Ha egy új nemzedék akar betörni a szakmába, az bizony nem megy veszteségek nélkül. Most nem is a félbetört vagy abbamaradt pályákra gondolok (bőven van belőlük), hanem a korábbi kaputartó sarokvasak elkopására. Az egykori bálványok, persze, nem dőlnek le, csak ingataggá válik a talapzatuk. A példám most a Magyar szépség lesz. A szerzője ugyanis mintha nem lenne ugyanaz, mint a Megáll az időé. De miért is kellene mindig ugyanazt a gittet rágni? Nemcsak a politikában lehet valami más. Sőt, a kultúrában még inkább lehet, sőt kívánatos. Feltehetőleg Gothár Péter is így gondolta, mert a Magyar szépség merész és tudatos koppintás. Ha ezen a Magyarországon szokatlan svédcsavaron túltesszük magunkat, akkor jó filmet látunk. Természetesen lehet töprengni azon, hogy a film készítésének időpontjában egy-két évvel a hatodik x előtt álló magyar rendező vajon miért tartotta fontosnak az 1965-ben született, és a forgatás idején 34 éves Sam Mendes első játékfilmjének utánzását. Kár rágódni rajta, mert a mi rendezőnk ezt bátran megtehette. Az eredmény őt igazolta. A szépség magyar verziója invenciózusabb, mint az eredeti. Ami talán nem is olyan nagy dicséret, hiszen amikor Gothár Péter 34 éves volt, akkor már zsebében tudhatta az Ajándék ez a nap (1979) és a Megáll az idő (1981) szinte felülmúlhatatlan sikerét.
Udvaros Dorottya és Máté Gábor, a Magyar szépség két főszereplője
Kölcsönzés vagy koppintás
A Magyar szépség (2003) minden tekintetben megerősíti vélekedésemet az amerikai és az európai film különbségéről. Ami természetesen nem eleve értékbeli különbség. Az Amerikai szépség zsánerfilm, szatirikus és melodrámai elemei ellenére a jól ismert fából vaskarika, azaz keserű vígjáték. Ezzel szemben a Magyar szépségnek nincs műfaja. Az eredeti történetet – Závada Pál segítségével – Gothár le- (esetleg fel-) vitte a mi európai szintünkre. Minden koszlottabb, mint Amerikában, minden gusztustalanabb, cserében a színészek jobbak, mint amerikai kollégáik. Mondhatni, hogy Udvaros Dorottya, Herendi Margó szerepében, lejátssza a vászonról Anette Benninget is. (Természetesen Magyarország sem bővelkedik Udvaros Dorottyákban, akit azért is szerettem meg, mert ő az első kis filmszerepét – egy magasra ívelő pálya nyitányaként –1976-ban a Pókfociban, az Objektív Stúdió első filmjében kapta meg.) De a férjét, a munkahelyéről épp kirúgott Herendi Andrást is jól alakítja Máté Gábor (el is vártam tőle, hiszen őt is első filmszerepében, 1980-ban, a számára is minden bizonnyal emlékezetes mű, Radványi Géza Circus maximusának forgatásakor ismertem meg).
Az invenciógazdagság azonban együtt jár némi mesterséges zavarkeltéssel is. Gothár Péter láthatólag szeretné a hozott anyagból származó történetet en bloc megsemmisíteni. Ennek érdekében feláldozta az amerikai film Szomszédjának és fiának egyértelmű figuráját. Behelyettesíti oroszokra, akik a rendszerváltás után a nyakunkon maradtak, és az Apa (Szergej Ruskin), amellett, hogy a Zongoratanárnőbe (Szirtes Ági) szerelmes, zárt láncú figyelő rendszer működtetője is, a fiú pedig biciklis drogdealer (Fenyő Iván). Mindegy. Ami az amerikai filmben a militarizmus éles kritikája (jelezve, hogy a film a demokrácia pártján áll), az Gothár Péternél utánlövés (vagy a keleti nyitás avant la lettre megérzése). Még abban az értelemben is, hogy saját, a Haggyállógva Vászka! (1995) hatása alá került.
A film nagyon jól indul. A helyszín kiválasztása önmagában is telitalálat. Aztán a megsemmisítendő történet – ahogy haladunk előre időben – visszavág. Megbillen a ritmus. „Eredeti” ötletként bekerült a filmbe egy színjáték, amit a lányok adnak elő (Sam Mendes ehelyütt a kosárlabda mérkőzés szünetében előadandó rövid csoportos tánccal élt.) A színdarab a filmbeli jelentőségéhez képes fel van fújva. A Farkas és a bárányok története nem emelkedik szimbolikus magaslatra. Aztán: ki kell bontani a férj, a feleség, a lány, a Szomszéd és a fia történetét, ami még hagyján, de el is kell varrni a szálakat, ami egy olyan történetben, amelynek nincs megoldása, természetesen megoldhatatlan. Marad a külső, jelszószerű megoldás: „Magyarországot, fiatalok, ha csak csöpp eszetek is van, hagyjátok el!” Ez azonban nem ma, hanem több mint tíz éve hangzott el.
A kritika túltolása
Na, de milyen is a film? Az értékelésemet, amelyben fenntartásaimnak adtam volna hangot, megfúrta az egyik internetes filmportál -zé- néven futó kritikusa, aki nagyon fölényesen fogott bele bírálatába, majd így konkludált: „A Magyar Szépség egyik baja tehát az, hogy minden, ami benne van, egy másik filmből (egy jó filmből) származik. A másik baja ennél cifrább, az van ugyanis, hogy primitív másolatról lévén szó, a magyar néző már az elején tudja, mi lesz a film vége. Ha viszont valaki véletlenül nem látta volna az eredetit, még rosszabbul jár, mert anélkül ez az egész Magyar Szépség egy cselekmény nélküli massza, egy váz nélküli pépes bébi-papi, aminek az eredeti történet nélkül semmi értelme.” (Lopott szépség – magyar másolat, Cspv, 2003. február 6.) Bizony, ezt a szerzőt valaki olyan taníthatta filmértésre, aki a magyar film elé elérendő célnak a műfajiságot állította. (Rögtön tanítványa is akadt: a kommentezők között például Badraver, aki másnap így húzta el a magyar film nótáját: „Egyszerűen szánalmasnak tartom, hogy egy ilyen jó filmet, mint az Amerikai szépség, ennyire igénytelen módon másoljon le valaki, azt is, hogy egyáltalán lekoppintsák.”) Pedig, kedves -zé-, a műfajiság csúszós pálya. Egy filmelméleti folyóiratból másolom ide: „A műfajelmélet ugyanis az a diszciplína, amely az utóbbi egy-két évtizedben (nagyjából akadémiai kutatási területként való megjelenése óta) folyamatos válságban van. Bár rengeteg teória született a filmes műfajok kategorizálására, illetve eme kategorizálások szabályainak és elveinek megalkotására, máig nem sikerült olyan egységes rendszert létrehozni, amely kielégítően integrálni tudta volna az összes műfajt és filmet. A probléma ráadásul ennél súlyosabb: valójában azt sem sikerült kidolgozni, hogy mi legyen egy ilyen rendszernek az alapja vagy a kiindulópontja.” (Gyenge Zsolt: Tisztelettudó műfajtalankodás. Lars von Trier és a műfajiság a Hullámtörés és a Táncos a sötétben példáján keresztül. Apertúra, 2008. tavasz III. évfolyam, 3. sz.) Természetesen a szerző, aki 1977-ben Kolozsvárott született, de most Magyarországon tanít, „belevág” a rendszerteremtésbe. Javára írandó, hogy konkrét példák alapján. Világos, a műfajiságot az amerikai forgalmazók találták ki reklámcélokra. Az elmélet azonban fölkapta, mert a mű és közönsége közti légüres térben jól mutatnak azok a szabadon lebegő absztrakciók, amelyek a vélekedések szerint nem nehezítik, hanem éppen könnyítik a befogadást, lévén a művek között intertextualitás, amely kétségbe vonja az „eredeti” és a „másolat” különbségét. Nem szükséges nagy feneket keríteni a dologhoz, hiszen jól tudjuk, minden néző visszaemlékezik egy vagy több már látott műre, és a felgyülemlett „tudati anyagból” kiindulva a film alkotója tudta nélkül (akár ellenére) olyan jelentéseket, de még cselekményelemeket, sőt szereplőket vihet be a műbe, amelyek benne sincsenek. A néző azonban ragaszkodik hozzá, hogy benne vannak, és csak az ismételt megnézéskor (vagy a kérdéses mozzanatok „eredeti” helyének verifikálása után) hajlandó módosítani véleményét.
Mindent összevéve: Gothár filmje nem „hamisítvány”. Ellenkezőleg. A mintakövetés (műfajiság) bénasága elkerülte őt. De ennek a megállapításnak a fordítottja is helytálló lehet. A Gothár filmekre jellemző eredetiségpecsét körvonala homályos. Oka sokféle. Például a kitalálástól a megjelenésig a kihordási idő egészségtelenül hosszú volt. De az is feltételezhető, hogy az a formateremtő erő, amely Gothár Péter jobb filmjeiben jelen volt, most nem működött. Végül az sem kizárt, hogy az extrém történetnek nincs valóságos talaja. Ez azonban már nem csupán Gothár Péter problémája. Az áttörés idején a magyar film egy része úgy próbálta magát eladni, hogy „globális” lett (ami, persze, ritkán sikerült). Röviden: a címben lévő magyar tartalma – a magyar környezet ellenére – nem látszik eléggé karakteresnek.
Egy klasszikus koppintás
Befejezésül tanulságképpen Erdélyi Jánostól idézek. Aki 1862-ben Az ember tragédiáját akkurátusan elemezte széptani szempontból. Majd hozzátette (évezzük az esztéta archív patinát kapott nyelvezetét is): „Más oldalt tenne a művészeti kivitel fejtegetése. Én azonban magam részéről tovább nem megyek, hanem örvendő, szíves üdvözléssel járulok azok véleményéhez, kik a mű költői szépségei által elragadtatva, örömükben, a legjobbat mondák e nevezetes költeményről, s talán a legtöbbet is. Én csak e legtöbbre nem szavazhatok, figyelmeztetvén ítész társaimat, hogy óvakodjanak minden túlhajtástól a művek feletti ítéletmondásban. Mert elismerni, hogy például a koncepció nem eredeti, sőt rámutatni azon alapeszmére, mely valamelyik műnek szülemlésére elhatározólag befolyt, mely nélkül hihetőleg elő sem állott volna: név szerint Goethe Faustja nélkül Madách Az ember tragédiája: és mégis párhuzamot vonni a kettő közt, vagy egyenlő talajra állítani mind a kettőt (ám tessék Goethe és Lenau Faustját) hazai önérzetnek elég, nemzeti hiúságnak sok, kritikai igazságszolgáltatásnak kevés. Így tőn Szász Károly!” (Madách Imre: Az ember tragédiája, 1862. Erdélyi János Válogatott Művei. 1961.) Gothár Péter esetében is vigyázni kell arra, hogy tőn a mai ítész. Szóval, csak semmi túlhajtást, barátaim!
P.S. A film 2003-ban megnyerte a Magyar Filmszemle fődíját. Ami, úgy látszik semmit sem jelentett. Különféle problémák miatt moziba csak 2006-ban – nem kimondottan jó időpontban – nyár végén került. (Budapesten mindössze egy kópiával.) Gothár Pétert megviselhette a több éves tortúra, mert egyéb bokros teendői miatt (egyetemi tanár, színházrendező stb.) egészen máig lemondott arról, hogy játékfilmmel ismét pástra lépjen. (Azért szerepelt filmen, mint színész: ő volt Tímár Péter A herceg haladéka című 2006-os filmjében a Színházrendező.) Sajnos, úgy látszik, nem vette figyelembe, hogy –zé– is megkapta a magáét. Cikkének egyik kommentezője nyomatékosította: „Ezt a cikket egy dilettáns droid írta, aki még a nevét se merte alá írni. Ennek a filmnek távolról sincs semmi köze sem a politikához (azt belekeverni egyenesen ostobaság, főleg ha valaki ismeri a rendező korábbi filmjeit), de ha lenne is, biztos nem ilyen oldalról. Még kevésbé van viszont köze ennek a cikknek a filmhez. A cselekményanalógia viszont szerintem kifejezetten mélyíti a problémát, amivel a film foglalkozik, viszont, hogy ezt valaki lássa, ahhoz föl is kéne tudni dolgozni azt, amit a vásznon lát. Ha valakinek ez nem megy, az tartsa magát távol egyrészt a mozitól, másrészt a sajtótól. (Zsolt Tamás. 2003. február 12.) Pompás replika. Mégsem gratulálok. A hangvétel ugyanúgy öncélú, mint a megbírált szerzőé.
