Az előző bejegyzésemet folytatom, de nagy ugrással. Tessék figyelni, itt lesz a látnivaló. A Cha-cha-cha után eltelt húsz év. Nagy idő, de a főszereplő Gruber Ernő, az akkor még főiskolás Rudolf Péter nem henyélt. Színész lett, aktív humorista és ambiciózus negyvenes családapa. Rengeteg filmben szerepelt. Megismerte a magyar rendezői szortiment javát, és elhatározta, nyilván már a Szerencsés Dániel (1983) után, amelyben szintén főszereplő volt, hogy ő is rendező lesz, persze, nem feladva színészi a pályát sem. Kapitány Ivánnal közösen tető alá is hozta 2001-ben első filmjét, az Üvegtigrist. Nem mellesleg, ez volt első filmje producerként Pataki Áginak és Kovács Gábornak is, akik később a szakma kétségtelen nyereségei lettek.

Az Üvegtigrist a fiatalok filmszakmába való beáramlásának másfél évtizedét elemezve ne az esztétikai minősége felől közelítsük meg. Minőséget ugyanis a hivatásos kritikusok sem találtak benne. Mivel a film alkotóival szemben, fiatalok, majdhogynem szakmán kívüliek, nem kellett érezniük semmi gátlást, így hát igencsak szókimondóak voltak. Például Turcsányi Sándor, aki nemcsak a filmet, hanem ez ügyben még a kereskedelmi tévéket is lekapta tíz körmükről: „Kedves reklámtévék, ne adjatok pénzt, dobjátok ki inkább az ablakon. Mert adni csak úgy érdemes, hogy becsúsztatva az ajtó alatt, feladó nélküli borítékban, de ezt ti úgysem értitek.” (Magyar Narancs, 2001.október 25.) Jó, T. S. időnként durva, de Báron György, aki sohasem nyitott bicskával ült le kritikát írni, a szaklapban megjelent írásának már a címével is bemondta a betlit: Szponzorfilm. Kritikája találó, olyannyira, hogy a bírálati írások versenyében bizonyára dobogós helyezést érne el: „Filmhez – minimum – rendező kéne, ám esetünkben a főszereplő és az operatőr neve áll a stáblistán, egyikőjük játszik, másikuk fotografál, a filmet meg e nagy zűrzavarban nem rendezte senki. Igaz, nem volt mit. Mert ahhoz meg – minimum – forgatókönyv kellett volna, ám a vászonra került laza blődlik kusza halmaza semmiképp sem tekinthető annak; nincs hollywoodi producer, aki ilyennel elmerne indulni. Ehhez képest négy forgatókönyvíró neve is olvasható a főcímen, köztük kettő nem a (nem)rendezőé, ám nehéz elképzelni, hogy négy ivarérett magyar állampolgár egyetlen eredeti, szellemes ötletet ne legyen képes magából kipréselni, ha már a történetet, mint olyat, eleve elvetették.” (Filmvilág, 2001. 10. sz.) 

Báron Györgynek minden szava igaz, csakhogy az Üvegtigris a rendszerváltás utáni magyar filmgyártás mondhatni legsikeresebb, már-már kultuszfilmmé emelkedett alkotása. Ami mégiscsak jelzésértékű, sőt figyelemre méltó.. Persze, a szavakkal nem szabad önkényesen bánni. A siker fogalma ebben a sajátos esetben mindössze azt jelenti, hogy a film kedvelt lett a magyar nézők között, de a Lajtán túl, még Bécs előtt, az Üvegtigris németül nichts (magyaros helyesírással: nix). Vagyis helyi érdekességű darab, ám ettől függetlenül mégiscsak rendelkezik a jelentőség egynémely kritériumával. Ezért boncolni is csak helyi érzéstelenítéssel szabad. Vegyük alapnak például azt, hogy mennyien látták a filmet. Tömegek. Persze a tömegesség még nem jelent értéket. A nézők szavazata azonban fontos, mivel trendet jelez, amit valaha magyarul, de még az esztétikai nyelvből is kikopott fogalommal irálynak mondtak. Tehát szükségszerű közelebbről megvizsgálni, hogy mi okozta a tömegességet, eltekintve a film jól szervezett reklámjától, amely természetesen fontos együttható, de nem a leglényegesebb, hiszen sokaságnak a Holdon telket eladni még jó reklámmal sem lehet. (Keveseknek, persze, igen.)

 A siker:  szívbéli nagy titok (Zámbó Jimmy)

A titok feltehetőleg nem az egy vagy két rendező személyében van. Az ugyanis nem rendkívüli, ha egy operatőr és egy színész – akár párban is – vállalja a rendezői munkát. A színészek közül hirtelenjében Garas Dezső, Lukáts Andor, Bujtor István és Koltai Róbert jut eszembe. A Hunnia Játékfilmstúdió 1989-ben adott lehetőséget Garas Dezsőnek, hogy Schwajda György regényéből elkészítse a Legényanya című filmjét, amelyet a rendszerváltás valahogy a szőnyeg alá söpört. Nagy kár. Persze, szatíra volt, és a szatíra műfaja sorvadásnak indult. Lukáts Andor filmográfiája hosszabb, de nagy kihagyásokkal. 1980-ban készítette az avantgarde Alagút című filmet (az operatőr Jeles András volt, s a szereplők közt megtalálható Erdély Miklós is). 1988-ban az Álombalzsamot, 1992-ben egy magyarországi szovjet laktanyában játszódó modernizált Három nővért, végül 1999-ben a Portugált, amely – akárcsak a csehovi inspirációjú mű – az elvágyódás filmje vagy a magyaros sárba ragadásé, egyre megy, mert bevallott célja, hogy a magyar filmvilágban ritka holló burleszk eszköztárával gondolkodtassa el  és ragadtassa nevetésre a nézőt. 

A nevettetés motívuma fontos, mivel a kilencvenes évektől kezdve a magyar film a nézőt jelentős mértékben a nevetőizmok működtetésével szerette volna magához láncolni. Természetesen Lukáts Andor filmje más, mint az Üvegtigris. A Portugálnak volt valódi irodalmi anyaga is. Egressy Zoltánnak a Bárka Színházban játszott darabja, míg az Üvegtigris esetében irodalmi előzményről nem tudunk. Ez, persze, még nem lenne baj, hiszen a film feltehetőleg érzékelte, hogy a magyar film szórakoztató kategóriájában a légköri jelenségek sajátosan megváltoztak. Bujtor István és Koltai Róbert szintén ebben a humorszakmában dolgozott. Bujtor István a nyomozó Ötvös Csöpi szerepét olyannyira magára vette (A Pogány Madonna, 1980, Csak semmi pánik!, 1982, Az elvarázsolt dollár, 1985, Hamis a baba, 1991, Zsaruvér és Csigavér 1-3., 2001–2008), hogy amikor kilépett belőle (Három testőr Afrikában, 1996), azt a közönség majdhogynem árulásként fogadta tőle. Pedig csak meg szeretett volna felelni annak a nagy kihívásnak, amelyet Rejtő Jenő abszurd prózája állít a könnyű kezű rendezők elé. Rudolf Péter és Kapitány Iván nem is tőle tanult (ha itt e szónak van értelme), hanem inkább Koltai Róberttől, aki a színészekből rendezőkké avanzsált  alkotók közül a leghosszabb filmográfiával rendelkezik. Az 1993-as Sohase halunk meg és a 2007-es Megy a gőzös között öt játékfilmet forgatott a szponzorok és a szórakoztatás szent teheneinek tőgyén csüngve. Lehetne a külső körről érkezők listáját bővíteni, de talán ennyi elég is, hiszen csak azt akarom bizonyítani, hogy a Kapitány Iván–Rudolf Péter rendezői páros jelentkezése nem rendkívüli a rendszerváltás után exponenciálisan bővülő szakmában, amelyben a szakértelem sokszor másodlagos követelményként szerepelt. Talán még Tímár Péter példája is a szemük előtt lebeghetett, hiszen ők is azt a keskeny ösvényt választották magukénak, amely egyre fentebb kanyarogva esetleg a humor magas fennsíkjára vezet. Vagyis az Üvegtigris sikerét nem a kezdők sikerének kell tartanunk. Talán a színészekének? Kétségtelen, például Reviczky Gábor (Gaben) mintha csak átsétált volna a Zimmer Feriből, a főszerepben fellépő Rudolf Péter (Lali) meg televíziós kabarétréfái révén is jól ismert színészből tényleg közismert színész lett. Hogy ő legyen a húzónév, attól az első Üvegtigris idején még távol állt. De jó a körítés, mivel a csapat többi tagja is a magyar színművészet hasznos munkása: Gáspár Sándor (Róka), Szarvas József (Cingár), Csoki (Csuja Imre) és még a kevésbé ismert Horváth Lajos (Sanyi) is az. Az ő értékét nyilván növeli, hogy Jancsó Mikós is alkalmazni tudta az ezredfordulós Anyád! A szúnyogok című filmjében. A mellékszereplők sem senkik, mert azt mégsem lehet mondani sem Básti Juliról vagy Nagy-Kálózy Eszterről, illetve Bodrogi Gyuláról vagy Szilágyi Tiborról (meg Kállai Ferencről, akit azonban csak totálban látunk), hogy amatőrök lennének. A csapat jó, de világverő nagyság hiányzik belőle (mert a világbajnok bokszoló Kovács Kokó Istvánt, aki szintén feltűnik a filmen, mégsem számíthatom a színészek közé). Kire gondolok? Például Kabos Gyulára vagy Latabár Kálmánra, akik miatt még az olyan filmeket is hajlandó vagyok többször megnézni, mint az Ez a villa eladó (1935, rendező Cziffra Géza, aki azonban német nyelvterületen e film után Géza von Cziffra néven csinált karriert) vagy az Állami áruház (1952, rendező: Gertler Viktor, aki éppen fordítva, a szakmát Berlinben tanulta ki). A színészek azonban hiába teszik ki a lelküket, a film számukra ketrec, amelyben mint szerencsétlen vadak szorongnak. Ugyanis karakterük egysíkú. Jellemüket leginkább az idiotizmus (vagy a kreténség) címszavával lehetne leírni. Ezek után esetleg szóba jöhetne, hogy a siker a fülbemászó slágerek, az egzotikus tájak, különleges effektek kokainmámorán alapul, vagyis mindazon, ami vakítja a parasztot, de ezekről nem beszélhetünk, mert ilyenek nincsenek a filmben. Tehát a siker gyökerei nem ebbe az úgymond amerikai televénybe nyúlnak. A forgatókönyv (ami a kritikusok szerint, ugye, nincs is) sem ad magyarázatot a sikerre. Persze, van egy-két bemondás. Velük a harmincas-negyvenes évek filmjeinek kötelező feladata teljesült. De nem hiszem, hogy a nézők többsége tudná, hová kell kapcsolni Csoki többször is elsütött poénját, az „izirájder, öcsém, izirájder”-t. Ahhoz, hogy a néző az ő Babettáját magyar szimbólumként fogja fel, bizony látni kellett volna Peter Fonda és Dennis Hopper Captain Americáját és Billy Bike-ját a Szelíd motorosokban. (Azért azt is látták sokan.) 

 Röhögni és röhögtetni

A siker titka, persze, csak az én olvasatomban, három falrengető röhögésben rejlik. Az elsőt a teljes csapat adja elő, amikor a félelmetes bankrablókról (Dörner György és Kaszás Attila cizellált alakításában) kiderül, hogy ugyanolyan balkezes lúzerek, mint ők, mert képtelenek megoldani azt az egyszerű feladatot, amit egy ipari kamera szétlövése jelent. A másik tele szájú nevetést Szilágyi Tibor adja elő, aki Lalival drámai hangsúlyokkal ékesített beszélgetésében a házasélet nehézségeit ecseteli, és kitalálja az igazságot, de nem megy utána, hanem jót röhög rajta. Jegyezzük meg, a jó színész, Szilágyi Tibor pedig az, nem tudja kihagyni a poént: kétségek közepette hagyni a nézőt, vajon ez a puskás bunkó (vadász) tényleg tudja-e, hogy kikapós nejével mi történt, vagy csak ráhibázott a valóra, mint vak tyúk a szemre. A harmadik nevetés a film végén esik meg, szinte a legjobb pillanatban, amikor a lúzereinktől a rendőrök elkérik a személyazonossági igazolványokat, és kiderül igazi nevük.

 Íme, a lúzerek csapata: Reviczky Gábor, Horváth Lajos, Rudolf Péter, Csuja Imre, Szarvas József és Gáspár Sándor

 Miért röhögnek ezen? Olyan vicces, hogy Lali Kakszi Lajos, Gaben Kecskeméti Ottó, Róka Zsíros Ferenc, Cingár Kántor Géza, Csoki Turbók Imre, végül a szegény ütődött Sanyi Király Sándor?  Ugyan, ezek normális nevek, bár a kakszi hangzása elég finnes, lévén jelentése a tavak országában  kettő. De nem ez a lényeg, hanem ez az egyetlen olyan pillanat, amikor nem álmokat, piti vágyakat kell a szereplőknek megszólaltatniuk, hanem a valóságot. Leveszik az álarcot, és ez tényleg röhejes egy olyan országban, ahol az emberek többsége naponta kényszeresen cseréli az álarcot. Következésképpen az Üvegtigris nem csak azért kedves, mert a legostobább néző is okosabbnak tudhatja magát a képkockákon mozgó ütődött társasággal  szemben (a beszédhibás is örülhet, a vicces dadogót itt a teljesen habókos Sanyi képviseli). De a néző együtt tud érezni a díszes társaság Amerika iránti vágyával is, mert összemérheti vele saját praktikusabb és ugyancsak nem teljesülő vágyait. Aztán tetszik neki, saját köreiben is átélve a kilencvenes évek bonyodalmait, hogy a filmen minden, a rendőrségtől kezdve a kényszervállalkozásokig működésképtelen. Ezzel a film természetesen nem mond újat. Azzal azonban igen, hogy a lúzerség nem rossz életforma. Sőt, a rendszerváltás után egy évtizeddel, egyfajta felülemelkedés azokon a körülményeken, amelyeket a szégyenlős politikusok összefoglalóan az „egyenlőtlenségen alapuló társadalomnak” szoktak nevezni. Persze, a választott képviselők érzik, hogy az Éljen a kapitalizmus! jelszavával csínján kell bánni, mert sok emberben esetleg rossz emlékeket vagy megalapozatlan illúziókat ébreszt. Az Üvegtigris egyetlen esztétikailag is értékelhető jelenetében az apa (Bodrogi Gyula) mély meggyőződéssel mondja Lalinak, hogy nem a büfékocsi van rossz helyen: „Te vagy rossz helyen. Meg én.” Aki pedig a nézőtéren nem úgy érezné, hogy rossz helyen van, azt a rendőrség bilincsbe verve rögtön el is viheti, mert biztos, hogy van valami a füle mögött. Ha más nem, hát az intézményesített lopás. Az eredeti tőkefelhalmozás időszaka már csak ilyen szokott lenni. Tehát konkludáljunk! A valós társadalmi hangulatot egy henyén leforgatott és a patchwork dramaturgiával összerakott film is visszaadhatja. Ettől ugyan nem lesz jobb, de megtekintése még a jövendő filmtudósok vagy szociológusok számára is tanulságos lehet. De már most kérem, ne legyenek egyoldalúak. Ne csak úgy tekintsenek erre a filmre, mint a korszak nyilvánvaló elhülyülésének bizonyítékára. Értsék meg, nem csak remekművekkel lehet ismertséget szerezni.Van könnyebb útja is. Lásd, mint fent.

P.S. Megerősítem, az Üvegtigris a kultusz fim rangjára emelkedett. Lazasága szívmelengető volt., hiszen még nem vált nyilvánvalóvá, hogy a kíváncsi politika a hálószobánkba is szeretne belátogatni (bár 2000-ben éleződött a Kulturkampf),  A film a szponzoroknak is tetszett, nem is hátráltak ki Rudolf Péter mögül. Elkészült az Üvegtigris 2. és az Üvegtigris 3. is. Rendezőnk pályája pedig töretlenül emelkedett. 2013-ban megkapta a Kossuth-díjat, tehát lehet még belőle a nemzet színésze is.Továbbá Rudolf Pétert a királyi köztévé szokatlanül nagy költségvetésű, hat részes kosztümös sorozat rendezésével bízta meg. Ez lesz (lesz, bár a forgatás 2013. október 20-án befejeződött, de csak 2015-ben mutatják be) a Kossuthkifli. Ahogy mondani szokás, bemutatását: érdeklődéssel várjuk.