre mondták, hogy a nézőpont szociáldarwinista.) Nincs is lejtő vagy emelkedő, amelyen a golyó egyre gyorsulna vagy lassulna a végkifejlet felé. Lehet, hogy a végével kellett volna a filmet kezdeni, és újra eljutni a végére? Ez a krimit imitáló dramaturgia a filmnek legalább okszerűségi látszatot adna. „Ah, milyen sorsszerű!” – mondaná néhány kitartó néző, és ezen a rendezőnő legalább jót derülne. De tényleg, mit ad a filmhez az „eredetiből” leszűrt öngyilkos befejezés? Kétségtelen, elvarrja a szálakat. Pedig talán a nyitott vég, azaz a nyitva maradt kérdések tömege, jobban megfelelt volna annak a helyzetnek, hogy csak a fundamentalisták adnak (használhatatlan) választ mindenre. Nem zavart volna el több nézőt a moziból, mint az egyébként jól megoldott, de hatásában már jócskán elkoptatott gyilkosság, amely rendkívüli eset, ezek a lányok pedig korántsem azok.

P. S. A pálya ezzel a filmmel megakadt, pedig a tehetség nyilvánvalóan kiviláglott belőle. Nagyjából egyet lehet érteni Hungler Tímeával, aki így zárta kritikáját: „Szabadszájú, nyers képekben fogalmazó realista mozi aLányok; két korosztály állapotrajza, kíméletlen kritikája. Ha a sztori néhol le is ül, néhol pedig túlzottan »larryclarkos«, pályakezdetnek mindenképpen ígéretes.” (Magyar Narancs, 2007. november 08.) Talán lesz folytatása. 2012-ben egy éveken át forgatott dokumentumfilm került ki keze alól: Zalánék címmel. Az egyik főszereplő a kalandos életű írónő, Zalán Magda, akit ez a film őriz meg élő szereplőként emlékezetünknek.