Nem vitatható, hogy egyetlen filmen nem fordulhat meg egy erős filmkultúra képe. Ahhoz több mű kell, de ha a magyar film kilencvenes évekbeli rükverc csoportjából kiemelhetünk egyet példa gyanánt, az is sokat mondhat. Mondjuk, emeljünk ki kettőt, de egy szerzőtől. Elsősorban azok számára, akik elfelejtették: a rendszerváltást követő esztendőkben a magyar film, amely hagyományosan művészetként értékelte önmagát, mélyrepülésbe kezdett. Legyen erre a tanú egy hosszabb idézet erejéig Sándor Pál, akinek sohasem voltak problémái a közönséggel (a szeretet kölcsönös volt), de a rendszerváltás után mintha föladta volna korábbi jó kedélyét. Az évtized közepén ilyen sötéten látta a magyar film helyzetét:
A magyar film ma nem létezik. Ami volt, annak nyoma sincsen, aminek lennie kellene, az meg távollétével tüntet. Köztes helyzetben vagyunk. Hiába jöttem el több mint négy esztendeje a Lumumba utcából, oda születtem, és inkább jelen vagyok, mint akik még ma is ott téblábolnak. Tíz filmet készítettem, tizennyolc éves korom óta a szakmában dolgozom, jelenleg a Novofilm nevű céget vezetem és tulajdonostársa vagyok néhány másiknak, némi tapasztalattal bírok tehát, mégis úgy ítélem, semmit sem tehetünk a magyar filmért. Ami ma van, azt nem támogathatjuk.)
A hangvétel keserű, de a Régi idők focija (1973) rendezője tényleg nem lehetett vidám. Először a gyártás nagyipari keretei omlottak össze. A Mafilm két gyára, a Könyves Kálmán körúti és a Pasaréti bezárt (a körülményeket most nem bolygatom, de megjegyzem, a legnagyobb megrendelő, az állami televízió beszüntette a filmgyártást, ami a kiépült infrastruktúrát végzetes csapásként érte), és a Gyarmat utcai központ is minimálisra zsugorodott. Továbbá leértékelődött az a tudás, amelyet a szakma ideologikus ágazata (ide tartoztak többek között a rendezők, stúdióvezetők és dramaturgok) kapart össze a „puha diktatúra” évtizedeiben, ugyanakkor megmaradt, sőt vállalkozásként konvertálhatóvá vált a szakállomány filmes tapasztalata, amelyet a nagyvállalat eszközparkjának legális és illegális megszerzése révén még működtetni is tudott.
A ttörténet hosszú, és nem is unalmas, de most csak egy motívuma emelendő ki: a folyamatos háború, amely a politikailag és kulturálisan gyenge pozíciójú új producerek és a társadalmi megbecsülésükben megingatott művészrendezők között folyt. A harcot azért vívták, hogy az egyik megszerezze, a másik megtartsa a produkció feletti főhatalmat, akár úgy is, hogy a funkciókat összevonják. Legyen a rendező producer is, a producer pedig a maga nevén vagy beosztott rendező révén szintén forgasson filmet.
Mindezt hosszú bevezetőnek a rövid tárgyaláshoz azért hoztam elő, hogy ne feledjük, Timár Péter 1996-ban az Objektív Játékfilmstúdió Vállaltnál – a rendező Rózsa János producersége mellett (ez van a főcímen) – leforgatta addigi pályája legsikeresebb filmjét, a Csinibabát, amely éppen egy évtizeddel és egy évvel később készült, mint az első nagyjátékfilmje, az Egészséges erotika, amelyet akkor szinte mindenki ünnepelt. Még ma sem vesztett semmit se inkább szarkasztikus, mint csehes humorából. Timár Péter eközben azonban nem „fejlődött”, csak nosztalgikus lett. A szocializmusban a gügyék uralkodtak – fejtegette –, de az elvtársak legalább kiszámíthatók voltak. Sokat ezzel ugyan nem mondott, de annyit bizonyosan, hogy jobb túlélni az életünket, mint a kapitalizmusba belehalni.
Szép dolgozati téma lenne a Csinibaba és a Moszkva tér fiataljainak összehasonlítása. Feltehetőleg egy ilyen elemzéssel alá lehetne támasztani azt az érzetünket, hogy Tímár Péter ugyanazt a korosztályt illetően inkább optimista (a Csinibabában a Ki mit tud eleve eldöntött helyezései nem kavarnak tájfunt), mint Török Ferenc, aki a fájdalmas köznapiságig simítja le még az éles szituációkat is. Természetesen azt is mondhatjuk, hogy Timár Péter az Egészséges erotika és Csinibaba között kísérletezett. A termés inkább terjedelmes, mint szűk: a Moziklip (1987), a Mielőtt befejezi röptét a denevér (1989), a Hagyjátok Robinsont! (1989) és a Csapd le csacsi! (1992) gyors egymásutánja jelezte, hogy elég sokáig kitartott az első filmmel szerzett bizalom, ám nem a végtelenségig.
A Csapd le csacsi! erősen rontotta Timár Péter rendezői pozícióit, s talán nem is véletlenül. Pedig ez a film sok tekintetben az új idők új szeleivel kezdte meg röptéjét. Először is a finanszírozók a magán- és a közszférát példaszerű összekapcsolták: a film ugyanis koprodukcióban készült. Az egyik vállalkozó az imént említett Novofilm kft. volt, a másik – így igaz – a Művelődésügyi Minisztérium Filmfőigazgatósága. A zászlót pedig Sándor Pál tartotta (ekkor még a stúdióvezető titulust használta), ami természetesnek is látszott, hiszen egy miniszteriális szerv mégsem arra született, hogy filmek közvetlen produkálásával foglalatoskodjon.
A dramaturgia (amelybe Kornis Mihály is belekotnyeleskedett) az úgynevezett karácsonyfa dramaturgia volt. Aminek az a lényege, hogy veszünk egy husángot, amelybe szögeket verünk, és aki arra jár, az a szögekre ráaggathatja a maga humoros ötletét. A husáng így elkezd gazdagodni, lombosodni, mígnem a rendező felkiált, elég fiúk, a fára több ág nem fér. Mindenesetre az ötletek igen vegyesek, hiszen a fiatalok összeveszése (az asszonyka a nemi gondozóból „behívót” kap, amit férje félrelépésének tulajdonít), az anyós okító és ezért zavaró jelenléte ősi toposz, míg a rendszerváltás adta ötletek közül a fiatalok szomszédjának őrülete a legeredetibb, mert a szomszéd ex munkásőr, aki jókora fegyverarzenállal tovább egzecíroztatja volt szakaszát. De még a rendszerváltás közelségét mutatja az is, hogy a szereplők, akik egyébként Hacsek és Sajó módjára politizálgatnak, például az „átkosban” március 15-én megvert tüntető és a tüntetőt verő rendőr – micsoda merész jelenet! – képesek egy asztalnál csapd le csacsit játszani és férfimód, azaz éktelen gajdolással, mulatni.
Hogy a vállalkozók nem voltak a produkcióhoz bőkezűek, azt azonban a miliő jól mutatja. Szegényes, és még egy olyan tisztességes nagy totálra sem tellett, amely a fiatal pár vakolatlan házának a helyszínét a néző számára érthetővé tenné. Amit a film vesztett a réven, azt, gondolhatta Timár Péter, megnyeri a vámon, azaz a film jó színészekkel gazdálkodhatott. De ez lett igazándiból a veszte. A fiatal pár szerepében Pap Vera és Gáspár Sándor feszeng. Magyarul: nem elég humorosak a „drámai” szituációkban. Gáspár Sándor úgy mondja például az eget hasító sértést, mintha lenne benne értelem:
Az a te bajod, hogy sokat voltál vidéken, nem fejlődött ki az agyad
Ez vonatkozik egyébként a szeretőt adó Eszenyi Enikőre is. Ők, így tanulták, elemeznek, átélnek, megpróbálják ember módjára játszani a szituációkat. Az egyébként humoros Koltai Róbert, Szacsvay László és Eperjes Károly – jobb híján – ripacskodnak, mivel feltehetőleg azt hiszik, hogy ez a film egységes stílusa. E tekintetben a hálás szerep Eperjes Károlyé. Ő dirigálhat, ami Timár Péter filmjeiben mindig az erős oldal. Galla Miklós is szerepel egy jelenetben. Angol utas, aki jegyet szeretne venni a földalattira, de a poén csak nem akar neki sem összejönni. Végül, de nem utolsó sorban fellép az asszonyka édesanyja szerepében Törőcsik Mari is. Rajta kicsorbulnak az abszurdoid fogások. Ő aztán tényleg olyan filmet játszik – a lökött munkásőrt gyerekkorában hintáztatta, hát hintáztatja most is –, amelyben a furcsaságok természetessé válnak.
De az egy másik film, nem a Csapd le csacsi!, amelynek csúcsjelenete – a happy end előkészítése –, hogy összedől a ház, ami azonban jól jön a párnak, mivel az építkezés – a közös munka! – ismét összeboronálja őket.
A Csapd le csacsi! után nem kapkodtak a producerek Timár Péter után, aki a reklámfilm vizeire evezett, megélhetési filmes lett, de nem tett le arról, hogy lesz még magyar come back. Ehhez azonban kellett egy új producer is, az 1964-ben Gyöngyösön született Kálomista Gábor, aki felsőfokú tanulmányokat a gyöngyösi kertészeti főiskolán folytatott, majd magán vadászbolt üzemeltetése után jött rá, hogy a helye a magyar televízióban van, amelyet újabb felismerés eredményeképp 1996-ban egy produceri cég (Megafilm Kft.) megalapítása miatt elhagyott.
Mielőtt Timár Péter learatta volna a Csinibaba sikerével az összes mezei virágot (az első csokrétát a filmszemlén a fődíjjal kapta), lecsapott a rendezőre, és rábeszélte, hogy amúgy dafke forgassa le a Magyar Mozgókép Alapítvány által korábban elutasított forgatókönyvet, a Zimmer Ferit. Kálomista Gábor a forgatáson szerényen viselkedett. Timár Péter szerint:
Eddig nem tapasztalt körülmények között tudtam dolgozni: rám hagytak mindent, semmibe az égvilágon nem szóltak bele, Kálomista Gábor jelen volt a forgatásokon, de mint drukker...
Ez még nem az a Kálomista Gábor volt, aki a Magyar Producerek Szövetségének elnöke lett, és 2007 februárjában már így okoskodott:
Magyarországon kialakult a rendezőközpontú filmkészítési gyakorlat. Ezzel nem lenne baj, de akkor a rendező vigye is el a balhét, kockáztassa ő a bőrét, a házát, az egzisztenciáját. Szerintem az a jó, ha a gazdasági megvalósításért a producer felel, de az utolsó vágásig a legnagyobb szabadsága van az alkotónak.
Vajon ez a fránya megfogalmazás: „az utolsó vágásig” azt jelenti, hogy az utolsó vágás (final cut) joga már nem a rendezőé, hanem a produceré? Vajon a filmnél a „gazdasági megvalósítás” nem éppen a film realizálása? Messzire vezető kérdések, de nem feltétlenül most kell válaszolni rá.
A Zimmer Feri eredeti ötlete jó. Abból indult ki, amit az Antall-kormány állított az emberek elé. Nem azt mondta, „valósítsd meg önmagadat”, hanem „légy vállalkozó”, hiszen elég hozzá egy vödör és néhány rongy, és máris ablaktisztító cég tulajdonosa, dolgozója és adózó polgára vagy. Majd eljött a kényszervállalkozások kora is. Új embertípus tűnt fel hazánk egén, a „számlaképes” bérmunkás (beleértve az értelmiséget is), akit stresszben tartott (vagy hozzászokott ehhez az érzéshez) a tudván tudott adócsalás. A film eredeti ötlete annyiban is jó volt, hogy a vállalkozást a Balaton mellé tette, ahol összeomlott a SZOT- és vállalati üdülők hálózata (azaz magyar munkás ingyen nem látogathatta a legnagyobb magyar tavat), és a vendéglátásra szakosodott vállalkozóknak a rövid szezonban kellett volna megkeresni az egész évre valót. Röviden: a belső turizmus okozta hiányt a külföldieken kellett volna behajtani, ám sem a németek (hacsak nem az osztik nosztalgiából), sem a csehek nem lepték el a Balatont. Jobb helyekre mentek.
Timár Péter azonban gyengített az alapötleten. Az ő vállalkozója, Fikász Ferenc (Reviczky Gábor) már nem csak a múltból itt maradt gügye, hanem valóságos elmebeteg, és a kapitalizmusról ugyan általában szó esik, de az egy évtizedes magyar kapitalizmus és a Balaton viszonyáról még sablonokat sem kapunk. Az alapötlet ugyanis egy kisfilmre elegendő, ezért meg kellett fejelni bűnügyi szállal, amelyben két banda marakodik egy fejlődésben visszamarad sikkasztó készpénzben magánál tartott húsz milliójáért. A marakodásba Firkész is beszáll családostul, és mivel felsül, kitör rajta az eddig elfojtott elmebaj, amelyből ki sem gyógyul.
Mentené a filmet, ha Tímár Péter a Zimmer Ferit következetesen a burleszk zsánerében tartotta volna. Erre, mint egykori trükkoperatőrnek, volt is indíttatása. Látunk stoptrükköket, gyorsításokat, animációt és a Galla Miklós által személyében is képviselt L'art pour l'art Társulat ötleteiből sem keveset (pingpong kemény tojásokkal). Galla Miklós jelenléte azonban a műfaj egyik „klasszikusát” idézi fel, a Waczak Szállót (Fawlty Towers, 1975 és 1979), amelynek több epizódját ő fordította le. A Waczak Szálló annyiban idézhető föl ezen a ponton, hogy vele bizonyítsuk: még ez a példásan egyenstílusban tartott sorozat sem bírt ki fél óránál többet. Tímár Péternek, hiába voltak a körülmények tökéletesek, a gegek jó részét a gusztustalanság és a gügyeség szintjére szorította le. Színészeit is ebben a tenorban mozgatta. Vakítani a parasztot, gondolta producerével egyetemben, ennyi is elég. S itt merül fel a rükverc kérdése. Amin azt értem, hogy ez a film is erősítette, de nagyon, azt a vélekedést, hogy a film nem értelmiségi játszma. A fogyaszthatóság érdekében a rendező mondjon le arról a lehetőségéről, hogy a közönség fejében gondolatokat generáljon. Elegendő, ha tanulság, az agyon gyötört „üzenet”: a szélhámosság nem gazdagít, esetleg lejön a láncöltéssel hímezett falvédőről. Lejött. Nagyon nézett film lett. A Zimmer Feri azt a látszatot keltette, hogy a „közönségfilm” fogja kirántani a sárból a magyar film szekerét.
Kálomista Gábor feltétlenül ebben bízott. Timár Peterrel és Reviczky Gáborral leforgattatta a Zimmer Feri 2. (2010) című filmet is, amely viharos gyorsasággal készült, akárcsak egy harmincas évekbeli tucatfilm. A történelem annyiban szűrődött át ebbe a filmbe, hiába, eltelt 12 év, amelyben Tímár Péter hasonló tempóban készített öt filmet, hogy a balatoni Zimmer frei helyett már wellness kastélyhotel körül forog a történet, amely azonban inkább vánszorog, mint pörög. A poén kézenfekvő, a szellemek járta film csak kis mértékben szellemes.
